Föld, Hold, Betlehem, Család

A Szovjetunió 1961. április 12-én földkörüli pályára küldte az első Vosztok úrhajót Jurij Gagarinnal a fedélzetén. „Frusztráció, szégyen és bizonyos fokig düh” töltötte el az USA polgárait, hogy a Szovjetunió már megint ilyen látványosan megelőzte Amerikát.

 

Az amerikai elnök megkérdezte a tudósokat, hogy „mi az, amiben megverhetjük az oroszokat?” Ha a Holdra szállunk – válaszolták. Kennedy elnök ekkor meghirdette az Apollo-programot. „Célunk, hogy embert juttassunk a Holdra mielőtt az évtized véget ér”. 

A program 8 évig tartott és 46 milliárd dollárba került az amerikai adófizetőknek. 1969. július 20-án vasárnap közép-európai idő szerint délelőtt tíz óra tizenhét perckor a Sas leszállt a Holdon. Jó fél óra múlva Neil A. Armstrong, az expedíció civil parancsnoka, 300 ezer dolláros űrruhájában a Hold felszínére huppant, ahol méltóságteljesen kijelentette: „Kis lépés egy embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek.” A jelenetet 528 millió ember látta televízión keresztül.

Néhány szkeptikus már 1961-ben azt kérdezte, Kennedy elnöktől a houstoni Rice Egyetemen: - Miért kell éppen a Holdra menni? Kennedy így válaszolt: „Ezzel az erővel azt is megkérdezhetnék, hogy miért kell megmászni a legmagasabb hegyet. Miért kellett harmincöt évvel ezelőtt átrepülni az Atlanti-óceánon? Miért játszik meccset Rice Texas ellen? … Évekkel ezelőtt George Mallorytól, a nagy brit felfedezőtől, aki később a Mount Everesten halt meg, megkérdezték, hogy miért akar felmászni rá. Azt válaszolta: „Mert ott van.” Hát az űr is ott van, és … a hold is ott van, a bolygók is ott vannak, és a tudás és a béke iránti új remények is ott vannak.”

Mi szentmisére jövünk, mert tudjuk, hogy Isten dicsősége és az emberek békessége itt van, nem a Holdon. A békesség Betlehemben valóság lett. Ezért Karácsonykor templomaink milliője  családjainkba költözik, Megtapasztaljuk Isten szeretetét és békéjét. Ide nem kellett 46 milliárd dollár, sem 8 évi készület. Csak legyen bennünk bűnbánat és megbocsátás, akkor Isten szeretete, a szentek lelkülete fog körül venni.  Ilyenkor szoktuk mondani a 133. zsoltár szavaival: "Nézzétek, milyen kedves és jó, ha egyetértésben élnek a testvérek! Olyan az, mint a drága olaj a fejen, amely lecsordul a szakállra, lecsordul Áron szakállára, palástja szegélyére. Olyan ez, mint a harmat a Hermonon, mint a Sionra lehulló harmatcsepp, mert az Úr ott áldást ad: életet mindörökre."   

 

Menjünk el Betlehembe!

Nincs fontosabb esemény a világtörténelemben a szentesténél. Ez a szegénység (pásztor szállás), mely kifejezhetetlen gazdagságot rejt (angyalok serege), nagyon is méltó ahhoz a módhoz, ahogyan Isten Fia eljött közénk a földre: elrejtve, kitaszítva, egy kis település barlangistállójában születve. (Lk 2,1-14) Ezzel a betlehemi szegénységgel fejezte ki irántunk tapintatos és gyöngéd szeretetét. Ez a rejtettség volt a legjárhatóbb út a bűn által megsebzett emberiség szívéhez. Istennek az idő előtt és az időben véghezvitt valamennyi tette közül az Ige megtestesülése a legnagyobb. Legnagyobb tette, mert irgalmas szeretetével az emberek közé jött, hogy minden másnál jobban megdicsőítse isteni lényével az Atyát, és ezzel az emberek megváltását, üdvösségét hozta el.

Egy utazó beszámolót írt Szaharai kalandjáról. Barátjával arra vállalkoztak, hogy terepjáróval átszelik a nagy homok-tengert. Huzamosan készültek erre a nagy vállalkozásra. Amikor minden felszerelésük, készletük meg volt: térkép, iránytű, útikönyv, víz, élelem, üzemanyag, stb. elindultak. Már két hete rótták az élettelennek tűnő, de mindegyre meglepő sivatagot. Egy-egy oázis vagy település számukra a földi mennyországot jelentette. Közben megesett velük, ami az idegenekkel könnyen megtörténik, hogy eltévedtek. Egy baj sem jár egyedül alapon, az útja-fogyottak üzemanyaga is elfogyott. Életük mély pontjához értek. Belátták, hogy magukon már nem tudnak segíteni. Fogyó élelmiszer- és vízkészletük mellett csak a remény táplálta őket. Lepergett előttük életük filmje, miközben szembenéztek az elmúlással. Mégis valakitől, Istentől, karavánoktól reméltek segítséget. A kínos veszteglés alatt volt idejük szembenézni önmagukkal, imádkozni és várakozni, miközben különbnél különb jó elhatározást tettek a jövőre nézve. A hatodik nap reménytelensége után rájuk köszönt a szerencse. Egy karaván haladt arra felé, s ez lett második születésnapjuk.

Ki tudná megmondani, hogy az ősszülőktől napjainkig hány bajbajutott ember élte át mindazt, amit az eltévedt utazók? Hányan várták életük utolsó pillanatában is a szabadítót? Mikor ér a városunk kapuihoz? – így sóhajtott fel a legyőzött nép az asszír rémuralom idején a Kr. e. VIII. században. Azonban állig felfegyverzett szabadító nem jelentkezett. Izajás próféta a szorongatottak és az emberiség Megváltójáról jövendölt, kinek fénye elűzi a bűn sötétségét. (Iz 9,1-6)  Megjelent megváltó Istenünk kegyelme karácsonykor minden ember számára. (Tit 2,11-14) Arra tanít minket, hogy éljünk fegyelmezetten, szentül és buzgón ezen a világon.

A karácsony alkalom, hogy szentségi módon találkozzunk Jézussal, aki a mi Megváltónk és Üdvözítőnk. Ez a kegyelem ideje, hogy a szentség útjára lépjünk, most amikor látjuk, hogy Isten szentségével szemben az istentelen, bűnös világ milyen erőtlen, céltalan és visszataszító. Most lépjünk a szentség útjára, amikor vágyaink újult erővel feszítenek belülről, hogy ismét mennyeiekké váljanak, s magukkal röpítsenek az égbe.

Plébániánk minden kedves hívének és az Egyházközségi Apostol olvasóinak – munkatársaim nevében is – kegyelemteljes karácsonyi ünnepet kívánok,

Darvas-Kozma József