2013. 09. 30.

Lisieux-i Szent Teréz



Lisieux-i Terézt a Nagynak nevezett Avilai Teréztől megkülönböztetésül nálunk mindenki Kis Teréznek hívja. De erről a kicsiségről mondta az Úr Jézus, hogy a mennyek országában a nagyság mércéje. Az életrajzi adata egyszerű, 24 évet élt. A normandiai Alenconban született 1873-ban vallásos családban. Már három évesen elhatározta, hogy úgy akarja szeretni Jézust, ,,ahogy még soha nem szerették'', teljes odaadással. 15 évesen, gyermeklányként lépett a karmeliták lisieux-i kolostorába. Amit róla tudunk, majdnem kizárólag az Egy lélek történetéből, személyes följegyzéseiből és nővértársai tanúságtételéből ismerjük. Alázatos, evangéliumi egyszerűségű és Istenben bízó szerzetes volt. A rábízott újoncokat ezekre az erényekre tanította szavával és példájával. A kolostor csöndjében elmélkedett, vizsgálgatta az Egyház misztikus testét, ahogy Szent Pál leírta, de egyik tagjában sem ismert magára, vagy inkább mindegyik tagjában önmagát szerette volna látni. A szeretet adott új fordulatot hivatásának. Megértette, hogy az Egyház valóban különböző tagokból álló test, de akkor ebből a testből sem hiányozhat egy fontos és nagyon nemes tag. ekkor értette meg, hogy az Egyháznak szíve is van, s ez a szív szeretettől lángol. Megértette, hogy egyedül ez a szeretet serkenti cselekvésre az Egyház tagjait, de ha kihalna benne ez a szeretet, akkor az apostolok sem hirdetnék azután már tovább az evangéliumot, a vértanúk sem ontanák már tovább a vérüket. "Teljesen beláttam és megértettem, hogy a szeretet magában foglal minden hivatást; hogy a szeretet minden, és hogy a szeretet összekapcsol minden kort és helyet, egyszóval: hogy a szeretet örök." Így fedezte fel hivatását: "az én hivatásom: a szeretet." "Én ugyanígy megtaláltam helyemet is az Egyházban, és ezt a helyet te adtad nekem, Istenem. Az Egyháznak, az én anyámnak a szívében én a szeretet leszek; így minden leszek, és így megvalósul a lelkem vágya." A lelkek üdvéért és az Egyház terjedéséért ajánlva fel életét 1897. szeptember 30-án halt meg. 1923-ban boldoggá, 1925-ben szentté avatták. Ugyanebben az évben, december 14-én a missziók főpatrónájává nyilvánította a pápa, 1944-ben pedig Franciaország második patrónája lett. Ünnepét 1969-ben október 1-jére helyezték. 1997-ben egyházdoktorrá nyilvánították. Ereklyéjét 2002-ben elhozták Erdélybe is, július 3-án, csütörtökön őelőtte tiszteleghettünk Csíksomlyón. 
Szent Teréz családunk körében is nagy tiszteletben áll, mert 1946-ban édesanyámnak - aki 3 éves korában elveszítette gyermekszülésben édesanyját, félárvaságban nőtt fel, majd 20 éves lányként árvaságra jutott, ezért sokat sírt, a templom díszítésében találta vigaszát. Az Úrnapi feszületre cserefalevélből koszorút font, és azon éjszaka álmában megjelent neki Szent Teréz, aki azt a koszorút tette az oltárra, amit az ünnepre font, és Szent Teréz kezében forgatva a koszorút így szólt: "Bízzál bennem, megsegítelek." Az Egyház szívéből Teréz valóban azt adja, amivé lett és amire mindnyájunknak szüksége van: a szeretetet. Bízzunk közbenjárásában, kérjük segítségét.

Konzisztórium a két pápa szentté avatásáról



Szeptember 30-án, hétfőn délelőtt 10 órakor a Vatikáni Apostoli Palota Konzisztóriumi termében a napközi imaóra keretében Ferenc pápa rendes nyilvános konzisztóriumot
tartott a következő két boldog szentté avatási ügyében:

XXIII. János pápa és II. János Pál pápa.

A konzisztórium során Ferenc pápa kihirdette:

Boldog XXIII. Jánost és Boldog II. János Pált 2014. április 27-én, Húsvét második vasárnapján, az Isteni Irgalmasság ünnepén iktatják a szentek sorába.

Védjétek meg a Vatikánt a pletykák konkolyától




A „pletyka” a Vatikánban „betiltott nyelv”, mert rosszat szül – hangsúlyozta Ferenc pápa szeptember 28-án, reggel 9 órakor a Vatikáni Kertek Lourdes-i Barlangjánál bemutatott szentmise homíliájában. A szertartáson a Vatikáni Csendőrség tagjai vettek részt.

A vatikáni fellegvárba beszivárgó gonosz szétfröcsköli mérgét: ez nem más, mint a pletyka, amely arra ösztönöz egyeseket, hogy másokról rosszakat mondjanak, és ezáltal megtörjék az egységet. Ennek a „konkolynak” a fertőzésétől senki sem mentes.

„Valaki azt mondhatná közületek: de Atya, nekünk mi közünk az ördöghöz? – tette fel a csendőrök nevében a kérdést Ferenc pápa. Nekünk az a kötelességünk, hogy megvédjük ennek az Államnak, ennek a városnak a biztonságát: hogy ne legyenek tolvajok, ne legyenek bűnözők, ne jöjjön az ellenség, amelyik elfoglalja a várost”. Ez is igaz, de Napóleon nem fog visszatérni, nemde? Elment. És nem valószínű, hogy egy hadsereg megtámadja és elfoglalja ezt a várost. A háború ma, legalább is itt, másképpen dúl: a sötétség harca a világosság ellen, az éjszaka harca a nappal ellen.

Ezért a pápa arra kérte a csendőröket: ne csak a Vatikán kapuit és ablakait védelmezzék – ami egyébként szükséges és fontos munka, de védőszentjükhöz, Szent Mihályhoz hasonlóan, védelmezzék a Vatikánban dolgozók szívének ajtaját is, ahová a kísértés ugyanúgy belép, mint máshol.

Van egy kísértés mindenki számára – ez nagyon tetszik az ördögnek: az egység elleni kísértés, amikor a csábítás éppen azoknak az egységére tör, akik a Vatikánban élnek és dolgoznak. Az ördög megpróbál belső harcot szítani, egyfajta polgárháborút és spirituális háborút! Olyan háború ez, amelyet nem hagyományos fegyverekkel, hanem a nyelvvel vívnak.”

Kérjük Szent Mihályt: segítsen ebben a háborúban: soha ne mondjunk rosszat a másikról, soha ne hallgassuk meg a pletykákat. És ha hallod, hogy valaki pletykál, állítsd le! „Itt nem lehet: fordulj ki a Szent Anna kapun, menj ki és ott pletykálj! Itt nem szabad! A jó magot el lehet hinteni, azt igen: jót mondani a másikról, azt lehet, de mondjunk nemet a viszálykodásnak, a konkolynak!” – mondta a Vatikáni Csendőrség tagjainak bemutatott szentmisén Ferenc pápa.

(vm) VR


2013. 09. 29.

+ Ft. Kovács Jakab


Ft. Kovács Jakab nyug. plébános, tb. esperes, 1919. október 22-én született Székelyhodoson. Az elemi iskolát szülőfalujában, a középiskolát Marosvásárhelyen, székelyudvarhelyen és Kolozsváron végezte. Teológiai tanulmányait a 2. bécsi döntést követően 1942-ben Kolozsváron kezdte, Zircen, Kolozsváron majd Gyulafehérváron folytatta. 1947. június 15-én szentelte pappá Márton Áron püspök. Első kápláni helye Gyergyóremete volt. Plébánosa védelmére kelt, amiért az állami hatóság elhurcolta és 1948-tól 1952-ig bebörtönözte. Akarat ereje kitűnt a börtönből szabadulásakor is, amikor 100 km utat gyalog tett meg hazáig. Otthon, hogy segítsen szüleinek még viharlámpa mellett is kaszált, s erdei munkát végzett. Püspöke Pálpatakára helyezte, ahol 12 évet szolgált. Onnan Csíkrákosra került, annak Vacsárcsi filiájában a templomot megnagyobbította.

Megrendelte Beczássy Antal csíkszeredai képzőművésztől az oltárképet, ami életének nagy keresztje lett, mert a művész közel két évtizedig készítette a vállalt munkát.  Húsz év után Rákosról Csatószegre ment, ahol a plébánia belsőterét egyedül átépítette.
Dolgos, magának munkát kereső pap volt, ugyanakkor nagy 48-as. Nem engedett a maga igazából. 1995-ben nyugdíjba vonult a gyergyószentmiklósi Árpád-házi Szent Erzsébet Öregotthonba. Az utóbbi éveket súlyos betegen töltötte. Nem beszélt senkivel, teljesen magába zárkózott. Ami mégis különös, hogy halála előtt szeptember 25-én, szerda délután felült az ágyában, mindenkivel kedvesen elbeszélgetett, hívatta az otthon papját, szentségekhez járult. Ápolói csodáról beszéltek. Csütörtökön ismét ágynak esett és szeptember 27-én, pénteken este életének 94., papságának 66. évében, hazatért az atyai házba.


Temetése Székelyhodoson 2013. október 1-én, d.e. 11 órakor lesz a plébánia templomból a helyi cinterembe.
Kedves Jakab atya, kívánom, hogy legyen csodálatosabb az Úr színe előtt élned, mint a Beczássy festette Urunk színeváltozása, három kompoziciós képet szemlélned. A részleteket most nyugodtan megtárgyalhatjátok. Küzdelmes életed sokunknak példakép. Jézus Szent Szívén nyugodjál békében. Imádsággal és a viszontlátásra!

Aki nem ápolja magában Isten emlékezetét - F pápa

Szeptember 29-én, vasárnap délelőtt fél 10-kor kezdődött a Szent Péter téren az a szentmise, amellyel Ferenc pápa a Hit évében lezárta a világ minden részéről érkezett hitoktatók nemzetközi találkozóját. Homíliájának középpontjában Isten emlékezete állt. A szertartáson több mint 100 ezren vettek részt, megtöltve a Szent Péter teret és a környező utcákat.

1. „Jaj nektek, gondtalanul élőknek, a Sionon, és nektek, elbizakodottak, …(akik) Elefántcsontágyakban lustálkodnak” (vö. Ám 6,1.4) – idézett a pápa Ámos könyvéből, a szentmise első olvasmányából. Jaj, azoknak, akik csak esznek, isznak, énekelnek, szórakoznak és nem törődnek mások problémáival.
Ámos próféta kemény szavai bennünket is óva intenek a veszélytől, amely mindnyájunkra leselkedik. Mit ítél el szavaival Istennek ez a hírnöke, mit állít kortársai elé és egyben elénk is, ma? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. Annak a veszélyét, hogy életünkben és szívünkben túlságosan elkényelmesedünk, saját jólétünket helyezzük a középpontba. Ez volt az evangéliumi dúsgazdag ember tapasztalata is (Lk 16,19-31): luxusruhákba öltözött és minden nap dúsan lakmározott; ez volt számára a fontos.
És a szegény ember ajtaja előtt, akinek nem volt mit ennie? Az nem rá tartozott, nem érdekelte. Ha a dolgok, a pénz, a nagyvilági élet áll központi helyen életünkben, akkor azok birtokává válunk, elveszítjük emberi önazonosságunkat: figyeljétek meg jól, az evangéliumi dúsgazdag embernek nincs neve, egyszerűen csak egy „gazdag”. Arcát azok a dolgok alkotják, amelyeket birtokol, mással nem rendelkezik – mondta homíliájában Ferenc pápa.
Tegyük fel a kérdést, hogy hogyan történhet meg mindez? Az emberek és talán mi is, miért esünk áldozatul annak a kísértésnek, hogy bezárkózzunk önmagunkba, hogy biztonságunkat a dolgokba helyezzük, amelyek végül elrabolják emberi arcunkat? Ez akkor történik, amikor elveszítjük Isten emlékezetét. „Jaj nektek, gondtalanul élőknek, a Sionon” – mondja a próféta. Ha hiányzik Isten emlékezete, akkor minden ellaposodik: én, vagyis a saját jólétem kerül a középpontba. Az élet, a világ, a többi ember elveszítik tartalmukat, többé már nem jelentenek semmit, minden egyetlen dimenzióra, a birtoklásra korlátozódik.
Ha elveszítjük Isten emlékezetét, mi is elveszítjük lényegi tartalmunkat, kiüresedünk és elveszítjük arcunkat, mint az evangéliumi dúsgazdag ember. Aki a semmi után szalad, az saját maga is semmivé válik – mondja egy másik nagy próféta, Jeremiás (vö. Jer 2,5). (Üres semmiségnek szegődtek nyomába, így maguk is semmivé lettek). Mi Isten, nem pedig dolgok és bálványok képére és hasonlatosságára lettünk teremtve! – hangsúlyozta Ferenc pápa.

2. A Szentatya ezután feltette a kérdést a hitoktatóknak: ki a katekéta? Az, aki megőrzi és táplálja Isten emlékezetét; megőrzi saját magában és fel tudja ébreszteni másokban. Ez nagyon szép dolog: Istenre emlékezni, mint ahogy Szűz Mária tette. Nem gondolt a nagy megtiszteltetésre, hírnévre, gazdagságra, nem zárkózott be önmagába, amikor Isten csodálatos dolgokat művelt életében. Éppen ellenkezőleg, miután befogadta az Angyali Üdvözletet és megfogant méhében Isten Fia, mit tesz?
Elindul idős rokonához, Erzsébethez, aki szintén gyermeket vár, hogy segítsen neki: a vele való találkozásban az első cselekedete, hogy Isten művére, Isten életében, népe történelmében, a mi történelmünkben megmutatkozó hűségére emlékezzen: „Magasztalja lelkem az Urat …hiszen tekintetre méltatta alázatos szolgáló leányát …irgalma az istenfélőkre száll nemzedékről nemzedékre” (vö. Lk 1,46.48.50). Mária emlékezik Istenre.
Máriának ebben a himnuszában benne van személyes történelmének, Isten vele való történetének emlékezete, saját hittapasztalata. És ez így van mindannyiunk, minden keresztény számára: a hit tartalmazza Isten velünk való történetének emlékezetét, az Istennel való találkozás emlékezetét. Isten, aki mindig elsőként lép, teremt és üdvözít, átalakít bennünket; a hit Szavának emlékezetét, amely felmelegíti szívünket, üdvözítő cselekedeteinek emlékezetét, amelyekkel életet ad, megtisztít, gondoz, táplál bennünket. A katekéta éppen az a keresztény, aki ezt az emlékezetet a hithirdetés szolgálatába állítja; nem azért, hogy önmagáról beszéljen, hanem hogy Istenről, szeretetéről, hűségéről szóljon.
Szent Pál mindenekelőtt egy dolgot tanácsol tanítványának és munkatársának, Timóteusnak: emlékezz Jézus Krisztusra, aki feltámadt a halottak közül, akit hirdetek, és akiért szenvedek (vö. 2 Tm 2,8-9). Az apostol mondhatja ezt, mert ő elsőként emlékezett Krisztusra, aki akkor hívta meg követésére, amikor üldözte a keresztényeket: megérintette és kegyelmével átalakította őt.
A katekéta tehát olyan keresztény, aki magában hordozza Isten emlékezetét, hagyja, hogy Isten emlékezete vezesse egész életén át és ezt az emlékezetet mások szívében is fel tudja ébreszteni. Mindez nagy elkötelezettséget kíván! Az egész életet elkötelezi! Maga a katekizmus sem más, mint Isten emlékezete, a történelemben végrehajtott tetteinek emlékezete. Annak az emlékezete, hogy Krisztusban közel jött hozzánk, jelen van Szavában, a szentségekben, egyházában, szeretetében. Kedves katekéták, felteszem a kérdést: mi Isten emlékezetei vagyunk-e? Valóban olyan őrszemek vagyunk, akik másokban felébresztik Isten emlékezetét, amely felmelegíti a szíveket?


3. „Jaj nektek, gondtalanul élőknek, a Sionon”. Melyik úton haladjunk végig, hogy ne legyünk „gondtalanok”, akik önmagukba és a dolgokba helyezik biztonságukat, hanem Isten emlékezetének emberei legyünk? A második olvasmányban Szent Pál, Timóteushoz írt első levelében néhány útmutatást ad, amelyek megjelölhetik a katekéták és a mi előrehaladásunkat is: törekedjünk az igaz lelkületre, az életszentségre, a hitre, a szeretetre, a türelemre, a szelídségre (vö. 1 Tm 6,11).
A katekéta Isten emlékezetének embere, ha állandó, élő kapcsolatban van Istennel és embertársaival; ha a hit embere, aki valóban bízik Istenben és Belé helyezi biztonságát; ha a karitatív cselekedet, a szeretet embere, aki mindenkiben testvérét látja; ha a „hüpomoné”, azaz az állhatatos, kitartó béketűrés embere, ha derűsen és az Úrba vetett reménnyel szembe tud nézni a nehézségekkel, a megpróbáltatásokkal, a kudarcokkal; ha szelíd ember, aki képes a megértésre és az irgalmasságra.
Imádkozzunk az Úrhoz, hogy legyünk mindannyian olyan férfiak és nők, akik megőrzik és táplálják Isten emlékezetét saját életükben és azt fel tudják ébreszteni mások szívében is. Ámen – fejezte be a világ minden részéről érkezett katekétákhoz intézett homíliáját Ferenc pápa.

(vm) VR


Az Úrangyala előtt

A katekéták nemzetközi találkozója résztvevőinek bemutatott vasárnap délelőtti szentmise végén a Mária imádság előtt a Szentatya köszöntötte a jelenlevőket és köszönetet mondott a világ minden részéről érkezett katekétáknak jelenlétükért. Külön köszöntötte X. Juhanát, Antióchia és egész Kelet görög ortodox pátriárkáját. Jelenléte arra hív bennünket, hogy újra imádkozzunk a békéért Szíriában és a Közel-Keleten – hangsúlyozta a pápa.
Üdvözölte az Assisiből lóháton Rómába érkezett zarándokokat és az olaszországi alpesi klub tagjait a szervezet alapításának 150. évfordulója alkalmából. Spanyolul köszöntötte a nicaraguai zarándokokat, akik egyháztartományuk alapításának centenáriumát ünneplik.

Végül Ferenc pápa örömmel emlékeztetett a horvát Miroslav Bulešić egyházmegyés pap szombati boldoggá avatására, aki 1947-ben halt vértanúhalált. Dicsérjük az Urat, aki erőt ad a védteleneknek a tanúságtételhez.

Az Úrangyala imádságot követően Ferenc pápa köszöntötte a Szent Péter téren összegyűlt híveket. Először az oltár közelében kialakított szektorban jelenlevő papokkal beszélgetett, akik áldását kérték és nagy lelkesedéssel igyekeztek megérinteni, kezet fogni a Szentatyával.
Ezt követően a Szentatya nyitott dzsipjén járta körbe a Szent Péter teret és az odavezető széles utat, amely szintén megtelt a hívekkel. Időnként megállt, hogy megáldja és megcsókolja a kisbabákat és a gyermekeket, akiket szüleik nyújtottak felé. Sokan zászlókat, pólókat, leveleket, egyéb ajándékokat igyekeztek a Szentatyának átadni illetve a mozgásban levő pápamobilra a kezébe dobni. A pápa mosolyogva és nagy örömmel fogadta e gesztusokat, válaszolt a hívek hatalmas lelkesedésére, ujjongására a Tőle megszokott kedves megnyilvánulásokkal: egy öleléssel, egy simogatással, egy integetéssel vagy rövid válasszal.

Az esőbe hajló felhős idő ellenére a vasárnap délelőtti szertartásra közel 150 ezer hívő gyűlt össze a Szent Péter téren és környékén. Ferenc pápának ez alkalommal is kedvezett az időjárás, nem kezdett el esni az eső a szertartás során. A térre vezető utcákat a rendőrség lezárta a forgalom elől, hogy biztosítsa a pápai szertartásra igyekvők számára a helyet.

Mivel az elmúlt hat hónap tapasztalatai azt mutatják, hogy megnövekedett számban vesznek részt a hívek Ferenc pápa szertartásain, a Szent Péter térre vezető Via della Conciliazione úton is úgy alakítják ki a szektorokat, hogy a szertartást követően a pápa ott is körbe tudjon járni autóján és „élet közelből” köszönthesse a Vele való találkozásra összegyűlt zarándokokat. Ez is egyike azoknak az apró pápai gesztusoknak, amelyek a hívek körében nagy elismerésre és a szeretet-megnyilvánulások még őszintébb és még nyíltabb kifejezésére ösztönöz a pápa iránt.

(sv)



+ Msgr. Borbély Gábor


Borbély Gábor kanonok, pápai prelátus, protonotárius, nyug. főesperes-plébános - 1930. november 13-án született Nagygalambfalván. A középiskolát Székelyudvarhelyen, teológiai tanulmányait két részben a gyu­lafehérvári Hittudomány Főiskolán végez­te. 1957. április 28-án szentelte pappá Márton Áron püspök.
1957-től Jobbágy­falván kisegítőlelkész, 1959-től Brassóban és 1966-tól Kézdivásárhelyen káplán. 1968-ban Altorján plébános. A marosvásárhelyi Calosi Ecaterina 1979. jún. 5-ről 6-ra virradó éjszaka felgyújtotta a csíkszeredai Szent Kereszt templomot. Az állami hatóság az esetet teljesen mellőzte. A templom javítása és a hívek lelki vigasztalására a főpásztor 1979 októberében Borbély Gábort csíkszeredai plébánosnak nevezte ki, majd 1981 őszén megbízták a felcsíki főesperesi hivatal vezetésével. Tehetségét főleg a keresztény tanítás továbbadásában gyümölcsöztette. Nagyszerű beszédeivel vigasztalt, bátorított és igyekezett híveit Jézus Krisztus szeretetébe megerősíteni. Munkatársaival a hívek megszentelődését szolgálta. 1981-ben a megyei párttitkár egy gyűlésen kijelentette, hogy a római katolikus templom kertjét úthelynek elveszi, így a templomot háromszögű utca fogja körül venni, s ezzel akadályozni fogja a hívek templomba járását. Nyomban a gyűlés után - Kasztilia nővér unokaöccse - Fülöp Ferenc az Építkezési Vállalat tervezője jelentette mindezt a plébánián és tanácsára, Borbély atya egy 25 m hosszú és 22 m széles lefödést készíttetett a kertben, azzal az indoklással, hogy közeledik a bérmálás és valamilyen fedél kell a bérmálkozók feje fölé. Ez lett a később elhíresült deszkatemplom. 1985-1990 között felépítette a Szent József kápolnát és papi otthont. 1991-ben elkezdte Hargitafürdőn a Szent István ház építését. (Mulasztásnak lehet mondani, hogy a "gödör" részen építendő templomot megvétózta, pedig 5000 férfi aláírta azt a nyilatkozatot, hogy egy havi fizetésével és 10 napi közmunkájával támogatja a központi templom építését. Azzal utasította el, hogy az a teret uralni fogja stb.) A Szent Ágoston templom építését 1993-tól 1995 januárjáig irányította. 1989 decemberi események forró napjaiban  a vallásügyi osztály személyzeti főosztályvezetőjét, Şt. Ioniţă-t, aki éppen őt "gyomrozta" Csíkszeredában, a Csíksomlyói ferencesekhez vitte, ahol a bukaresti néhány napot megbújva töltött. 
Borbély atya december 22-én a tapstéren a nép elé állt, beszédével higgadtságra intette a lázongó népet, ezért nem történt Csíkszeredában semmiféle összetűzés vagy brutalitás. 2000. augusztus 1-el nyugállományba vonult, és végezte kitartással papi szolgálatát szülőfalujában.
Csíkszeredai segédlelkészei voltak: Bartalus Zoltán (1977–1980), id. Nagy József (1978–1979), Antal Béla (1979–1980), Darvas-Kozma József  (1980–1981), ifj. Balogh András (1980–1981), Bakó Béla (1981–1984), Varga János (1981-1983), Hegedűs János (1982–1983), Portik H. Kelemen (1983–1986), Vajda István (1983–1985), Fehér Mátyás (1984–1986), György István  (1985–1993), György Tibor (1986–1992), Pénzes József (1987–1995), Botár Gábor (1989–1990), ifj. Tamás József  (1991–1993), Sebestyén Péter (1992–1996), György Ferenc (1992-1994), Pápai József (1993–1994), Czikó László (1994–1995), Illyés Zsolt (1995–1997), Koncsag László (1996-2000, sk), ifj. Tamás József (1998–2000), Jakab László (2000. jan.–2000, sk). 
A változatos és gazdag 83 évét 2013. szeptember 28-án befejezte.
Temetése f. hó 30-án 14 órakor Nagygalambfalván volt. A csíkszeredai egyházközség is lerótta  kegyeletét egykori plébánosa ravatalánál és este 7 órakor szentmisét ajánlott fel a Millenniumi templomban. 
Az élet Ura legyen örök jutalmazója.