Remete Szent Antal

Két évtizeddel Remete Szent Pál pusztába vonulása után (A visszavonulók napjai jönnek), a gazdag ifjúnak szóló jézusi szavak visszhangzottak a húszéves Antal (251–356) fülében, aki a legnagyobb hatást tette a későbbi remeteéletre. Ő lett a remete eszmény továbbfejlesztője. A megszabadulás a vagyon béklyójából meglepő és sokat ígérő kezdet lett Antal életében. Az emberi településeket maga mögött hagyva az örökkévalóság került a középpontba. Azzal, hogy kivonult a sivatagba, Antal azok közé a bibliai alakok közé jutott, akik számára a remeteség vallási jelentőségű volt. „Az én könyvem a természet – válaszolta egy bölcsnek –, és a parancs számomra az, hogy ki tudjam olvasni belőle azt, amit Isten beszél.” Az Istenben megalapozott magány az övé, aki az imában ismerte a lángolást. Az örökkévalósággal való misztikus összeköttetésének köszönheti Antal, hogy a lélek vidámsága arcára is rányomta az öröm bélyegét. Sok keresztényre olyan mély benyomást gyakorolt sivatagi élete, hogy tanítványaivá szegődtek. Jelentősége abban áll, hogy a szétszórtan élő remeték először körülötte tömörültek valamiféle laza egységbe, egy mindenki által elismert tekintélyi felelősség alatt. Antal az Isten jelenlétében élt, ezért szerette a remeteséget, és ezért volt az első ember, akit monachusnak neveztek, ami egyedül élő embert jelent, és ez lett azután a szerzetesek elnevezése. 

Az emberek azért mentek a pusztába, s lettek remetévé, hogy személyesen találkozzanak az Istennel. Eszményük a magányos remete élet. Az elviselhetőség határait akarták elérni minden téren.

Kényelmetlen tartózkodási helyeik: földbe ásott lyukak, rideg kis kunyhók, száraz ciszternák, régi sírok, erődromok – mindenképpen ellentétei voltak a korabeli komforttal berendezett lakásoknak. Leginkább friss gyümölcsökkel, füvekkel, kertjeikben megtermelt zöldségekkel táplálkoztak, nem ittak bort, nem használtak olajat vagy bármi más ízletesebb dolgot. Hosszú időszakokon át böjtöltek. Soha sem laktak jól, hogy mindig éhesek és szomjasak maradjanak. „Az igazi böjt az állandó éhség” – tartja egy remetemondás. Hajukat, szakállukat hosszúra növesztették, vezeklő inget hordtak. Szigorú, küzdő, bűnbánó és naponta újrakezdő életet folytattak, hogy Isten jelenlétében legyenek. Rendkívüli életmódjuk fő indítéka az isteni szépség szeretete volt. 
Életmódjuk fő jellemzői: a teljes önuralom megszerzése aszketikus gyakorlat által; a vértanúeszmény megvalósítása az önmaguknak való meghalás elérése által; és az egyéni szabadság, hogy ki-ki maga döntse el, hol és milyen formában akarja elérni a tökéletességet.

Forrás: A pálos rend története Erdélyben, Partiumban, Bánságban és Kárpátalján

---