A hivatás szó, szentírási értelemben Isten hívását jelenti, és a
meghívottnak szabad elhatározással megbízást, feladatot, küldetést kell
vállalnia. Az Újszövetség meghívottai valamennyien Jézus példáját követik. Keresztelő János fellépése után Jézus Názáretből a Jordán folyóhoz ment és
megkeresztelkedett, mire az ég megnyílt és Isten Lelke galamb képében rászáll
és rajta marad. A mennyből ez a szózat hangzott: „Ez az én szeretett Fiam,
akiben kedvem telik.” Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust, ahol negyven nap
és negyven éjjel böjtölt, közben megkísértette a sátán. Vadállatok közt élt, de
angyalok szolgáltak neki (Vö. Mt 3,13-4,11; Mk 1,9-13; Lk 3.21-22., 4,1-13). Az
apostolokat, tanítványokat maga Jézus hívta meg követésére és az evangélium
hirdetésére. A Krisztus-követés egyértelműen hősies szeretetet jelentett.
Magába foglalta, hogy a keresztény életét adja Krisztusért, s ezzel nyíltan
megvallja „az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,11). A
feltámadt Üdvözítő kérdése így hangzott: „Simon, János fia, szeretsz engem?”
(Jn 21,16) – s Péter a kereszthalállal válaszolt. Jézus kérdése az evangélium
terjedésével távolabb és tovább hangzott és mindenfelől visszhangzott az örök
vallomás: „Tudod, hogy szeretlek” (Jn 21,16). Az egyház kezdettől fogva védte
és pártfogolta a Krisztus által ajánlott három evangéliumi tanács, a
szegénység, tisztaság és engedelmesség (Mt 19,10–12; 19,16–30; 25,1–12; Mk
10,17–31; Lk 18,18–30) minél tökéletesebb megtartását, hogy általa az ember
egyre hasonlóbbá váljék ideáljához, Krisztushoz.
Az Úr és Szent Pál felhívását
(1Kor 7,25–38) követve a keresztény közösségekben bőven akadtak olyanok, akik
természetfeletti motívumokból a megszokottnál szigorúbb életet éltek, pl.
keményen böjtöltek, önként a szűzi állapotot vállalták, lemondtak a
vagyonukról, hogy kizárólag az imádságnak, a felebaráti szeretet gyakorlásának
szenteljék életüket, és a tökéletesség útján mind magasabbra jussanak. A
családjuk körében maradó, de tökéletességre törekvő keresztények az aszkéták.
Közöttük is akadtak olyanok, akik elhagyva mindenüket, a sivatag magányába vonultak, hogy egyedül legyenek, találkozzanak az egyedüli Istennel (Solus cum Deo solo), s egész lényük odaadásával adják meg a szeretet válaszát.
Ezek voltak a remeték, az anakhoréták (a szó visszavonulót jelent). A Decius-féle (249–251) keresztényüldözés idején egyre többen hagyták el a keresztény közösséget és menekültek a Nílus-menti falvak mögött kezdődő sivatagba, s elkezdték anakhoréta életüket a pusztaságban.
Közöttük is akadtak olyanok, akik elhagyva mindenüket, a sivatag magányába vonultak, hogy egyedül legyenek, találkozzanak az egyedüli Istennel (Solus cum Deo solo), s egész lényük odaadásával adják meg a szeretet válaszát.
Ezek voltak a remeték, az anakhoréták (a szó visszavonulót jelent). A Decius-féle (249–251) keresztényüldözés idején egyre többen hagyták el a keresztény közösséget és menekültek a Nílus-menti falvak mögött kezdődő sivatagba, s elkezdték anakhoréta életüket a pusztaságban.
Közülük kitűnt Remete Szent Pál (jan. 15.) és Remete Szent Antal
(jan.17.), akiknek életéről a blogban is olvashat.
(jan.17.), akiknek életéről a blogban is olvashat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése