Így is tudsz segíteni...

Éhező, rongyoskodó emberrel ritkán találkozunk. De sok olyannal hoz össze az élet, aki egy kis törődésre éhezik, talán csak arra, hogy valaki meghallgassa. 

Gondolj arra, milyen jólesik némelykor neked is kibeszélni, kipanaszkodni vagy kidicsekedni magad. Milyen jólesik úgy érezni, hogy mást is érdekel a sorsod, életed. Tedd meg te is szívesen másoknak ezt a szolgálatot! Elsőrendű kötelesség, sőt érdek ez a családon belül. 

A házasság egy életen át tartó párbeszéd kell legyen. Milyen szomorú, ha azok, akik házasságuk előtt, az udvarlás idején ki nem fogytak a témából, az évek múltával nem tudnak többé egymásnak semmit sem mondani. Ha félnek a vasárnaptól, mert összehozza őket hosszú órákra, de idegesítő, sőt ellenségessé váló csend telepszik rájuk. Persze, lenne mondanivalójuk, de rájöttek és az évek folyamán beletörődtek, hogy a másikat nem érdekli, amit mondanak, nem érdekli házastársukat az ő gondolatuk, élményeik, érzéseik, ügyeik. Ez az érdeklődéshiány pedig egyenlő a szeretet hiányával. Akit szeretek, annak az egész lénye érdekel. Ha nem, az a legteljesebb önzés jele, annak a jele, hogy csak kapni akarok, adni nem.

Aki szép házaséletet akar, olyat, amely neki is kellemes, Isten előtt is kedves, az érdeklődő, együttérző, sőt együttélő figyelemmel hallgassa meg mindig hitvestársát. Akkor is, ha nehéz, mert nem ér rá, mert ideges, mert neki is megvannak a maga, de egészen más problémái. És nem szabad a meghallgatást összekapcsol­ni akadékoskodással, bírálgatással, ledorongolással, gúnnyal.

Ha másért nem, azért kell szeretettel figyelned házastársadra, nehogy megértőbb lelket találjon. Sok felbomlott házasság alapvető oka az ilyesfajta helyzet: „A feleségem, férjem nem ért meg, de X. igen.” Tehát ne faggatózzál, de mindig és mindent szívesen hallgass meg.

Meg kell hallgatnod gyermekeidet is, mindenképpen, akármilyen semmiségekkel állnak is elő. Megértéssel, kedves érdeklődéssel. Ez döntő a nevelésben. Ne érezzék gyermekeid, hogy neked „semmit sem érdemes elmondani”. Kicsi koruktól szokják meg, hogy apjuknak, anyjuknak el lehet és érdemes is elmondani „mindent”. Nagy áldás ez, különösen a kritikus életkorokban.

Ha végzős diák a gyermeked, vedd komolyan még a szalagtűző ünnepségét is, amely azt jelzi, hogy itt és most véget ért a kamaszkor, és valami teljesen más kezdődött el, olyasmi, amire titokban mindig is vágyott: a felnőttkor. A szalag mutatja, hogy most fog nekifutni az utolsó nagy akadálynak, és miután átugrotta azokat, ….. nos, újabb küzdelmek  várnak rá. Mit adhatnál neki, amikor kiröppen a fészek biztonságából, melyet néha kalitkának érzett, mint azt, hogy én mindig meghallgatlak, számíthatsz rám.

Végül is: ahogyan én bánok az emberekkel, úgy bánik velem az Úr. Ha azt szeretném, hogy meghallgasson az Úr, én is meg kell, hogy hallgassak másokat. Mindenkit, de elsősorban a közélállókat, a családtagjaimat.