A visszavonulók napjai jönnek

Anakhoréta - görög szó jelentése visszavonuló.

A hivatás szó, szentírási értelemben Isten hívását jelenti, és a meghívottnak szabad elhatározással megbízást, feladatot, küldetést kell vállalnia. Az Újszövetség meghívottai valamennyien Jézus példáját követik. Keresztelő János fellépése után Jézus Názáretből a Jordán folyóhoz ment és megkeresztelkedett, mire az ég megnyílt és Isten Lelke galamb képében rászáll és rajta marad. A mennyből ez a szózat hangzott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust, ahol negyven nap és negyven éjjel böjtölt, közben megkísértette a sátán. Vadállatok közt élt, de angyalok szolgáltak neki (Vö. Mt 3,13-4,11; Mk 1,9-13; Lk 3.21-22., 4,1-13). Az apostolokat, tanítványokat maga Jézus hívta meg követésére és az evangélium hirdetésére. A Krisztus-követés egyértelműen hősies szeretetet jelentett. Magába foglalta, hogy a keresztény életét adja Krisztusért, s ezzel nyíltan megvallja „az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,11). A feltámadt Üdvözítő kérdése így hangzott: „Simon, János fia, szeretsz engem?” (Jn 21,16) – s Péter a kereszthalállal válaszolt. Jézus kérdése az evangélium terjedésével távolabb és tovább hangzott és mindenfelől visszhangzott az örök vallomás: „Tudod, hogy szeretlek” (Jn 21,16). Az egyház kezdettől fogva védte és pártfogolta a Krisztus által ajánlott három evangéliumi tanács, a szegénység, tisztaság és engedelmesség (Mt 19,10–12; 19,16–30; 25,1–12; Mk 10,17–31; Lk 18,18–30) minél tökéletesebb megtartását, hogy általa az ember egyre hasonlóbbá váljék ideáljához, Krisztushoz. 

 

Az Úr és Szent Pál felhívását (1Kor 7,25–38) követve a keresztény közösségekben bőven akadtak olyanok, akik természetfeletti motívumokból a megszokottnál szigorúbb életet éltek, pl. keményen böjtöltek, önként a szűzi állapotot vállalták, lemondtak a vagyonukról, hogy kizárólag az imádságnak, a felebaráti szeretet gyakorlásának szenteljék életüket, és a tökéletesség útján mind magasabbra jussanak. A családjuk körében maradó, de tökéletességre törekvő keresztények az aszkéták. 
Közöttük is akadtak olyanok, akik elhagyva mindenüket, a sivatag magányába vonultak, hogy egyedül legyenek, találkozzanak az egyedüli Istennel (Solus cum Deo solo), s egész lényük odaadásával adják meg a szeretet válaszát.  
Ezek voltak a remeték, az anakhoréták (a szó visszavonulót jelent). A Decius-féle (249–251) keresztényüldözés idején egyre többen hagyták el a keresztény közösséget és menekültek a Nílus-menti falvak mögött kezdődő sivatagba, s elkezdték anakhoréta életüket a pusztaságban.

Közülük kitűnt Remete Szent Pál (jan. 15.) és Remete Szent Antal
(jan.17.), akiknek életéről a blogban is olvashat.