Ferenc pp a Szentlélekről

Százezer hívő töltötte meg a Szent Péter teret és a környező utcákat, hogy jelen lehessen a Szentatya szerda délelőtti általános audienciáján. A pápa tanításának középpontjában a Szentlélek állt. „A húsvéti időszak, amelyet örömmel eltelve élünk meg, különösképpen a Szentléleké, akit „mérték nélkül” kapunk a keresztre feszített és feltámadt Jézustól. Ez a kegyelmi időszak Pünkösd ünnepével ér véget, amikor az Egyház újra átéli a Lélek kiáradását Máriára és az apostolokra, akik a Cenákulumban gyűltek össze imára.

A pápa feltette a kérdést: „Ki is valójában a Szentlélek? A Credóban megvalljuk, hogy „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben”.

Az első igazság, amelyhez ebben az imában csatlakozunk, a Küriosz, vagyis az Úr. Ez azt jelenti, hogy Ő valóban Isten, mint az Atya, és mint a Fiú. Ugyanúgy tárgya imádatunknak és dicsőítésünknek, mint az Atya és a Fiú. A Szentlélek ugyanis a legszentebb Szentháromság harmadik Személye; a feltámadt Krisztus nagy ajándéka, aki megnyitja értelmünket és szívünket a hitre. Hiszünk Jézusban mint az Atya által küldött Fiúban, aki az Istennel való barátság, szeretetközösség felé vezet el bennünket.

Ferenc pápa ezután arra mutatott rá, hogy a Szentlélek Isten életének kimeríthetetlen forrása bennünk. Minden idő és minden hely emberei teljes és szép életre vágynak, amelyik igazságos és jó, amelyet nem fenyeget a halál, amelynek lehetősége van arra, hogy fokozatosan éretté váljon és növekedjen a maradéktalan kiteljesedésig. Az ember olyan, mint egy vándor, aki átszelve az élet sivatagjait, élő, felszökkenő és friss vízre vágyik, amely képes kielégíteni szomjúságát, válaszol legmélyebb vágyaira, amelyek tárgya a fény, a szeretet, a szépség és a béke. Mindnyájan erre vágyunk – mondta katekézisében a Szentatya. Jézus az, aki nekünk ezt az élő vizet adja: ez pedig nem más, mint a Szentlélek, aki az Atyától származik, és akit Jézus önt szívünkbe. „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” – idézett Szent János evangéliumából a pápa.

Jézus megígéri a szamariai asszonynak, hogy „élő vizet” ad bőségesen és örökre mindazoknak, akik elismerik, hogy ő az Atya által a mi üdvösségünkre elküldött Fiú (vö. Jn 4, 5-26; 3,17). Jézus eljött, hogy nekünk adja ezt az „élő vizet”, a Szentlelket, azért, hogy életünket Isten vezérelje, Isten hassa át, Isten táplálja. Amikor azt mondjuk, hogy a keresztények lelki emberek, éppen erre gondolunk: a keresztény olyan személy, aki Isten szerint gondolkozik és cselekszik, a Szentlélek szerint.

A pápa ezután feltette a következő kérdéseket: „És mi Isten szerint gondolkozunk? Isten szerint cselekszünk? Vagy hagyjuk, hogy annyi más minden vezessen bennünket, ami nem éppen Istentől származik? Mindnyájunknak szívünkben kell választ adnunk ezekre a kérdésekre” - tette hozzá a Szentatya.

Miért képes ez a víz arra, hogy maradéktalanul eloltsa szomjunkat? Tudjuk, hogy a víz alapvetően fontos az élet számára; víz nélkül meghalunk; a víz szomjat olt, lemossa a piszkot, termékennyé teszi a földet. A Római levélben olvassuk ezt a mondatot: „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által” (Rm 5,5). Az „élő víz”, a Szentlélek, a feltámadt Krisztus ajándéka lakást vesz nálunk, megtisztít, megvilágosít, megújít, átalakít bennünket, mert Isten életének részeseivé tesz, aki maga a szeretet. Ezért Pál apostol megállapítja, hogy a keresztény életét a Szentlélek és gyümölcsei hatják át, amelyek a következők: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22-23). A Szentlélek bevezet bennünket az isteni életbe, mint az Egyszülött Fiú gyermekeit. A Rómaiakhoz írt levél egy másik szakaszában Szent Pál ezt a következő szavakkal foglalja össze: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. …Ti a fogadott fiúság lelkét kaptátok, melyben azt kiáltjuk: „Abba, Atya!”. Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösei is: örökösei Istennek, Krisztusnak pedig társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk” (Rm 8,14-17).
Ez az az értékes ajándék, amelyet a Szentlélek szívünkbe elhoz: magát az isteni életet, a valódi istengyermeki életet, a bizalom, a szabadság kapcsolatát, az isteni szeretetben és irgalmasságban való bizodalmat, amelynek eredménye, hogy új tekintettel nézünk a többiekre, mindenkit testvérünknek tekintünk Jézusban. Úgy élünk, ahogy Krisztus élt, úgy értelmezzük az életet, mint Krisztus. Ezért oltja ki szomjúságunkat az élő víz, aki a Szentlélek, mert azt mondja, hogy Isten gyermekeiként szeret bennünket és mi is gyermekeiként szerethetjük Istent. Kegyelmével Isten gyermekeiként élhetünk, mint Jézus.

A pápa végül rögtönzött szavakkal zárta szerda délelőtti katekézisét: „Hallgatjuk-e, mit mond a Szentlélek? Mit mond nekünk? Azt, hogy Isten szeret téged. Isten szeret téged. És mi valóban szeretjük Istent és testvéreinket, mint Jézus tette? Hagyjuk, hogy a Szentlélek vezessen bennünket. Hagyjuk, hogy Ő szóljon szívünkhöz és ezt mondja: Isten a szeretet, mindig vár ránk, Ő az Atya és úgy szeret bennünket, mint egy valódi apa, valóban szeret minket. Ezt mondja a Szentlélek szívünknek. Halljuk meg a Szentlélek szavát, hallgassuk meg a Szentlelket és haladjunk előre a szeretet, az irgalmasság és a megbocsátás útján!” – fejezte be katekézisét Ferenc pápa az általános kihallgatáson.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

Ferenc pp katekézise május 1-jén

Május 1-jén a Szentatyát több mint hetvenezer hívő köszöntötte a Szent Péter téren az általános pápai kihallgatás alkalmából. Ferenc pápa katekézisében kiemelte a munka értékét, amely része az emberi méltóságnak, továbbá erős szavakkal elítélte az emberkereskedelmet és minden olyan munkát, amely az embert rabszolgává teszi.
A lengyel zarándokokhoz intézett köszöntésében emlékeztetett rá, hogy ma van II. János Pál boldoggá avatásának második évfordulója. Arra buzdította őket, hogy életüket hassa át a pápa hite, szeretete és apostoli bátorsága.

Katekézisét Ferenc pápa a következő szavakkal kezdte: „Ma, május elsején munkás Szent Józsefet ünnepeljük és megkezdjük a hagyományosan Máriának szentelt hónapot”. A mai találkozón a pápa két gondolatkört fejtett ki tanításában: előbb a munkáról, majd Jézus szemléléséről elmélkedett.
Szent Máté evangéliumában olvassuk, hogy amikor Jézus visszatér Názáretbe és egy alkalommal a zsinagógában beszél, földijei csodálkoznak bölcsességén és felteszik a kérdést: „Nem az ács fia ez?” (13,55). Jézus belép történelmünkbe, eljön közénk. Máriától születik Isten műve révén, de Szent József, törvényes apja neveli és megtanítja mesterségét is. Jézus családban születik és él, a Szent Családban. Szent Józseftől megtanulja az ácsmesterséget a názáreti műhelyben, osztozik vele az elkötelezettségben, a fáradozásban, a mindennapok örömeiben és nehézségeiben.

Mindez a munka méltóságára és jelentőségére hívja fel a figyelmet. A Teremtés könyve elbeszéli, hogy Isten megteremtette a férfit és a nőt. Megbízta őket azzal a feladattal, hogy töltsék be és vonják uralmuk alá a teremtett világot. Ez nem azt jelenti, hogy zsákmányolják ki a földet, hanem műveljék meg, őrizzék és gondozzák azt saját munkájukkal (vö. Ter 1,28; 2,15).
A munka része Isten szeretettervének; arra kaptunk meghívást, hogy ápoljuk és gondozzuk a teremtés minden javát és ezáltal vegyünk részt a teremtés művében!

A munka a személy méltóságának alapvető eleme. A munka méltósággal tölt el bennünket; hasonlóvá tesz Istenhez, aki dolgozott és dolgozik, mindig működik (vö. Jn 5,17).
A munka lehetővé teszi, hogy eltartsuk magunkat és családunkat, hogy hozzájáruljunk nemzetünk növekedéséhez. A pápa itt utalt azokra a nehézségekre, amelyek ma különböző országokban a munka és a vállalkozók világát érintik. Gondolt mindazokra – és nem csak a fiatalokra, – akik munkanélküliek. Számos esetben ezt a társadalom pusztán önző nyereségvágyra épülő gazdasági felfogása okozza, amely kívül esik a társadalmi igazságosság minden paraméterén.
Ferenc pápa mindenkit a szolidaritásra szólított fel: a közéleti felelősöket arra buzdította, hogy minden erőfeszítésükkel adjanak új lendületet a foglalkoztatottságnak; ez azt mutatja, hogy törődnek a személy méltóságával. A Szentatya mindenkit arra bátorított: ne veszítse el a reményt. Szent József életében is voltak nehéz pillanatok, de soha nem veszítette el bizalmát és le tudta küzdeni a nehézségeket, mivel bizonyos volt abban, hogy Isten nem hagy bennünket sorsunkra.
A pápa ezután a fiatalokhoz fordult: kötelezzék el magukat mindennapi feladataikban, a tanulás, a munka terén, a baráti kapcsolatokban, mások megsegítésében. Jövőjük attól is függ, hogy hogyan élik meg életüknek ezeket az értékes éveit. Ne féljenek az elkötelezettségtől, az áldozathozataltól és ne féljenek a jövőtől; tartsák életben a reményt: a horizonton mindig látható egy fénysugár.
A pápa ezután aggodalmát fejezte ki az ún. „rabszolgamunka” jelenségével kapcsolatban. Van olyan munka, amely rabszolgává tesz. Világszerte sokan esnek áldozatul ennek a rabszolgaságnak, amelyben az ember szolgálja a munkát, nem pedig fordítva. A Szentatya minden hívőt, minden jóakaratú embert arra szólított fel, hogy határozottan lépjen fel az emberkereskedelemmel szemben, amelynek része a „rabszolgamunka”.
Ferenc pápa ezután kifejtette tanítása második gondolatát: Szent József és Mária, a mindennapok csöndes munkájában, közösen csak Jézusra összpontosították gondolataikat. Elkötelezettséggel és gyöngéden kísérték el és őrizték Isten értünk emberré lett Fiának növekedését, elgondolkozva mindazon, ami vele történt. Az evangéliumokban Szent Lukács kétszer is hangsúlyozza Mária magatartását, amely egyben Józsefet is jellemezte: „Mária pedig szívébe véste szavaikat és el-elgondolkodott rajtuk” (2,19.51).
Ahhoz, hogy meghallgassuk az Urat, meg kell tanulnunk szemlélni őt, fel kell ismernünk állandó jelenlétét életünkben; párbeszédet kell vele folytatnunk, helyet kell neki adnunk az imával. Fel kellene tennünk a kérdést – mondta a pápa, külön a fiatalokhoz is fordulva – hogy milyen helyet biztosítunk az Úrnak? Szakítunk-e időt arra, hogy párbeszédet folytassunk vele? Kiskorunk óta szüleink hozzászoktattak bennünket, hogy a napot imával fejezzük be. Arra neveltek, hogy érezzük: Isten barátsága és szeretete elkísér bennünket. Gondoljunk többet az Úrra napközben! – hangzott a Szentatya buzdítása.
A pápa ezután a szentolvasó elimádkozásának szépségére hívta fel a figyelmet – tekintettel a most kezdődő májusra. Miközben az Üdvözlégy Mária imát mondjuk, Jézus titkait szemléljük. Elgondolkozunk élete eseményeiről, hogy Máriához és Szent Józsefhez hasonlóan nekünk is ő álljon gondolataink, figyelmünk, tetteink középpontjában.

Szép lenne, főleg ebben a májusi hónapban, ha együtt imádkoznánk a rózsafüzért a családban, barátainkkal, a plébánián. A közös ima értékes pillanat, ami még jobban megszilárdítja a családi életet, a barátságot! Tanuljunk meg többet imádkozni a családban! – buzdított a pápa.
Kérjük Szent Józsefet és Szűz Máriát: tanítsanak meg bennünket, hogy hűségesek legyünk mindennapi elkötelezettségeikhez, éljük meg hittel mindennapi tevékenységünket és adjunk több helyet az Úrnak életünkben, szakítsunk időt arra, hogy szemléljük arcát – mondta végül szerda délelőtti katekézisében Ferenc pápa.

(vm) VR

Ferenc pápa katekézise

A Szentatya iránti lelkesedés nem szűnik. Április 24-én, szerdán délelőtt több mint 100 ezer hívő várakozott a Szent Péter téren és a környező utcákban, hogy lássák a pápát és hallgassák katekézisét. „Kedves fivérek és nővérek, jó napot kívánok. A Credoban megvalljuk, hogy Jézus ismét eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat. Az emberi történelem a férfi és a nő Isten képére és hasonlatosságára történő teremtésével kezdődik és Krisztus utolsó ítéletével végződik. Gyakran elfeledkeznek a történelemnek erről a két pólusáról.” A pápa emlékeztetett rá, hogy Jézus mennybemenetelével Isten Fia elvitte az Atyához emberségünket, és az egész világot hívja, hogy Isten tárt karokkal befogadhassa, hogy a történelem végén az egész valóságot átadhassa az Atyának. Van azonban ez a közbeeső időszak Krisztus első és utolsó eljövetele között, éppen az az idő, amelyet most élünk. Ebbe az időszakba illeszkedik a tíz szűzről szóló példabeszéd (vö. Mt 25,1-13). A vőlegény az Úr, és az érkezését váró idő az, amit nekünk ajándékoz irgalommal és türelemmel végső eljövetele előtt. Ez a virrasztás ideje. Azt kéri tőlünk Isten, hogy álljunk készen a találkozóra, ami azt jelenti, hogy felismerjük jelenléte jeleit, életben tartjuk hitünket az imával, a szentségekkel, éberen vigyázunk, hogy ne aludjunk el, ne feledkezzünk meg Istenről. A második példabeszéd a talentumokról szól, ami arra késztet, hogy elgondolkozzunk: milyen a kapcsolat aközött, ahogyan felhasználjuk az Istentől kapott ajándékokat és visszatérte között, amikor számon kéri, hogy hogyan használtuk fel azokat (vö. Mt 25,14-30). Visszatértekor a gazda megítéli tetteiket: az első kettőt megdicséri, míg a harmadikat elűzi és a „külső sötétségre” veti ki, mert félelemből elrejtette talentumát, bezárkózott önmagába. Az Úr visszatértére való várakozás a cselekvés ideje. Ebben az időszakban kell gyümölcsöztetnünk Isten ajándékait nem saját magunk, hanem Isten, az egyház, testvéreink számára. Mindig arra kell törekednünk, hogy növeljük a jót a világban. Különösen ma, ebben a válságos időszakban, fontos, hogy ne zárkózzunk önmagunkba, ne ássuk el talentumunkat, hanem nyíljunk meg, legyünk szolidárisak, legyünk figyelemmel másokra.  Kedves fiatalok! Az életet nem azért kaptuk, hogy féltékenyen magunknak megőrizzük, hanem azért, hogy azt átadjuk. Legyetek nagylelkűek! Ne féljetek nagy álmokat megálmodni!” A harmadik példabeszéd az utolsó ítéletről szól (vö. Mt 25,31-46). Az Úr a pásztor metaforáját használja fel, aki elválasztja a juhokat a kosoktól. Isten az általunk adott szeretet alapján ítél meg majd bennünket, aszerint, hogy hogyan szerettük testvéreinket, különösen a leggyengébbeket és a leginkább szükséget szenvedőket. A hit ajándék, ahhoz azonban, hogy gyümölcsöket hozzon, Isten kegyelme mindig igényli azt, hogy megnyíljunk Neki, várja szabad és konkrét válaszunkat. Krisztus eljön hozzánk, nekünk az a feladatunk, hogy átadjuk Neki magunkat, hogy szeretet ajándékára olyan élettel válaszoljunk, amelyet a hit és a szeretet hat át. Kedves Testvérek! Az utolsó ítélet késztessen bennünket arra, hogy jobban megéljük a jelent, hogy az Úr, életünk és a történelem végén jó és hűséges szolgának ítéljen meg bennünket! 

VR 

Ferenc pp: mutassátok fel a feltámadt Krisztust

Ferenc pápa április 10., szerdai katekézise, röviden F pp sz. katekézise.

Az előző katekézisben Jézus feltámadásának eseményéről elmélkedtünk, amelyben a nőknek sajátos szerepük volt – kezdte katekézisét Ferenc pápa, majd feltette a kérdést: mit jelent életünk számára a feltámadás, és miért lenne nélküle hiábavaló hitünk? Hitünk Krisztus halálán és feltámadásán alapul, mint ahogy egy ház az alapjain nyugszik: ha az alapok megrendülnek, akkor az egész ház összedől. A kereszten Jézus önmagát áldozta fel, magára vette bűneinket, majd alászállt a halál szakadékába. A feltámadásban mindezeket legyőzi, eltávolítja és megnyitja az utat egy új élet felé.
Szent Péter első levelének elején ezt így foglalja össze: „Áldott legyen az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmasságával, Jézus Krisztus halottaiból való föltámadása által, élő reménységre szült újjá minket: arra a romolhatatlan, szeplőtelen, hervadhatatlan örökségre, amely számotokra van fönntartva a mennyben” (1Pét 1,3-4).
Az apostol azt tanítja, hogy Jézus feltámadásával valami teljesen új következik be: Jézus megszabadított minket a bűn rabszolgaságából és ezáltal Isten gyermekeivé váltunk, vagyis új életre születtünk. Mikor valósul ez meg számunkra? A keresztség szentségében. Az ősegyházban a keresztséget a teljes alámerülés útján szolgáltatták ki. A megkeresztelendő ruháit levetve lement a keresztelőmedencébe, a püspök vagy a pap háromszor vizet öntött fejére, megkeresztelve őt az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ezt követően a megkeresztelt feljött a medencéből és új, fehér ruhát öltött: új életre született, miután alámerült Krisztus halálába és feltámadásába. Isten gyermekévé vált.
Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelében így tanít: „a fogadott fiúság lelkét kaptátok, melyben azt kiáltjuk: „Abba, Atya!” (Rm 8,15). A Szentlélek valósítja meg bennünk az istengyermekség új állapotát. Ez a legnagyobb ajándék, amelyet Jézus húsvéti misztériuma révén kapunk. Isten gyermekként kezel minket, megért bennünket, megbocsájt nekünk, átölel és szeret minket akkor is, amikor tévedünk. Izajás próféta már az Ószövetségben megállapította, hogy ha egy anya el is feledkezne gyermekéről, Isten soha nem feledkezik meg rólunk, egyetlen pillanatban sem (vö. 49,15).
Azonban ez a gyermeki kapcsolat Istennel nem olyan, mint egy kincs, amit életünk egyik sarkában őrizgetünk, hanem növelni kell. Minden nap táplálnunk kell Isten Szavának meghallgatásával, imával, a szentségekhez való járulással, különös tekintettel a bűnbánat és az Eucharisztia szentségére, valamint a karitatív cselekedetekre. Élhetünk Isten gyermekeiként! Ez a mi méltóságunk. Viselkedjünk úgy, mint Isten gyermekei. Hagyjuk minden nap, hogy Krisztus átalakítson bennünket és Hozzá hasonlóvá tegyen minket; törekedjünk arra, hogy keresztényként éljünk, próbáljuk meg követni őt, korlátaink és gyengeségeink ellenére. Mindig fennáll annak a kísértése, hogy Istent félre tegyük, és saját magunkat helyezzük életünk középpontjába. Ezért szükségünk van a hit bátorságára, arra, hogy ne engedjünk az olyan gondolkodásnak, amely azt hangoztatja: „Istenre nincs szükség, nem fontos számodra”.
Éppen ellenkezőleg: csak akkor újul meg életünk, akkor telik meg örömmel, ha Isten gyermekeiként viselkedünk, nem bátortalanodunk el bukásaink láttán, hanem érezzük, hogy Isten szeret bennünket. Isten a mi erősségünk! Isten a mi reménységünk! – mondta katekézisében a Szentatya.
Kedves Testvérek! Elsőként legyünk szilárdan meggyőződve erről a reményről és legyünk annak látható, világos és ragyogó jele mindenki számára. A Feltámadt Úr az a remény, amely soha nem fogyatkozik meg és soha nem csal meg (vö. Rm 5,5).
Hányszor fordul elő életünkben, hogy a remények tovatűnnek, szívünk elvárásai nem valósulnak meg! Nekünk, keresztényeknek azonban erőteljes, biztos és szilárd a reménységünk ezen a földön, ahová Isten meghívott bennünket. Reményünk nyitott az örökkévalóság felé, mert Istenen nyugszik, aki mindig hűséges. A keresztség révén feltámadtunk Krisztussal, megkaptuk a hit ajándékát, örökségünk soha nem enyészik el – mindez arra késztet, hogy még jobban keressük Isten dolgait, többet gondoljunk Rá, többet imádkozzunk hozzá.
Kereszténynek lenni nem korlátozódik arra, hogy parancsolatokat követünk, hanem azt jelenti, hogy Krisztusban élünk, hozzá hasonlóan gondolkozunk, úgy cselekszünk, mint Ő, úgy szeretünk, mint Ő; hagyjuk, hogy birtokába vegye életünket és azt megváltoztassa, átalakítsa, megszabadítsa a gonosz és a bűn sötétségétől.
A pápa végül Péter apostol első leveléből vett szavakkal fejezte be katekézisét: ha „reménységetekről kérdőre vonnak titeket” (vö. 1Pt 3,15), mutassátok fel a feltámadt Krisztust. Mutassunk rá Szava hirdetésével, de főleg feltámadottakhoz illő életünkkel. Mutassuk meg az istengyermekség örömét, a szabadságot, amelyet a Krisztusban való élet ad nekünk.
Ez az igazi szabadság, a rossz, a bűn, a halál rabszolgaságától való szabadság! Tekintsünk a mennyei hazára: új fény és erő tölti el majd mindennapi elkötelezettségünket és fáradozásainkat. Értékes szolgálatot kell tennünk világunknak, amely gyakran nem képes arra, hogy felfelé, Isten felé emelje tekintetét.

(vm) VR