5-6. rész - Milyen volt a
kezdeti egyházi élet? A magyarországi kereszténység megalapozásán világi papok
és szerzetesek egyaránt munkálkodtak. A püspök szinte apát módjára állt a székesegyház
köré tömörült világi klerikusok és szerzetesek élén. Szent István az esztergomi
érsekség felállítása idején adta ki első
törvénykönyvét,
amely többek között így intézkedett a vasárnap megtartásáról: „A papok pedig és az ispánok hagyják meg az összes
falusi bírónak, hogy ezek parancsára vasárnap mindenki menjen a templomba,
öregek és fiatalok, férfiak és nők, kivéve azokat,
akik a tüzet őrzik.” Az istentiszteleten
való részvétel eleinte parancsszóra
történt, de tévedés lenne ezen azt
érteni. hogy Szent István megelégedett a parancs
formai betartásával. A szent király törvényhozóként
állapotbeli kötelességét teljesítette, alapvető keresztény
követelménynek tett eleget. Törvényei
egyikéből arra lehet következtetni, hogy törődött az
újonnan megtértek hitbeli
ismereteinek gyarapodásával is, mert „azok, akik az
istentisztelet hallgatására a templomba
menvén a misék szertartása alatt egymás
közt mozognak és másokat zavarnak, haszontalan
történeteket mesélgetve és nem figyelve
a szent olvasmányokra és lelki táplálékokra,
ha idősebbek, dorgálják meg őket és gyalázattal űzzék ki
a templomból…” Ennek csak akkor
lehetett értelme, ha a papok a népet tanították, a szent olvasmányok lényegét elmondták
és lelki táplálékul megmagyarázták. A IX. század elején az avarok térítésének segítésére
összeállított kézikönyvből ismeretes, hogy az újonnan megtérőkkel a keresztség előtt
ismertették
az üdvösségtörténet rövid foglalatát a keresztség után pedig a megtartandó parancsokat
magyarázták el. Joggal feltételezhető, hogy a
keresztény hit legfontosabb elemeit már a megkereszteltek, első nemzedéke
elsajátította, nem csekély mértékben Szent István „apostoli”
tevékenysége folytán. Az igazságos („iustus”) és
jámbor („pius”)
király békeszerető („pacificus”)
vagy szükség esetén béketeremtő volt. Az első törvénykönyv
utolsó cikkelye ezt mondja: „Akarjuk, hogy erős béke és egyetértés legyen öregek és fiatalok között,
mint az Apostol mondja: „Mindnyájan egyetértők legyetek. És senki se merjen mást megtámadni ...”.
A béke szeretete
nem jelentett erélytelenséget. Ha az újonnan meggyökerezett kereszténység került
veszélybe, ha az országot támadták meg, Szent István habozás nélkül kardot
ragadott. A szomszédos országokkal kitartóan kereste a békét, ám ezt a
törekvését nem mindig koronázta siker. Amikor 1015-ben Boleszló lengyel király
elfoglalta a Morvavölgy néhány magyar határvárát Szent István nem sokat késlekedett
és azokat még 1018 előtt visszavette. Keletről a
besenyők ekkortájt támadtak Erdélyre. „Egy
éjszaka valamely titkos sugallattól hirtelen felriasztva megparancsolta, hogy
egy futár egy nap és egy éj alatt siessen az erdélyi Fehérvárra és tereljen
minden földeken lakót a városok falaihoz oly gyorsan, amint lehet. Mert előre megmondta,
hogy itt teremnek a keresztények ellenségei, vagyis a besenyők, akik
akkor a magyarokat fenyegették, és fel fogják dúlni a földjeiket. Alig teljesítette
a követ a király parancsát, itt is volt már a besenyők
váratlan
csapása: gyújtogatással és fosztogatással mindent elpusztítottak, de Isten
kinyilatkoztatása révén a boldog férfi érdemeiért az emberi lelkek a falak
menedékében megmenekültek” - írta a nagylegenda.
6. rész: Bizánccal
szövetségben, a bolgárok elleni háborúra a bolgár és magyar uralkodóházat összekötő dinasztikus házasság
felbomlásával került sor. Szent István azután, hogy a lengyelektől visszafoglalta a
határvárakat részt vett a balkáni hadjárat utolsó szakaszában. A főváros bevételekor nem
csatlakozott a hadizsákmányt ejtő,
fosztogató bizánciakhoz, és ez a magatartás a kortársak szemében
igen feltűnő volt.
Ki emelt módon említik: megelégedett azzal, hogy a Szent György-templomból
ereklyéket hozzon magával, amelyeket később Székesfehérvárott, az általa alapított bazilikában őriztek.
Szent István a
királyi-törvényhozói, apostoli-egyházszervezői
méltóság
gyakorlása mellett ezekben a harcos években töprengett a
kisebb fiához, Imre herceghez írt Intelmeken,
és az igaz hit plántálása mellett ezzel a művel valóban
kiérdemelte a doktori méltóságot. Bár a szöveget
nem
ő fogalmazta meg latin nyelven és a betűket nem
ő rótta a pergamen lapokra, a tartalom tőle származik,
az igazi szerzőséget joggal
tulajdonítja neki a történelmi hagyomány. Az Intelmekben az atyai gyengédséget és szigort szeretet
és felelősségérzet járja át vér
szerinti leszármazottja valamint nemzete iránt.
Uralkodását két
szakaszra lehet osztani, mert az ország- és egyházszervezés, a kényszerű
háborúskodások után az új, keresztény királyság függetlensége birtokában bátran
nyithatott Nyugat felé. Mindez 1018-1019 táján történt a Szentföld felé vezető zarándokutak
hazai szakaszának megszervezésével. A nemzetközi kapcsolatok természetszerűen bővültek, ennek hatásaként új segítőtársak érkeztek.
Cluny apátja,
Szent Odilo (996-I048) levelet intézett a magyar királyhoz: „Hogy lelkeden mennyire elárad az isteni vallás és az
istentisztelet iránt való szeretet, szinte az egész világ hirdeti, leginkább
pedig azok tesznek róla bőséges tanúbizonyságot,
akik az Úr sírjától visszatérnek.” A zarándokok magyar földön a biztonságon túl a király bőkezű támogatására
is számíthattak. „Vándor voltam és befogadtatok” - Szent István
jól emlékezett a krisztusi parancsra. Az újabb munkatársak között 1020 után
érkezett hazánkba Velencéből Szent Gellért,
aki nem betűvetésre tanító mestere, hanem
lelkiatyja volt Szent Imrének.
Erre a második
korszakra több új egyházi alapítás esik. A sort a zalavári apátság nyitotta meg
(1019). Esztergom a zarándokúttól távolabb feküdt, ezért a szent király nem
habozott, és új központot szervezett. Székesfehérvár a Szűz
Mária tiszteletére szentelt bazilikával „országlásának” központja,
majd később temetkezési helye lett. Itt, e
templomban állt a „regni sedes principalis”, az a
márványtrónszék, ahonnan igazságot szolgáltatott. Az alapítás éve nem
ismeretes, és az építkezés hosszabb ideig tartott.
A veszprémvölgyi
monostor görög apácák otthona lett, ahol Szent Imre Bizáncból származó jegyese
nevelkedett. (Két évszázaddal később Szent Erzsébet
is kisgyermekként került külföldre!) Szent István elsőszülött fia nem Imre volt, hanem
Ottó, és több, név szerint nem ismert, fiatalon
elhunyt gyermekéről tudunk. Szent
Imre, mint másodszülött először egyházi pályára készülhetett, az
európai uralkodócsaládok szokása szerint erre bátran lehet következtetni, és csak bátyja
halála után lett trónörökös. A Bizáncból hozott jegyes még gyermek volt, ugyanis
apácák nevelésére szorult, s a vele kötött jegyesség politikai érdekeket
szolgáló diplomáciai tett, dinasztikus házasság előkészülete, és nem
tényleges házasság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése