2017. 02. 20.

Szent László-év 6.



László herceg a hadakozások során, Kerlésnél az úzok (fekete kunok), besenyők és kunok, Mogyoródnál Salamon ellen olyan hírnévre tett szert, hogy bátyja, Géza király halálakor az ország főurai, akik becsülték uralkodói képességeiért, hallani sem akartak a Pozsony várában rekedt Salamonról, hanem körülvették és állhatatosan kérték, rábeszélték a korona elfogadására. Hozzuk hasonlóan az egyháziak bőkezűségéért, a vitézek katonai erényeiért – amelyeket a harctereken, személyes viadalokon megmutatott – becsülték.
Ekkor elérkezett a kedvező idő, hogy Isten megmutassa egyrészt választottját, másrészt népét ilyen pártfogó erényével védelmezze és példájával nevelje. Ő előbb a hercegi tisztét töltötte be vallásosan, majd anélkül, hogy hatalomra vagy rangra tört volna, anélkül, hogy akármilyen világi vagyonra vágyakozott volna”. László engedett a nép akaratának. 1077 tavaszán átvette az ország kormányzását, Magyarország királya lett.
Az új királynak már a külseje is azt sugallta, hogy uralkodásra termett. „Természeti adottságaiban pedig az isteni irgalom különös kegyelme a kiválóság kiváltságával a közönséges emberi értékek fölé emelte. Mert erős volt a keze, tetszetős a külseje, s miként az oroszlánnak, hatalmas lába-keze, óriási a termete, a többi ember közül vállal kimagaslott: így árasztotta el az adományok teljessége, s ez már testileg is méltóvá nyilvánította a királyi koronára” – olvassuk a szentté avatása körül készült legendában. Egy másik változat szerint a királyságra, László megnyerő, tiszteletet gerjesztő, uralkodói termete, nemes arckifejezése ihlette. A francia Saint Gilles-monostor hazánkba jött szerzetese joggal nyilatkozhatott Lászlóról úgy, hogy „elegatissimus rex”. A külső kiválóságokkal rendelkező herceg, a belső értékeket is kiművelte és életét átitatta a négy sarkalatos erény: az okosság, az igazságosság, a lelki erősség és a mértékletesség.
Ez a szilárd kezű, magabiztos, bölcs kormányzás az első pillanattól kezdve nagy körültekintésben nyilatkozott meg, s erre legjobb példa a koronához fűződő kapcsolata, ahogy azt a legendában megírták: „Mikor ugyanis tetszésén múlott, hogy a királyi méltóságot isteni végzésből magának tulajdonítsa, nem igyekezett sem felkenetni, sem királlyá koronáztatni magát: a királyi jelvényeket tisztelettel maga előtt vitetve nem azért töltötte be a királyi méltóság feladatát, hogy az első legyen, hanem hogy hasznos legyen.” Már ez a tény elegendő volt arra, hogy kortársait figyelmeztesse: a királyi hatalom fölött ott van az Égi Király, Isten hatalma! László, bár király, mégis alattvaló, döntései, tettei az isteni törvényekhez igazodtak. „Minden, ami számára kívánatos: Isten, s minden lelki erénye az ő felségére irányult; megőrizte a királyi méltóságot, kinek-kinek megadta a magáét, Istent magáért szerette, a világi hívságokat Isten kedvéért.”
László fellépése az Árpád-háziak családi története szempontjából is fordulópont, mivel személyében éppolyan önállósággal alakított ki egy új, magyar uralkodó típust, mint annak idején az első király, Szent István.
László igen kedvező külpolitikai körülmények között lépett trónra: a német császárságot teljesen lekötötte a pápasággal való küzdelme.  Ez időtájt éleződött ki IV. Henrik és VII. Gergely pápa viszálya, az invesztitúra harc. Kihasználva az egyházi és világi hatalom között folyó küzdelem nyújtotta lehetőségeket, László a pápapárti német erőkkel lépett szövetségre, de függetlenségét megőrizve.
A másik Magyarországgal határos birodalom, Bizánc is válságos időszakot élt át. Részben amiatt, hogy Dukász Mihály császárral szemben Niképhorosz ellencsászárrá kiáltatta ki magát, részben a szeldzsukok előretörése miatt.
A Kijevi Oroszország is hercegségekre bomlott. A széttagoltság állapotában az önálló politikát folytató hercegek nem tudtak egységesen fellépni a kipcsaki-kománok (kunok) támadásával szemben. A hűbéri függőségben levő kisebb szláv államok: csehek, lengyelek, horvátok nem fenyegették Magyarországot. Gondot csak a nomádok betörésének elhárítása okozott.
Az úz (fekete kun) besenyő és kun betörések tapasztalatai arra ösztönözték Lászlót, hogy a végeket megerősítse. A Kárpátok láncolatát már a honfoglalás óta Magyarország határának kell tekintenünk. Ezen belül elterülő erdős, hegyes vidék védelmi övezet volt, mely Szent István óta mint királyi birtok a várispánok fennhatósága alatt állott. Az erdélyi várispánságok felállításakor megyék alakultak, melyek hosszan kelet irányban húzódtak: Doboka, Kolozs, Torda Küküllő, Fehér megye. Ez utóbbi régi kiterjedését pontosan meg tudjuk állapítani, mert elszórtan fekvő kisebb darabjai a székelyek és szászok betelepülése után is megmaradtak a megye fennhatósága alatt, mert fontos királyi várak, illetőleg tartozékai voltak, vagy már magánbirtokban voltak.
Mivel László király alattvalói közül a székelyek népe állott hozzá legközelebb, mert akkoriban ez a nép még mindig őrizte élenjáró szerepét a csatákban. S velük együtt László is az élen harcolt. A könnyűlovas székelyek még mindig, a honfoglalás hagyományainak megfelelően, az „Őrség” népe volt. Ezért laktak Moson vidékén, a nyugati országkapuknál, ezért kerültek Zalába és a máig „Őrség”-nek nevezett vidékre. A legnagyobb részük a Tiszától keletre eső részen, a Kórogy – Körös – Tekerő folyók völgyén a Meszes felé laktak. Erdélyben a székelység nemzetségi szervezettségének régi kötelékeit megőrizve (6-6 nemre, 24-24 ágra oszlott) tömören megmaradt, jobban megtudta őrizni egyéniségét, mint a kisebb csoportocskák szétszórt települési területén. Szent István a latin rítusú székelyekre támaszkodott az erdélyi Gyula legyőzése után, amikor egy részüket Gyulafehérvár környékére, Sebes, Selyk és Medgyes vidékére telepítette. 
A székelyek legnagyobb része, László király országvédő intézkedése által áttelepítve foglalta el helyét Erdély keleti részein. Ezzel kiépítette a keleti részeken a közigazgatási szervezetet, ily módon politikai egységbe formálva Magyarországot. Ez is magyarázza, hogy a “kegyes király” emléke legmélyebben talán a székelyek tudatvilágában vert gyökeret. Annál is inkább, mivel csodás tetteivel népet mentő és népet vezető személye, valamint vitézi harcai igen sok rokon vonást mutattak az ősi Csaba-mondával és újra megtermékenyítette a nép képzeletét. Később, a 14. században a küzdő székely éppúgy visszavárta László megmentő alakját, mint egykor a görög földre távozott Csabát. 


Előző részek: 

Szent László-év 2017

Szent László-év 2.

Szent László-év 3.

Szent László-év 4.

Szent László-év 5.

 

 

 



Szent László-év 5.



A bizánci határvédelemre beosztott besenyők, görög és bolgár biztatásra, 1071-ben Nándorfehérvár felől betörtek a Szerémségbe és pusztították Valkó vármegyét. A király és a hercegek ekkor is együtt harcoltak. Három hónapi kitartó harc után sikerült Nándorfehérvárt meghódoltatni. A városba szorultak, élén Nikétász várparancsnokkal, kegyelemre megadták és Géza pártfogásába ajánlották magukat. A dühös Salamon elé kevesen járultak. Ez is növelte a király féltékenységét, amit a környezetében levő idegenek is szándékosan szítottak, különösen Vid bácsi ispán, aki úgy uralkodott a királyon, mint iskolamester a növendékén”. A zsákmány feletti osztozkodás viszályt szült. Géza a búzási mezőn nem engedte zsákmányra bocsátani azokat, akik eléje járultak. Ezért Salamon a zsákmányosztás alkalmával megrövidítette Gézát, mert az 1/3 helyett csak 1/4-et adott, a többin pedig ő, Vid és veje osztozott. László ekkor bátyja, Géza oldalára állt. Tovább fokozta az ellentétet a király és a hercegek között, hogy a bizánci császár csak Gézához menesztett követeket. Vid ispán tanácsaiban folyamatosan a hercegek elveszejtésére buzdította a királyt.
1072-ben, amikor a bizánciak csellel visszavették Nándorfehérvárt, a király megüzente a hercegeknek, hogy mindketten jöjjenek hozzá, és vonuljanak seregükkel a görögök Nis vára ellen. Ugyanis álnokul el akarta őket veszejteni. A hercegek átláttak a király kelepcéjén és vigyáztak magukra. László herceg a fele sereggel a Nyírségből figyelte az eseményeket, hogy szükség esetén Géza segítségére siessen. Géza elkísérte Salamont a nisi hadjáratra, de a király nem merte bántani Gézát, mert nem volt kétséges, hogy László erős haddal bosszulná meg bátyját. Közben a nisi férfiak sok kincset hoztak a királynak és a hercegnek, hogy békét kössenek. Géza ezután hazasietett hercegségébe. Ekkor már mindenki ismerte a király és a hercegek közti sérelmeket és a viszályt. László ettől kezdve hol katonaként, hol diplomataként szolgálta Géza küzdelmét a királyi koronáért.
Az ország főpapjai a polgárháborút elkerülendő, rávették a királyt és a hercegeket 1073-ban az esztergomi szigeten a félévre szóló megbékélésre, majd 1073. november 11-től 1074. április 24-ig tartó fegyvernyugvásban állapodnak meg. Azonban mindkét részről elkezdtek szövetségeseket keresni; Salamon a németek felé tapogatózott. László és Lambert, bátyjuk tanácsára, Lengyelországba és Oroszországba mentek barátaik segítségét kérni, hogy a király mesterkedései ellen felvértezzék magukat. Lambert az orosz belviszályok miatt nem kapott nagyobb segítséget, hasonlóan László sem a lengyelektől, csak a csehektől, sógoruk Ottó morva hercegtől.
A király pedig pontosan értesült a hercegek minden mozdulatáról. Salamon télvíz idején Szekszárd közelében táborozott, amikor megérkezett a német had. Ekkor a király a szekszárdi apátságba ment “áhítatosságát elvégezni”. A szentmise után az apátságban szállt meg. Vid ispán ekkor unszolta leghevesebben a királyt, hogy most, azonnal támadja meg az Igfan erdejében vadászgató Gézát, hiszen még egyedül van, öccsei csak most gyűjtik a segítséget. Fogassa el és vakíttassa meg Gézát. Salamon reggelig kért gondolkodási időt, de nem ellenkezett: seregével másnap el is indult. Vilmos olasz apát előbb futárt küldött Gézához, hogy figyelmeztesse. De az áruló ispánok lebeszélték Gézát. Az apát még az éjjel világi ruhát öltött, lóra ült, és sebes vágtában virradatig elérte Gézát a hírrel, hogy azonnal meneküljön. Géza így is csak üggyel-bajjal menekülhetett, mert saját környezete is tele volt árulóval. Géza már nem tudott kisiklani az ellenség gyűrűjéből, 1074. február 26-án a Tisza keleti oldalánál, Kemejnél szembetalálta magát a királyi túlerővel. Ekkor a tiszántúli három zászlóaljat vezető ispánok, akiket Vid ispán megvesztegetett, cserben hagyták a herceget. Az elfutók által legyengített sereggel a csatát nem a győzelemért vívta, hanem a biztos visszavonulást akarta kiharcolni Vác felé. Végül is csak néhány emberével menekülhetett át a Tiszán, Vác felé igyekezett, hogy öccse, László és Lambert hadaival egyesüljön. Salamon pedig nem közölte seregével, hogy a Gézától megfutók az ő hűségére tért emberek, így a menekülő zászlóaljak után eredtek a németek és mind lekaszabolták.
Gézának jóformán minden hű embere vesztét végig kellett néznie, s ez úgy megrendítette, hogy mikor Vácnál találkozott László, Lambert és Ottó seregével, sírva fakadt. László azonban tele volt tettvággyal és nemes haraggal, mely bátyját is csakhamar megerősítette.
A sereg a szembejövő Salamonra várakozott. Az egyik reggelen a hercegek lóháton tanácskoztak azon a helyen, ahol most Szent Péter apostol kőkápolnája áll. Fontolgatták, miképpen harcoljanak. Hát amint ott álldogálnak, világos nappal mennyei látomás jelent meg Boldog Lászlónak, mire szólott bátyjához, Géza herceghez: „Láttál-e valamit? Felelé az: Semmit. Mondotta ekkor Boldog László: Amidőn itt állunk és tanácskozunk, íme, az Úr angyala leszállott az égből, kezében arany koronát hozott és azt fejedre illesztette; nyilvánvaló ebből, hogy nekünk adatik a győzelem, Salamon pedig legyőzve, számkivetve futamodik ki az országból, a királyságot és koronát pedig neked adja az Úr. Mondotta erre Géza: Ha az Úristen velünk lesz... és beteljesül a te látomásod, egyházat építek ezen a helyen az ő szentséges szűz anyjának, Máriának” – olvassuk a krónikában. Ezután elmondja a krónika, hogy az ütközet előtt László herceg fölcserélte zászlaját Géza herceg zászlajával abból a célból, hogy Salamon bátrabban támadjon erre a csapatra ... abban a hitben, hogy ez Géza dandára, melyet a minap legyőzött.
„A király tehát László dandára elé érkezett, ráismert, megrémült, és megparancsolta a zászlótartóknak, fordítsák a csapatokat Géza csapatai felé. Látván László herceg, hogy a király félelmében elfordult tőle, ő rontott az élen a király dandárára.” László és Géza vitézei aprították Salamon ide-oda tekergő dandárát. Mindkét részről a hadak zöme magyar volt, a magyarok a csatában egymást mészárolták. Ott maradt a csatatéren a viszály fő okozója, Vid ispán is, akit a csehek öltek meg. Salamon király megfutott, Moson várába menekült, ahol felesége és anyja is tartózkodott. Anyja, az orosz Anasztázia szomorúan korholta, hogy miért nem hallgatott az ő tanácsára, miért nem fért meg unokatestvéreivel, most az egész országot elvesztette. Salamon Moson és Pozsony várában rendezkedett be.
Géza serege így aratott győzelmet Mogyoródnál 1074. március 14-én, szombati napon. Géza és László hercegek seregei felvonultak Fehérvárra, a hagyományos királyi székhelyre és koronázó városba. A székesfehérvári országgyűlés királlyá választotta. VII. Mihály bizánci császár a  nándorfehérvári lovagias magaviseletéért koronát küldött Gézának.
Géza koronázása után László kapta meg a hercegséget. Majd együtt elmentek Vácra, arra a helyre, ahol a látomás történt. Ott arról tanakodtak, hogy a Szűzanya tiszteletére építendő egyháznak hol vessék meg alapját. Ekkor csodaszarvas jelent meg előttük, szarvai tele lévén égő gyertyákkal, és megvetette lábát azon a helyen, ahol a monostor van. Boldog László ennek láttára szólott: Bizony ez nem szarvas volt, hanem Isten szent angyala, ahol lábát megvetette, azzal a helyet jelölte, ott építsük fel a Boldogságos Szűz egyházát és nem máshol”. Oda építette Géza a váci székesegyházat, Mogyoródon emléktemplomot, Garamszentbenedeken zobori András remete ereklyéinek apátságot alapított. A nemes lelkű, hatalmas Géza békés alkotásoknak szentelte idejét. Salamonnal  folytatott tárgyalásán megmérgezték, 1077. április 25-én meghalt. A váci székesegyházban temették el.
,,Amikor a magyarok meghallották – olvassuk a krónikában –, hogy Magnus (Géza) király meghalt, egész sokaságuk öccséhez, Lászlóhoz gyűlt, és egy értelemmel, közös szóval és egyetértő akarattal őt választották az ország kormányzására, vagyis helyesebben buzgó és állhatatos kéréssel rákényszerítették. Mindnyájan tudták ugyanis, hogy föl van ruházva a tökéletes virtusokkal … Úgy ragyogott föl … amiképpen a nap ragyog: fény lett népének közepette.”


Előző részek: 

Szent László-év 2017

Szent László-év 2.

Szent László-év 3.

Szent László-év 4.




2017. 02. 19.

Hirdetés: 2017. február 19.



1. Ma országos gyűjtés tartunk templomainkban a szíriai keresztények megsegítésére, amelyet a Katolikus Caritasok Szövetsége célba juttat.
2. Plébániai hittanórák kedden, csütörtökön és pénteken a beosztás szerint tartjuk. A bérmálkozóknak péntek este 7-8-ig felkészítő.
3. Szerdán Jegyeskurzus 18-20 óráig az altemplomban.
4. Csütörtökön este fél 8-tól az Ifjúság órája.
5. Pénteken keresztelői felkészítő 17 órától a hittan teremben.
6. Szombaton de. 10 órától ministránsképzés.
7. A Városháza nagytermében pénteken délután 6 órától Dr. Balázs Lajos: Őstörténeti rítusok a székely-magyar sorsforduló szokásokban címmel tart előadást.
8. Kapható a Krisztus világa februári száma. A családok színes, tartalmában gazdag lapjából megismerhetjük Szent László életének egy részletét, székely épített örökségünket, stb. A lap megvásárolható a kegytárgyasnál és a ministránsoknál, ára 1,50 lej.
9. Jövő vasárnap, február 26-a, főegyházmegyénkben az ifjúság vasárnapja. A Főegyházmegyei Ifjúsági Főlelkészség támogatására történik a gyűjtés.

** 

Szíria, Szíria, Szíria - SOS - vasárnap gyűjtés

Krisztus világa 2017. február - Szemle

Ft. Portik-Bakai Sándor fölötti gyászbeszéd

 

 






2017. 02. 17.

Hogyan érintett minket a reformáció?

Különös ez a cikk, amit elolvastam, amely bizonyára felkavarja az olvasó magyar lelkét. Nyomban megfogalmazódott bennem a kérdés: vajon szükség van az ilyenre? 
Ugyancsak az is megfogalmazódott, hogy szükség volt arra a reformációra, amelyet az 500. évfordulón próbálnak annyira dicsőíteni?
Végkövetkeztetésem, hogy arra, sem erre nincs szükség. 
A cikk szerzőjéből talán az eltúlzott vagy annak vélt emlékezés váltott ki, és ezért írta cikkét az igazság feltárására, a "hallgattassék meg a másik fél is" ősi elv alapján.
Van amin elgondolkozzunk, van amit vonszoljunk magunk után, mert kevésbé értjük egymást, kevésbé törekszünk a keresztény egység építésére.
Olvassa el és gondolja át ki-ki a cikket, és legyen a magyar egység munkálója. Keresse azt, ami erősíti népközösségünket, mint hajdanán Szent László király..
**

temeto250.JPGBizonyára lesznek olvasók, akik fejcsóválva fogják fogadni az alábbiakat – de hát van-e fontosabb az igazságnál? A reformáció ötszáz éves évfordulója alkalmából csupa elismerő szavak hangzanak el az akkori történésekről, Luther és Kálvin tevékenységéről. Mi az igazság hát?

Dr. Hafenscher Károly, a Reformáció Emlékbizottság miniszteri biztosa február 14-én, a Rádió Orientben beszélgetett Lomnici Zoltánnal, az Emberi Méltóság Tanácsának elnökével, aki a csatorna Emberi Méltóság Tanácsa rovatának műsorvezetője. Az adásban más sem hangzott el, mint a reformáció egekig magasztalása. Mennyi mindent köszönhetünk Luthernek, Kálvinnak és követőinek! Mindenekelőtt a kapitalista üzleti etikát, az anyanyelv, a nemzeti irodalom megszületését, sőt általában a társadalmaknak a közéleti felelősségvállalás jelentőségére való rádöbbenését...

Nem lehet egy „napi írás” célja a töviről-hegyire való kifejtése az ötszáz éve elindult folyamatnak (ami késik, persze nem múlik), de az „audiatur et altera pars”, a „hallgattassék meg a másik fél is” ősi elve alapján álljon itt most egy katolikus megszólalás, mintegy a reformáció által megtámadott fél reakciója a reformációra: „Miért nem ünnepelhetnek a katolikusok október 31-én?” Íme:

„Október 31-én zárva vannak a hivatalok, nem jelennek meg a lapok, hivatalos ünnep van Szent István országában azért, mert ezen a napon tűzte ki Luther Márton (1517) vitatkozásra azokat a tételeket, melyek később a reformációra vezettek.

Hogy ezt a rendeletet kár volt keresztülvinni, azt mondanunk sem kell, mert ezzel csak eszébe jut minden katolikusnak, hogy mi történt ennek a napnak nyomában, és ezek az emlékek nem kisebbítik azt a nagy szakadást, melyet a 16. századbeli vallásreform a lelkekben előidézett. Sőt mivel a protestánsok magánügyének ünneplését akarja a 67 %-os katolikus magyarságra is ráerőszakolni, csak új sebeket üt a régiek tetejébe.

Mert mi katolikusok ezen a napon bizony nem ünnepelhetünk, hanem inkább gyászolhatunk, mert ezen a napon megindult úgynevezett reformáció nem az, amire szükség volt, hanem rengeteg bajnak, szenvedésnek a forrása, melyet el nem takar az a látszólagos eredmény, melyet színes tapasz gyanánt reá ragasztanak.

Az Egyháznak ugyanis, mivel tagjai gyarló emberek, szüksége van reformra. Volt is ilyen, mert a történelem emlegeti az úgynevezett clunyi és tridenti reformot, vagyis az eredeti terv szerint való megjavulást. Ezek valódi reformok voltak, mert változtattak az embereken, azok fegyelmén, kormányzásán, tanítási rendszerén. Alaposabb nevelés, oktatás alá fogták a vezetőséget és csakhamar előállott az eredeti tökéletesség.

A protestáns reformáció az emberi nyomorúságra hivatkozott, a lábra kapott bűnökre, visszaélésekre, de nem az embereket reformálta, hanem magát a hitet, mintha a hitben lett volna a hiba. Krisztus tanítása azonban tökéletes, azon változtatni nem lehet, hanem igenis az embereket kell Krisztus vallása szerint nevelni és őket kell reformálni.

De vajon ezt tette a reformáció?

Az Egyházban súlyos bajok voltak emberi visszaélések miatt. Az egyháziak kezében igen nagy lelki és anyagi hatalom volt. Ezekkel eleinte rendkívül sok jót tettek, de azután előfordult, hogy egyesek rosszul használták fel, a világiak irigységét is felkeltették és állandó harcot idéztek elő a világi hatalom és az egyházi vezetőség között. Az Egyház gazdagsága olyanokat is vonzott a papi pályára, akik kötelességeiket nem teljesítették és szégyenére váltak az Egyháznak. Ilyenek voltak a papság és szerzetesek soraiban is. Voltak azonban szent életű, jámbor papok és szerzetesek is, akik valóban az evangélium szellemében dolgoztak. A pápák értették meg a török veszedelmet, ők küldtek pénzt és hadsereget Magyarországra is, és ha felhasználták volna a világi fejedelmek, nem következett volna be a mohácsi vész sem. A katolikus nép mélyen vallásos volt és abban szenvedett legnagyobb kárt, hogy vallásilag nem kapta meg a kellő nevelést.

Volt tehát szükség reformra, hogy az eredeti szentség és tökéletesség az Egyházban ismét helyreálljon. De vajon hogyan reformálta Luther a bajokat? Mit tett a pápák hibáinak megjavítására?

Eltörölte a pápaságot, persze csak a saját hívei számára. Nem a hibát javította, hanem a hibával együtt az egész szervezetet megsemmisítette. A pápai hatalmat pedig a világi fejedelmeknek adta át.

Hogyan reformálta meg Luther a püspököket és apátokat? Úgy, hogy felszólította őket: Hagyjátok el az eddigi vallást, legyetek protestánsok, nősüljetek meg és a tietek lesz az egyházi vagyon, amelynek eddig csak a jövedelmét élvezhettétek. Így lett protestánssá az egész Észak-Németország és a dán és svéd reformációnak is ez a forrása. Luther a világiakat rászabadította az Egyház vagyonára, a zárdákra, aki bírta, marta; a szerzeteseket kikergették zárdáikból és maguknak foglalták le vagyonukat.

És ennek örüljünk mi katolikusok, és ünnepeljük október 31-ét?! Mit köszön Németország a reformációnak? Csak röviden mutatunk rá a tényekre.

A protestantizmus Németországot kettészakította. A protestáns német fejedelmek szövetkeztek hazájuk legnagyobb ellenségeivel: a franciákkal, azután Dániával, Svédországgal, Hollandiával, a magyarországi protestánsokkal, és így küzdöttek a katolikus császár ellen, hogy a birtokukba jutott egyházi vagyont megtarthassák. A folytonos ellenségeskedés a 30 éves háborúra vezetett, melynél szörnyűbbet elképzelni sem lehet. Németország lakóinak száma ez alatt a 30 év alatt 18 millióról 4 millióra fogyott. Elpusztult 1976 kastély, 1629 város, 18 300 falu.

Luther egyik barátja, Melanchton, mondotta: „Ha az Elba vize könnyé válna, kevés volna azok megsiratására, akik és amik a vallásháborúban elpusztultak.” – Íme, a reformáció gyümölcsei Németországban!

És mi ünnepeljük október 31-et, mint ennek a forrását? És Magyarország mit is köszön a reformációnak?

Vajon minek köszönhetjük a törökdúlást, a 150 évig tartó rettenetes megszállást? Annak, mert a koronás magyar király, aki egyúttal német császár is volt, a német vallási harcok miatt nem segíthetett rajtunk. Mikor a magyarok segítséget kértek Németországtól a török ellen, Luther ezt írta Spalatinhoz 1518. december 21-én: „Aki a török ellen harcol, az az Úristennek áll ellen.” 1522-ben Von welticher Obrigkeit című munkájában ezt írja: „Inkább kell az istengyűlölő pápa ellen harcolni, mint a török ellen.” „A pápa nagyobb ellenség, mint a török.” Ezt mondta azokról a pápákról, akik egész Európában egyedül ismerték fel a török veszedelmet és küzdöttek ellene minden erővel.

Ezért folyt tehát a magyar vér 150 éven keresztül. Európa virágoskertjéből siralomvölgye lett. Csak akkor szabadultunk ki a török járom alól, amikor a 30 éves háború véget ért és a pápa rengeteg pénzadományával, spanyol, holland, olasz, német, főleg katolikus fegyverekkel sikerült lerázni az igát. A 14 millió magyarból csak 4 millió maradt az egész országban. Ezért jöttek a megfogyatkozott magyarság pótlására a pusztasággá vált rónákra hazánkba rác, oláh, cseh, német és szláv telepesek. Ezt köszöni tehát Magyarország a reformációnak, és még azt kívánják tőlünk, hogy mi ünnepeljük meg október 31-et, amikor ez a szerencsétlenség megindult?

Sajnos, a magyar reformáció még a török hódoltságra is hálával gondol, mert ennek köszönheti elterjedését magyar földön. A papság vezető része Tomorival együtt a mohácsi csatában esett el. A két pártra szakadt országnagyok az egyházi vagyonra vetették magukat és hogy megtarthassák, csatlakoztak a hitújításhoz. A török pedig egyenesen pártolta az új hitet. Melanchton írja 1544. május 31-én: „Közepesen terjed az evangélium azokon a helyeken, melyek török kézen vannak.”

Gyulai Torda Zsigmond 1545-ben ezt írja Melanchtonnak: „Tudd meg, hogy a török joghatósága alatt mindenütt szabadon hirdetik az evangéliumot, úgyhogy Isten legnagyobb jótéteményének mondhatnád, hogy megengedte, hogy e területek török iga alá jussanak. Ha testileg szolgaságban vannak is, az evangélium szabad napja felkelt és nagy véleményszabadság van. Bármely tanítónak vagy igehirdetőnek szabad átmennie az ő területükre és taníthatnak akár iskolában, akár a templomban.” (Egyháztörténeti emlékek.)

Zsigér Imre protestáns prédikátor 1549-ben írja: „Az Úr teljesen csodás módon a török urak és elöljárók által védett bennünket, akik, mint látszik, kiválóan kedveznek nekünk.”

Amit a török észrevett, hogy így kell megosztani a magyarságot a hitben és akkor nem kell tőle félni, azt a református magyarok nem veszik észre, sőt Isten jótéteményének tartják. Mintha a török jót akart volna a magyarságnak!

Így omlott romokba Magyarországon török, német és magyar közreműködéssel az 500 éves katolikus vallás, a legfőbb történelmi összekötő kapocs és fenntartó erő. Gyönge jellemű, pénzért és vagyonért mindenre kész harácsolók törték le a Hungária ormáról és tépték ki a magyar szívekből a hűség, szeretet, hála eszméit.

Ünnepelhetjük tehát mi katolikus magyarok október 31-ét? Nem, nem, soha!”

(Jézus Szíve Naptár 1944. Budapest, 1943. Kiadja a Jézus Szíve Szövetség. Nihil obstat. Franciscus Zsiros censor dioecesanus. Nr. 7989/1943. Imprimatur. Strigonii, die 8. Octobris 1943. Dr. Joannes Drahos vicarius generalis. 60-62. old.)

A reformációt és korát töviről-hegyire ismerő Bilkei Ferenc székesfehérvári esperes-plébános e tárgyú művei nyomán megjelent írás konklúziója tehát, hogy a protestantizmus által körömszakadtig védelmezett reformációnak köszönhetjük Mohácsot és annak következményeként Trianont. (Persze ami Trianont illeti, mondhatnók, sokféle okának csupán egyike a reformáció – de mindenképpen az egyike.)

Félreértés ne essék, mindezzel nem azt mondjuk, hogy – amint az idézett plébános is hangsúlyozta – minden ma önmagát protestánsnak tekintő magyar hazánk ellensége. Nagyon sok mai protestáns valószínűleg nem is tudja mindezeket. De ugyebár a történelem az élet tanítómestere. Tanuljunk hát akkor belőle!

ifj. Tompó László - Hunhír.info

2017. 02. 16.

Át kell lépni



Minden teremtett lénynek van élettere, határa. Így az embernek és a közösségeknek is. 1949-ben a kommunista berendezkedés idején történt, hogy a Görgény-völgyi lakósok elbarikádozták a Laposnya felé vezető utat és kiírták: „Eddig tart a demokrácia, ettől tova Hodák és Libánfalva.” És megmenekültek a kollektivizálástól.
Amikor Fridrich Nietzsche elolvasta az evangéliumból a Hegyi beszédet, kijelentette, hogy ez teljesen őrültség, amelynek alapján egyetlen országot sem lehet elkormányozni.  

Tegyük fel most a kérdést: kinek volt igaza? Jézusnak-e vagy a német filozófusnak? 
Nietzsche eszménye az „übermentsch”, az „emberfeletti ember” még a birodalomban is csak két évtizedet élt, míg a Jézus által meghirdetett „Isten országa” már két évezrede áll fenn. Hogy miért? 
Mert ennek a birodalomnak fundamentuma isteni, azaz annak a mennyei Atyának akaratán alapszik, „aki fölkelti napját jókra és gonoszakra egyaránt, és esőt ad mind az igazaknak, mind a bűnösöknek.” (Mt 5,38-48) 
– Isten egészen más, mint mi: sémi szóval qôdèš, magyarul szent. 
Ezt közölte Mózessel és a néppel: „Legyetek szentek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok.” (Lev 19,1-2, 17-18) A Biblia magának az Istennek a kinyilatkoztatását tartalmazza, a szentséget annak forrásában, Istenben határozza meg, akiben minden szentség ered. A Szentírás a szentség természetének problémáját végeredményben Isten misztériumára, valamint az emberekkel való kapcsolatára vezeti vissza. 
Isten szent, szentnek mutatja magát. Megkívánja, hogy szentnek tartsák. És megszenteli, közli saját szentségét különböző mértékben, Istennel való kapcsolatuk arányában. Különbség van az igazi szentség, amely Isten tulajdonsága, és a szent jelleg, amely egyes személyeket, bizonyos tárgyakat, időket és helyeket elkülönít és kiválaszt, azokat közbeeső állapotba helyezi, amely egyrészt elfedi, másrészt kinyilvánítja Isten szentségét. 
A népnek meg kell tisztítania szívét, vagyis lemosnia magáról minden olyan szennyet, amely összeegyeztethetetlen Isten szentségével, csak így lehet jelen a teofániákon vagy vehet részt a szertartásokon. (Zsolt 102) Szentnek kell lenni, Istenhez tartózni családi, társadalmi, gazdasági és kultikus előírások szerint is. 
– A származtatott szentség, amely először csak külsőleg „szenteli meg” a személyeket, helyeket és tárgyakat, csak magának a Szentléleknek adománya révén válik igazivá és bensővé: ekkor részesedik a Szeretetben, aki maga az Isten (1Jn 4,18), legyőzi a bűnt, amely meggátolta szentségének szétsugárzását.
A keresztség által Isten Lelke lakik bennünk (1Kor 3,16-23), ezért át kell lépnünk az „oktalanságig” jóságos Isten világába.  
A kegyelem arra ad belső erőt, hogy mindenkivel úgy viselkedjünk, mintha édes gyermekünk lenne. Az ilyen szeretet tesz méltóvá bennünket mennyei Atyához és az ő Képmásához, Jézushoz.

„Minden a tiétek, ti pedig Krisztusé vagytok.” (1Kor 3,23)


**

A gyilkos ölelése

Az 1948-ban Kerényi Lajos piarista kispapot kihallgató Olti Vilmos egy évvel később már főszerepet kapott a szörnyű színjátékban: az ő elnökletével tárgyalta a Budapesti Népbíróság Különtanácsa a demokratikus államrend és a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedéssel, hűtlenséggel, valutaüzérkedéssel vádolt Mindszenty József perét. A tragikus történet ötven évvel később ért véget. Nemcsak a sok ember haláláért felelős Kádár János gyónta meg bűneit a halálos ágyán, ez történt a Mindszenty-perben kulcs-szerepet játszó Olti Vilmos vérbíróval is. 
Nagy szerencséjére Kerényi Lajos mind a mai napig látogatja a kórházakat, egy hét alatt kilencet keres föl.
– Szobáról szobára kopogtatok – mondja –, és ha jelzik, hogy szükség van rám, beszélgetek a betegekkel. Legtöbbet haldoklókkal és öregekkel vagyok. Ott már letisztul minden. Nyitottabbak, de sok a félelem is. Meg kell értetni velük, hogy az emberi élet nem ér véget a földi halállal. Az egyik szobában odaléptem egy idős emberhez, megfogtam a kezét, és mondtam neki, hogy nem akarom zavarni, de én vagyok itt a lelkipásztor, Lajos atya, csak köszönteni szeretném. Senkire se erőltetem rá az utolsó szembenézés lehetőségét. Először összefüggéstelenül, zavartan beszélt, levegő után kapkodott, fel akart ülni. Segítettem neki. Láttam, hogy nagyon vívódik önmagával. Aztán már fel akart állni. Ebben is segítettem. Kitámogattam a folyosóra, és még mindig nem értettem, mit is akar. Egyszer csak összeszedte magát és megkérdezte:
– Mi a véleménye Olti Vilmosról?
– Hú, mondom. A vérbíróról? Aki annyi embert ártatlanul megöletett, börtönbe záratott, Mindszentyt életfogytiglanra ítélte? Aki annyi kárt okozott a hazámnak?
Ne mondja, hogy vérbíró – kiáltotta sírva. – Én vagyok Olti Vilmos! 
– Megrendítő volt látni. Átölelt. Meggyóntattam, feloldoztam, megkapta a betegek szentségét. Hatalmas lelki tehertől szabadult meg. Csak úgy rázta a zokogás.
Az Úr mindent megad, hogy kiemelkedjünk a kisszerűségből, túllépjünk a félelmeinken, visszakapjuk személyiségünket, de nekünk is kell tennünk valamit. Több mint hatvanéves kórházlelkészi tapasztalat után azt mondhatom, hogy még nem láttam senkit Isten nélkül meghalni. Az ember Istenhez hanyatló árnyék.