A Vigília megemlékezése Rónay Györgyről

A katolikus értelmiség folyóiratának legfrissebb, októberi számának gerincét a magyar katolikus irodalom kimagasló alakjáról, a száz éve született Rónay Györgyről való megemlékezések töltik ki.
Lukács László főszerkesztő Példa és mérték (721.o.) című vezércikkében arról is megemlékezik, hogy szeptember végén volt a magyar katolikus irodalom másik jelentős alkotója, Sík Sándor költő, piarista paptanár halálának 50. évfordulója. Sík Sándor 1946 és 1963 között volt a Vigilia főszerkesztője, az első két évben Juhász Vilmossal közösen. Rónay György 1969-től 1977-ig állt a Vigilia élén, de személyükkel kapcsolatban nem csupán ezek az évek a fontosak: „Meghatározó örökséget: példát és mértéket jelent a lapnak egész életművük, egyéniségük és szellemiségük, felfogásuk az irodalomról és a kultúráról, a kereszténységről és korunk egyházáról… Kettejük közös világnézetének foglalata talán ez lehet: egyetemes látásmód és keresztény humanizmus.” Mindketten a szó babitsi értelmében „katolikusnak, azaz egyetemesnek” vallották magukat, ez határozta meg életüket és munkásságukat. A „teljes létezést” vállalták, életükben és hitükben, de irodalomszemléletükben és művészetükben is. Hitükből pedig természetesen következett keresztény humanizmusuk, amely „humanitása minőségével tanúskodik Isten szeretetéről”, bár helyzetüknél fogva másként jelent ez meg Sík Sándor és másként Rónay György életében.
Sebők Melinda Klasszicizmus és modernség szintézise (728-734.o.) címmel megállapítja: Rónay György nemzedéktársainak legsokoldalúbb, legklasszikusabb ízlésű költője volt, „akinek világirodalmi szemhatára a legmodernebb szürrealista-expresszionista költészetig tágult. Intellektuális lírikusként a babitsi újklasszicizmust és a szürrealista látomást is ötvözni tudta sokszínű költői világában.” Ahogyan Babits műfordításairól írt kritikájában a Nyugatban kifejtette: a költészet „kegyelmi pillanat”-ot jelentett számára, igazi „poeta doctus”-ként sajátította el különböző korok és kultúrák műveltséganyagát. Élményvilágában megtalálta a harmóniát a régebbi korok irodalma és a kortárs művészet között. Példaértékű pályája „hagyományőrző modernségnek, vagyis a klasszicizmus és a modernség szintézisének tekinthető” – írja a tanulmány szerzője, s Nemes Nagy Ágnes költőt idézi: „A prózaíró, a lírikus, a műfordító, az esszéista Rónay sokágú és meghökkentően gazdag munkásságában a problémák nem harcolnak egymással…, hanem mintegy kezet fognak, megtartva sokféleségüket, a százfelé tekintő harmóniavágy egyensúlyozó, kiegyenlítő hatása alatt. Rónay ekvátor személyiség.”
Hernádi Mária Rónay és az Újhold (735-742.o.) címmel felidézi, hogy az ötvenes években kezdődtek meg Rónay György és az újholdasok híres csütörtöki találkozói, melyeknek állandó tagjai voltak Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Ottlik Géza, Mándy Iván, Vargha Kálmán, rövidebb ideig Pilinszky János, Nemeskürty István és Kellér Andor. Rónay György Naplójában rendszeresen ír ezekről az összejövetelekről. Az ő tekintélye különleges volt a résztvevők között, amelyet jelez, hogy az említett írói kör „Rónay-asztalnak” nevezte el magát. Rónay György tehát nem csupán résztvevője volt ennek a körnek, hanem – ahogy ugyancsak Nemes Nagy Ágnes emlékszik rá – ő volt „ennek az asztaltársaságnak az összetartója…, összekötő eleme, róla neveztük el magunkat magunkban… Nem koránál, hanem jelleménél fogva fenn tudott tartani valamely ’atyai ház’-légkört, amire számkivetettségünkben nagyon rászorultunk… Rónay a kevesek közé tartozott, akik nehéz időkben – egy természetes, baráti, sőt, vigasztaló mozdulattal – befogadtak minket az irodalomba.” Hernádi Mária Rónay György Naplóját olvasva kiemeli, hogy a legsötétebb időkben is folyamatosan dolgozott szépirodalmi és irodalomtörténeti munkáin, ami szintén fontos példa volt az újholdasok számára. 1958 májusában például a következőket írta: „Meggyőződésem, hogy legelsősorban mégiscsak magunknak, hivatásunknak, a bennünk letéteményezett küldetésnek tartozunk; megalkotni, amire hívattunk, nem pedig elfecsérelni magunkat olyasmiben, amit helyettünk más is meg tud csinálni.” A tanulmány szerzője rámutat, hogy Rónay függetlenségének, mindvégig megőrzött szabadságának eredője ez a szemlélet volt, „szemléletének, magasabb nézőpontjának titka pedig mélyen megélt istenhite, eleven vallásossága. Végső soron ez emelte ki őt a mindennapokból, a nehéz történelmi korszakból, amiben élt, ezért tudott ’optimista’ lenni… A hit Rónay György számára az Istenben és az Istentől kapott életben való bizalmat jelentette. Ezt a hétköznapi ráción messze túlmutató transzcendens bizalmat érezték meg benne a körülötte élők – ennek volt ő a ’mestere’, s talán ez volt az ő legfontosabb tanítása.”
Czigány György Asztal az égben (743-749.o.) címmel tehetség és erkölcs kapcsolatát elemezve rámutat, hogy e kettő nem függ össze, csak olyan kivételes esetekben, mint Babits Mihálynál vagy Rónay Györgynél: mindketten tehetségesek és erkölcsösek is voltak egyszerre. Az említett asztaltársaság – amelynek Czigány György is a tagja volt – Rónayt a háta mögött tréfásan, „némi protestáns blaszfémiával” úgy szólította egymás között: „a jóisten.” Czigány György így emlékszik vissza: „Ha Ottlik a körülmények miatt harsányan dühöngött, ha Mándy kegyetlenül ironizált, Nemes Nagy Ágnes harcosan vitázott az irodalmi kérdésekről, és olykor hevesen szidta Vas Pistát, Rónay volt az, aki békét, legalábbis egyensúlyt teremtett. Az igazságok helyre tételét.”
Közli a Vigilia azt a beszélgetést (770-781.o.), amit Sipos Lajos egyetemi tanár folytatott 2013. május 10-én az ELTE BTK kari tanácstermében Rónay György fiával, Rónay László irodalomtörténésszel és Jelenits István piarista tanárral, íróval. Rónay László úgy emlékszik vissza édesapjára, mint aki megállás nélkül olvasott és dolgozott. Ha tanulmányt tervezett valamelyik külföldi vagy magyar íróról, minden róluk szóló művet elolvasott. Rónay László vallja: „Ma is meghatódom, ha úgy kell beszélnem róla, mint édesapámról. Amit elértem az életben, szelíd szigorának, tapintatos irányításának köszönhetem.” Rónay György fia azonban nem titkolja, hogy úgy érzi: ahogy életében, halála után is méltánytalan édesapjának a sorsa. Nem kapott posztumusz Kossuth-díjat, sem Budapest díszpolgára címet. A katolikus irodalom pedig kimarad minden irodalomtörténetből, amint kimaradt a diktatúra idején is, „legfeljebb egy-egy fordítása közlése nyomán szorítanak neki egy kuckót a névmutatóban”. Jelenits István is úgy látja: Rónay György életművével kapcsolatban még sok mindent meg kellene tennünk. „Ez az életmű nagyon gazdag. Rónay György nemcsak költő volt, hanem a hamarosan irodalomtörténetté váló 20. századi magyar irodalom jeles szakértője is. Másképpen írt írókról, irodalmi művekről, mint manapság szokás. Megérteni igyekezett az írókat és a műveket. Szolgálni akarta az olvasót, hogy figyelmesebben, s teljesebb örömmel igazodjék el a versek, regények, novellák között. Ki az a magyar tanulmányíró, aki ennyire szélesre nyíló figyelemmel szólt hozzá az élő magyar irodalom kérdéseihez? Adyról, Weöres Sándorról éppúgy volt ma is élő jelentős mondanivalója, mint József Attiláról, Kassákról vagy torkukat köszörülő fiatalokról, akik azóta klasszikusok.” A piarista paptanár úgy érzi, beszélgetni kellene Rónay György műveiről, ahogyan ő beszélgetett annyi s annyiféle más alkotó írásairól. „Sokkal tartozunk neki, de még inkább magunknak s az utánunk következőknek – vele és műveivel kapcsolatban.”
Bodnár Dániel/ Magyar Kurír