Remete Szent Pál

Remete Szent Pált ábrázoló zárókő.

Jézus Krisztus a tökéletesség elérésének egyik feltételét a vagyonról való lemondásban jelölte meg: „Add el, amid csak van, árát oszd ki a szegényeknek” (Lk 18,22). A 2. század közepén a világot elhagyva, az anyagiaktól függetlenné válva, a pusztaságba vetette magát az egyiptomi remeték ősképe, thébai Szent Pál (228–343). A tizenhat évesen árván maradt és nagy vagyonnal rendelkező Pál, a Decius-féle üldözés idején az őt feljelenteni akaró sógora elöl a sivatagba menekült, ugyanakkor belemenekült az életszentségbe is. Itt elhagyott barlangrendszert talált. Nemcsak rozsdás szerszámokra lelt, hanem forrásra is. Élő ételt a sziklák között nőtt pálmafa adott. Imádságai és elmélkedései között zavartalanul lehetett egyedül Istennel, akár csak munka közben.

Remete Szent Pál ábrázolás
 Pálos Pécsi Lyceum templom

Kilenc évtized szállt el felette. Közben kiszáradt a pálmafa is, s azután egy holló hozott neki mindennap kenyeret. A külső magánytól körülvéve, nekivágott a belső magány ismeretlen tájainak és felfedezte a már szavak nélkül elmélkedő imádságot, és az Istenbe való félelmetes és édes elmerülést. Akadt egy-két társa, akiknek átadta a lelki életben megtapasztaltakat.
        Élete végén isteni indíttatásra maga Remete Szent Antal kereste fel. Így lett Isten gondviselésének és Pál életszentségének tanúja. A találkozáskor kölcsönösen dicsérik Istent, elmondják egymásnak életüket. Közben a holló kettőjüknek hoz kenyeret a csőrében.
Pált nem érte váratlanul a halál, előre megérezte azt. A hazatérő Antalnak útközben látomása van, hogy Pál testvér a mennybe költözött. Ekkor visszatért, hogy megadja a végtisztességet. A pusztából odarohant oroszlánpár segített sírt kaparni a homokban.

A csíksomlyói Salvator kápolna kazettás mennyezete.

 Remete Szent Pál életrajzát Szent Jeromos örökítette meg, forrásául a szíriai sivatagban élő remeték beszámolói szolgáltak. Ikonográfiában a késő középkorban kezdték ábrázolni, általában Szent Antal remetével együtt, leginkább a pálosok templomaiban: a két öreg ülve vagy állva beszélget Pál barlangjában, melyben forrás és pálmafa van, és egy holló hoz nekik kenyeret.

Remete Szent Pál életszentségének híre gyorsan terjedt. 494-ben Gelasius pápa szentté avatta. Romlatlan állapotban talált testét pedig 1169-ben Konstantinápolyba szállították. A szent ereklyéje 1240-ben Velencébe került. Nagy Lajos király békeszerződése értelmében 1381. október 4. éjszaka Velencéből átszállítják Remete Szent Pál testét Budára. Előbb a budai királyi kápolnában helyezték el az ereklyét, majd onnan a budaszentlőrinci monostorba, a Pálos Rend főmonostorába szállították át, fényes körmenettel, 1381. november 14-én. A pálosok Szent Pál ereklyéjét, a mohácsi vész idején a török elől elmenekítették előbb az elefánti kolostorba (Nyitra megye), majd onnan 1527-ben Trencsén várába, ahol a drága ereklye az ostrom alkalmával elégett. Tisztelete Európában Magyarországról terjedt el. Az egyetlen magyar alapítású magyar szerzetes rend égi pártfogójává Boldog Özséb tette meg. S magukat „Első Remete Szent Pál testvéreinek” nevezték.

Salvator kápolna, 2. kazetta.

Remete Szent Pál alakja fennmaradt az 1525-ben készült nagydisznódi oltár egyik táblaképén. Csíksomlyón a Salvator kápolnában  külön oltára volt, ahonnan képe 1990-ben eltűnt. A két szent találkozásának jelenetét viszont a kápolna mennyezetének 2. kazettája őrzi. 

Remete Szent Pál

Remete Szent Pál (228-341) életén keresztül nézzük meg a pálos szerzetesek és minden keresztény Istenhez vezető útjának állomásait, miként tekinthetünk példaként a szentre.

Szent Pál is, akárcsak a jelenlévők legtöbbje szüleitől, családi közösségében kapta a Jézus követésére hívó első indíttatást, a keresztény hitet. Szent Pál megtanulta, mert a szülei rávezették arra, hogy mindennek a hit az alapja. Aszerint kell élni és cselekedni. Az Egyiptomban élő szülők halála után, a 249-ben kitört keresztényüldözés idején sógora az örökség reményében feljelentette, Pálnak menekülnie kellett.

Pált a félelem mellett, Krisztus szeretete is vezeti arra, hogy a pusztába menjen. – Fülébe csengenek Jézus szavai, amiket a gazdag ifjúnak mondott: ha tökéletes akarsz lenni, add el mindenedet, és kövess engem. Ezért Istenben bízva vág neki az ismeretlennek, a sivatagnak.

Théba pusztájában, egy barlangban talált menedéket – ezzel kezdődött Istennel való komoly kapcsolata. Egyedül akar lenni az egyedül való Istennel.

Testvéreim!

Csíksomlyó - Salvaror kápolna 2. kazetta

Az I. párhuzam: Remete Szent Pál és köztünk az a közös, hogy mi is azért gyűltünk össze ma este, itt a hargitafürdői Szent István templomban, hogy Istennel találkozhassunk.

Amint egykor Remete Szent Pál a pusztában, úgy mi is találkozni szeretnénk Istennel. Őt keressük, a feléje vezető úton próbálunk járni.

Hitünk pedig a minket körülvevő bizonytalan világban biztos talajt ad számunkra. Pál hite révén igyekezett Isten akaratát keresni, azt teljesíteni.

A keresztény „hit elsősorban az ember személyes ragaszkodása Istenhez; ugyanakkor ettől elválaszthatatlan az Istentől kinyilatkoztatott egész igazság szabad elfogadása.” (KEK 150)

A hit alapja a bizalom Isten ugyanis nem akar minket félrevezetni. Szent Pál szerint a hit „szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk.” (Zsid 11,1)

A hit alapja az a meggyőződés, hogy Isten létezik és ez a létező Isten szólott hozzánk, vagyis kinyilatkoztatta önmagát. A keresztény hit alapja az, hogy Jézus Krisztus valóban Isten Fia, Isten küldötte hozzánk, és mindaz, amit tanított valóban Istentől származik: „mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15)

A hit nem pusztán az igazságnak értelemmel történő elfogadását jelenti, hanem egy bizonyos magatartásforma is. A hitben ugyanis ráhagyjuk, rábízzuk magunkat Istenre. (Alegria: Kötélen a Niagara felett c. elbeszélése (1969). Bele ülni az Isten talicskájába).

A hitben szerepe van Istennek, és szerepe van saját akaratunknak. Isten hív minket a hitre: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza.” (Jn 6,44) Isten mindenkit hív, aki meghallgatja és keresi. Nekünk pedig meghallani és követni kell ezt a hívást, legyőzve az akadályokat és az aggodalmakat. Ugyanakkor imádkoznunk is kell a hit kegyelméért.

Remete Szent Pál azzal, hogy a pusztába vonult, felismerte saját hivatását – Istennel akart mindig lenni. 

Istent választani azt jelenti, hogy őt hősiesen, odaadóan kell szeretni – és ez nem más, mint a hűséges, odaadó házastársi és szülői, papi és szerzetesi élet. 

Pál barlangot és forrást talál. Mindannyiunk életében megismétlődik ez: Isten szólít, és a nehéz helyzetben megtapasztaljuk gondviselését. És Istent a nagylelkűségben nem lehet felülmúlni.

A II. párhuzam: minden ember vágyik az örömre, a boldogságra. Remete Szent Pál tudta, hogy életének célja van, hiszen az ő célja a mi célunk is: az Istennel való együttlét munkában, hétköznapi életünkben és az imában.

Az öröm a lélekben születik meg. Mennyei Atyánk mindenkinek a tisztulást, a feloldást, a szabadulást kínálja fel Jézus és a Szentlélek által.

Jézus tanítása evangélium, azaz örömhír, jó hír. Az igazi öröm pedig a megváltott, a bűneitől szabadult emberiség derűje. Az örvendezés nem mókázás. Lehet, hogy valaki folyton viccelődik, de igazi öröm még sincs a szívében. A másik talán csendes, mégis öröm melegíti a szívét.

Az öröm mélyebben van a szívben, a vidámság a felszínen. A vidámság nem lehet meg a szomorúsággal, bánattal, de az öröm igen. Petőfi zseniálisan írta: „A bánat? egy nagy óceán./ S az öröm?/ Az óceán kis gyöngye. Talán,/ Mire fölhozom, össze is töröm.”

A legmélyebb, legigazibb örömök közé tartozik az, amely a legyőzött fájdalomból fakad, türelemmel viselt szenvedésből sarjad. A szülők öröme is a gyerekszülés gondjaiból és fájdalmából fakad.

Amikor az embernek megfogyatkozik a hite, s a reménye halványul, hogy elérheti célját, akkor kezd a mulandó földi javakhoz, személyekhez ragaszkodni, majd kedvetlennél, búskomorrá válik. (Szabó Lőrinc kifakadása.)

Ha a hit fénye kialvóban van, helyét nyomban a félelem és reménytelenség foglalja el. Ezért figyelmeztet Pál apostol minket, hogy vigyázzunk, mert hitünket törékeny cserépedényben őrizzük.

Hogyan erősíthetjük hitünket? Hogyan lehetünk boldog emberek? Ha Isten jelenlétében élünk, ha életünkkel, hitvesi és szülői, papi és szerzetesi hivatással dicsőítjük Istent.

Szabó Dezső, Elsodort falu című regényének Farkas Miklósa mondja: „A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik.” Még egyszer idézem!

Kedves férfiak és asszonyok! Hogy hitvesi és szülői hivatásotokat megéljétek, ezért mindegyiktek szeresse házastársát, biztatgassa és ismerje el fáradozását, hogy el ne zülljetek.

Szülők szeressétek a gyermekeket, biztatgassátok és elismeréssel legyetek irántuk, s ne keserítsétek meg életüket, hogy kedvüket ne veszítsék. (Kol 3,21)

Gyermekek szeressétek a szülőket, nagyszülőket, segítsétek és legyetek megértők irántuk, hogy boldogan készülhessenek a Jóistennel való találkozásra.

Testvéreim, ha szeretetben élitek meg hivatásotokat, akkor a családban, a szomszédban, a községben és a világban béke és boldogság lesz, Krisztus békéje!

A béke Nobel-díjat 1979-ben Kalkuttai Szent Teréz anyának ítélték. A díjátadó ünnepségen azt kérdezte tőle valaki: Mondja meg, mit tegyünk a világ békéjéért? – Teréz anya ezt válaszolta: „Menjünk haza és szeressük családtagjainkat és szomszédainkat!”

Szeressük Istent! - a főparancs szerint.

Egyházi énekünkben nagy igazságot éneklünk: „Hogyha enyém Jézusom, enyém lesz az élet: engedj, Uram, örökre, egyesülni véled!”

Ezért szeressünk együtt lenni az Istennel, mert az imádság eloszlatja a reménytelenséget erősíti kapcsolatunkat Istennel. A hit azonban alázatunkat is növeli – általa belátjuk gyengeségeinket és lehetőségeinket. Ha a gyengeségeinkkel együtt adjuk át magunkat Istennek, akkor ő erősekké, bátrakká tesz.

Isten megragad a belső hangok, szívbeli vonzalmak, nagy horderejű álmok által és módosítja életünket. Isten vezet bennünket és életünket saját transzcendens természetéhez alakítja és boldoggá tesz.

Életünk során egyetlen elhatároló erejű hívást bontogatunk felnőttek és gyermekek egyaránt: Istennel lenni!

Corona Bamberg „Az emberség árá”-ban a hivatásos, fáradhatatlan embert a vadászkutyákhoz hasonlítja. Elég, ha egyikük meglátja, észreveszi a nyulat, mert azonnal megiramodik, rohan utána. A többi kutya is vele szalad egy darabig, de mivel nem látták a nyulat, kedvük lankadni kezd, elfáradnak, visszafordulnak. Az élen rohanó ezeket észre sem veszi. Ő látta a nyulat és lohol a nyomába. Semmi sem tudja eltéríteni: sem a kövek, sem a tüskés bozótok, amelyek felhasogatják a bőrét, feltörik a talpát. A kutya nem hagy fel az üldözéssel, míg meg nem keríti a zsákmányt, mert ellenállhatatlanul csábítja a cél, de ellenállhatatlan a vadászszenvedély is. A vadászás közben válik a kutya önmagává, a futásban, az erőfeszítésben bontakoznak ki erői, abban szabadul fel, még mielőtt eléri a célt. „Így kell, a szerzetesnek akinek Krisztus Urunkkal van dolga, tántoríthatatlanul őrá néznie,” míg el nem jut hozzá. Ez a kép jellemző az istenkeresés és önmagunk megtalálásának a folyamatára is.

A hit és az imádság által, az Istennel töltött időben átélhetjük, hogy fontosak vagyunk Isten számára, nem hagy minket egyedül. Így élt Remete Szent Pál, hittel, alázattal, ami hatalmas erőt adott neki, hogy a világtól elvonultan boldogságban éljen és haljon. Élete pedig példát nyújt mindennapjainkban, és égi közbenjárásával segít, hogy mi is szentek és boldogok legyünk. 

Ámen.

A sivatag szentje

SIVATAG a Nílus Deltájának csúcsától 2000 kilométeren át vonul a folyam mellett. Forrón, egyhangúan, és végtelen vad változatosságban. Aki csak egyetlen napnyi járóföldre vándorol mélyebbre, máris belevész. Hajnal előtt a szétszórt csillagok alatt a hullámló homok, foszforeszkáló tenger. Nincs virradat, csak keskeny vörös csík a látóhatáralján egyetlen pillanatra, aztán az égkupolán zöld lobbanás fut át, a hajnal levegője eltelik a gyéren nyíló vadkakukkfű illatával, s a nap anélkül, hogy fölkelt volna, dárdányira áll a hőséget sugárzó fehér égen. Köröskörül a sziklák, mint rőt vadállatok hasalnak, mintha innák önnön árnyékfoltjaik sötét vizét. A nyugati látóhatáron zord, vasszínű hegyek, nem lehet tudni milyen messzire. Néha úgy tetszik, karnyújtásnyira. De ha elkezd feléjük vándorolni az ember, nem közelednek semmit, egész napon át ugyanolyan távolságban lebegnek. Sugárzó forróság! Ég és föld mozdulatlan, színtelen és könyörtelenül csillogó lángolásba vesznek. Dél! Aztán a délután és a hőség színváltozásai. Aztán a homoktáj fölött égtűzvész gyúl fel a Zenitig, elárasztja a teljes mennykupolát, majd összeroskad. A holdtalan ég sötét tégelyében kék gyémántok a csillagok – írta Ijjas Antal a Szentek életében.

Hát valami ilyesfélét látott Thébai Szent Pál (228-341) a sivatagban töltött kilencvenhét éven át, s mindössze ez az elképzelt tájkép a „hiteles” az ő hosszú életéből!

A sivatagi világosságban, homályos foltok árnyékába vesző tükörben – ilyen remete Szent Pál arca. Ő valóság, az egyiptomi remeték egyik ősképe.

Mi történt Egyiptomban? Márk evangélista szervezte meg Alexandria kereszténységét az I. század második felében, s a IV. század elején már túlnyomó részben keresztény az egyiptomi nemzet – a koptok. Magának a Nílus-deltának háromszáz püspöksége van, a világváros, Alexandria mellett. A kereszténységre volt szüksége az egyiptomi Isten-éhségnek. Igaz, annak ősi hitében előre is sok volt a keresztény hittel való párhuzam, például a lélek halál utáni élete, megítélése, a gyónásszerű bűnvallomás stb.

A keresztény üldözés alatt az is hozzájárult a remeteség indításához, hogy a Nílus-menti falvak mögött máris kezdődött a sivatag, egyre többen menekültek oda. Decius (249-251), a pannon-illyr katonacsászár uralkodásának fő célját abban látta, hogy a birodalom régi erejét és fényét helyreállítsa. Ezért tervszerűen fogott hozzá, hogy az egységes nemzeti vallásnak alávesse a keresztényeket. 250 elején rendeletben megparancsolta, hogy minden alattvalója ünnepélyesen áldozatot mutasson be az isteneknek. A rendelet az egyház püspökei ellen irányult. A császári parancs ellenőrzésére minden helységben bizottságokat állítottak föl. A császári rendelet váratlanul érte az egyházat. Sokan meginogtak, elbuktak, elmenekültek, de sok mártír is volt. 251 tavaszán az üldözés abbamaradt, mert a gótok betörtek Moesiába, és az ellenük harcoló császár elesett. Ekkor történt, hogy az üldözés és szenvedés elől a Thébai tartományban született, 16 éves fiatal, árván maradt keresztény fiú, nővére rábeszélésének engedve, s azzal a gondolattal: visszatér a világba, ha a veszély elmúlik, a sivatagba vándorolt. Itt elhagyott barlangrendszert talált, rozsdás szerszámokra lelt és forrásra is. Élő ételt a sziklák között nőtt pálmafa adott. Imádságai és  elmélkedései között zavartalanul lehetett egyedül Istennel. És észre sem vette, megtörtént az átalakulása. Neki vágott a belső magány ismeretlen tájainak, felfedezte a már szavak nélkül elmélkedő imádságot és az Istenben való elmerülést. Egyike lett a Magány első feltáróinak. Végül akadt egy-két társa, akiknek átadta a lelki életben megtapasztaltakat. Boldog Özséb remeterendje égi pártfogójának Őt választotta. Ezért magyar szentnek is tekintjük.