A szeretet próbatétele - Jókai Anna

A karácsonyban éppen a lényege a legsérülékenyebb: a szeretet. Hétköznap könnyebb szeretni. Ma ezt jobban, holnap azt, ahogy az élet sodrása adja. Akit kicsuktunk tegnap, ma még kárpótolhatjuk. Akit ma észre se vettünk, holnap nyájasan meglapítgathatjuk a hátát, „helló…” Megbocsátható a szórakozottságunk, a mulasztásaink pótolhatók.

Elnézzük, ha hanyagolnak, megértjük, „nem volt rá idő”. Az egymásnak juttatott morzsákért is hálásak vagyunk, hiszen muszáj rohanni (remélhetően nem mókuskerékben), fölgyorsult minden, pereg a nyelvünk, a szótagok egymásba akadnak, meresztgetjük a szemünket, széles mozdulattal nyomatékosítjuk: „ Figyelj hát, ember! Sietek.” Ajándékot se várunk, már egy kókadt hóvirág is jólesik… A kötelező látogatásokat beosztjuk: heti félóra a szülőkre, ugyanannyi a nagyira, csak havonta. Jóéjtpuszi a gyereknek, gyorsan lezavart „házastársi ölelés”. SMS-üzenet az exnek, aktuális ügyekben. A kollégák névnapját, a „főnökét” észben tartjuk, ellenfeleinket csak megindokolva szidalmazzuk, tárgyilagossá szelídítjük a gyűlöletet. Tudunk ám mi szeretni!

Ez a jobbik eset, ha van családunk. Ha nincs, elhisszük a havernak, hogy barát. A televíziót előléptetjük partnerré. Nem érünk rá tűnődni. Bepalackozzuk, dugóval lezárjuk a szomorúságot. Munka van, feladat feladat hátán. A hajsza hatásos kábítószer. Minden napra előírt túlélőprogram mozgat. Már az udvariasság is szeretetnek minősül, a szimpla, pletykaéhes kíváncsiság őszinte érdeklődésnek látszik. Ki lehet bírni a hétköznapokat a felületes szeretettel.

De aztán – nincs pardon – jön az ünnep. S minden ünnepek közt a legbőkezűbb és egyben legsóvárabb: a Szent Karácsony. Az Este. Amikor hosszú vajúdás után felsír a Gyermek: jövendő sorsát siratja; majd elnyugszik, és a lehető legnagyobb szeretetet, áldozatból szeretni, a világnak felkínálja. Az eddig így-úgy féken tartott szeretetvágy elönti a fázó lelket, jeget olvaszt, és egyszerre a csorbítatlan teljességre áhítozik; a hiányt önzéssel akarja betölteni. Kerítést húz a fény köré: legyen együtt a család. Csak a család. Az egész család. Fölrémlik a múlt idők emléke.

Csodatévő hegy az erdélyi Székely-kő: a magyar múltat – és jövőt is – dédelgető Torockó fölé magasodik, védelmet nyújtva évszázadok óta. S még menedéknél is többet: a torockóiaknak reggelente kétszer kel fel a nap, mert a Székely-kő tömbje így akarja, A csúcs közelében állított kőkereszt is arra emlékeztet: több ilyen csodatévő hegyre lenne szükségünk. Kép és szöveg: Margittai Gábor

A széttöredezettség nélküli nagycsalád. A közös gyertyagyújtás. Mert ma már az a gyakoribb, hogy valakinek az együttlétből kényszerűen ki kell válnia, mert várják, valahol máshol. A férj megy az első asszonynál hagyott gyerekhez, vagy az előző férj viszi el a gyerekeket… Az anyós is egyedül van, a telefonban csupa szemrehányás. Az unokát igényli a vidéki após. Pótnagyszülők versengenek: kim a fontosabb? De féltékenységük miatt nem lehet egyszerre meghívni őket… Szét kell választani az egységet. Beosztani, ki, mikor, hova…

S a szeretetre szomjas ember megkérdi, miért én? Miért én alkalmazkodjam? Az osztozás tudata megsebzi a szívet. Az igazi szeretet próbatétele lesz ez az este: az szeret erősebben, aki képes elengedni azt, akit szeret – hogy az adhasson a szeretetéből másnak is. Ahol nagyobb a szükség, oda kell menni. Emberfeletti igyekezet; nem mindig sikerül. Nem Istennek (bár Istentől) születtünk a Földre, ezért a legfelső Irgalom gyengeségünket megbocsátja. De legalább ismerjük fel: van Minta a követésre. Egy-egy, még anyagi burokban élő szerettünk még távol maradhat, de aki már innen kiröppent, ezen az estén – hívó szavunkra – visszajön.
A magányos léleknek nincs más vigasza: a „láthatatlan társaság” szegény-magunkat a „láthatónál” irgalmasabban, „színről színre” szereti.

Karácsony és Szentcsalád

Karácsony az öröm születése. Örömről szól az éjféli mise evangéliuma: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában” (Lk 2,1-14). A pásztorok miséje az öröm valóságát hirdeti: „A pásztorok hazatértek, dicsőítették és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak, és úgy láttak, ahogy tudtul adták nekik” (Lk 2,15-20). Az ünnepi mise a megtestesülés titkának, Isten végtelen irgalmának értésébe vezet. Itt szemléljük, hogy milyen közel jött hozzánk az Isten Jézus Krisztusban. Az örömünk is belőle forrásozik: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett... S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be. János tanúbizonyságot tett róla, amikor azt mondta: „Ez az, akiről hirdettem: Aki nyomomba lép, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én.” Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk.” (Jn 1,1-18) Hogy emberségünkben kiteljesedjünk, ezt a Krisztus szerezte örömet kell újra és újra átélnünk. Szent Ferenc 1223 karácsony éjszakáján élő Betlehemet állított fel Greccio egyik barlangjában – így idézte fel Jézus születésének estéjét. A környék lakói Ferenccel együtt imádkoztak, énekeltek, örültek, hogy ilyen szerető Istenünk van. A misztérium ilyen formában történt megjelenítésével a szívekbe írta, hogy emberré lett az Isten, testvérünk lett az Isten. Ettől kezdve a templomokban elterjedt a Betlehem állítás és a betlehemezés. Amikor még jobban át akarták élni a titkot, ezért házuk tisztaszobájába állítottak Betlehemet, karácsonyfát. A legszegényebb embernek is hitet, reményt, szeretetet sugallt Jézus születése. Az általa történt megszentelődés olyan nagy horderejű esemény, amely az egyén, a család és a társadalom életét fokozatosan átalakítja.

Karácsony első vasárnapján a Szent Családot ünnepeljük, és bárki megkérdezheti, hogy mit jelent Jézus, Mária, József a mai családnak: atyának, anyának, gyermekeknek? 

Először is egy volt a három egymás tiszteletében és szeretetében. 

Másodszor megtanulhatjuk, hogy semmi sem árthat azoknak a gyermekeknek, akiket szeretnek, és azoknak a szülőknek sem, akik bíznak és készek életüket adni a gyermekeikért és egymásért. Amit a szülő adni tud gyermekeinek, és a gyermekek a szülőknek, az a szeretet. 

A szeretet bontakoztatja ki az egyént. Ezért a kilenc évesen árván maradt Lincoln Ábrahám (1809-1865), a nagy hírű amerikai államelnök, amikor palotáját megépítette, a homlokzatára ezt a feliratot helyezte: „Mindazt, ami vagyok, és ami leszek édesanyám neked köszönhetem.”

 „Nekem Atyám dolgaiban kell lennem!” Lk 2,49.    

Darvas-Kozma József

Ha már ti is ilyen jók tudtok lenni

Gyermek alakjában eljött közénk az Isten Fia, és ez az Ő földi eljövetele végleges eljövetelének örömteli nyitánya. Egyházunk a karácsonyi szentmisében Izajás szövegét olvastatja (Iz 52,7-10), örömmel hirdeti meg nekünk: Isten beváltotta azt az ígéretét, amire az egész emberiség várakozott. Jóságosan segítségünkre sietett, szabadulást hozott és békét hirdetett.

Isten szent népe lettünk, a világ sötétségéből a Krisztus világosságába jutottunk. Benne Isten gyermekeinek a közösségét alkotjuk.

Ma a szentmisében a legnagyobb hódolattal, térdhajtással fejezzük ki hitünket és egységünket Jézus megtestesülésének és születésének misztériuma előtt, mikor a Hiszekegy és Úrangyala e szavait mondjuk: „Megtestesült és emberré lett”, és „az Ige testté lett” térdet hajtunk.

A karácsony esti és hajnali mise liturgiája elsősorban Isten Fiának időben való születését ünnepli, a nappali liturgia viszont az Atya kebléről való örök születését. Szent János magasan szárnyaló szavakkal tett tanúságot arról, hogy az Ige megtestesült és közöttünk élt. „Láttuk dicsőségét, az Atya egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be” (Jn 1,1-18).

Aki emberként akar élni, miközben találkozik az evangéliummal, annak ezt a kérdést kell előbb tisztáznia: Miért lett Isten emberré? Ha a választ megtalálja, csak akkor tud emberként élni. Aki a feleletet elodázza, az mások nyakába akasztja azt a problémát, amit önmaga nem akart vagy nem mert megoldani.

1. Miért lett az Ige emberré, evangéliumi szóval „testté”?

Először is az Ige az ember szintjére helyezkedett, hogy az ember felismerje méltóságát. A Nicea-konstantinápolyi hitvallásban megvalljuk: „Értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből, megtestesült a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától, és emberré lett.” Emberré lett az Ige, mert az ember az Isten szemében valaki, az ember önmagában érték, istenképmása. Megláttatja velünk, hogy a külső nem fontos, csak az ember.

Ezért is született egy istálló alázatosságában, szegény családban; az esemény első tanúi egyszerű pásztorok voltak. Ebben a szegénységben ragyog föl az Ég dicsősége. Az Egyház soha nem fárad bele ezen éjszaka dicsőségének megéneklésébe: „Szűz Mária e világra nékünk szent Fiát hozá, / A jászolban fekszik, ki a mennyet s földet alkotá. / Mely végtelen kegyelem Tőled, ó Istenem! / Hogy így szeretted az embereket.” (KI 35).

Másodszor az Ige testté lett, hogy minket Istennel kiengesztelve üdvözítsen: „Isten szeretett minket és elküldte Fiát engesztelésül a bűneinkért” (1Jn 4,10). „Ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket” (3,5). Nüsszai Szent Gergely írja: ”Orvosra volt szüksége természetünknek, mely betegségben sínylődött. Fölemelőre szorult az ember, aki elesett. Elevenítőre szorult az, aki kiesett az életből. A jóhoz visszavezetőre szorult az, aki elveszítette a jóban való részesedést. A világosság jelenlétére szorult az, akit sötétségbe zártak. Megváltót keresett a fogoly, támaszt a megbilincselt, szabadítót az, akit a rabszolgaság igája görnyesztett. Vajon értéktelen és jelentéktelen dolgok-e ezek, melyek arra indították Istent, hogy leszálljon emberi természetünk meglátogatására, amikor az emberiség oly nyomorúságos és szerencsétlen állapotban volt?”

Harmadszor az Ige testté lett, hogy így mi megismerjük Isten szeretetét: A végső korszakban egyszülött Fiát küldte el hozzánk, mint szeretetének legnagyobb jelét (Zsid 1,1-6).

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).  (vö. KEK 456-463).

Negyedszer az Ige testté lett, hogy a szentség példaképe legyen számunkra: „Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem...” (Mt 11,29). „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, senki sem jut az Atyához, csak énáltalam” (Jn 14,6). És a színeváltozás hegyén maga az Atya parancsolja: „Őt hallgassátok” (Mk 9,7).  Ő csakugyan a boldogságok modellje és az új törvény normája: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket” (Jn 15,12). Ez a szeretet megköveteli, hogy az ő nyomában járva odaadjuk önmagunkat.  

Ötödször az Ige testté lett, hogy bennünket az „isteni természet részeseivé tegyen” (2Pt 1,4): „Isten Igéje azért ember, és aki Isten Fia, azért lett az ember fiává, hogy az ember Isten Igéjével egyesülve és a gyermekké fogadást fölfogva Isten fiává legyen” (Szent Iréneusz). Istenhez képest „gyermekké lenni” az Országba történő belépés föltétele; ehhez meg kell alázkodni, kicsivé kell válni; sőt „újra kell születni” (Jn 3,7), Istenből kell születni, hogy valaki Isten fiává legyen. A születés misztériuma teljesedik bennünk, amikor a szentségek ereje és munkánk által Krisztus formálódik bennünk. Jézus születése e csodálatos cserének és megbékélésnek misztériuma: istenségének részeseivé tett minket.

Az Isten Fia igaz megtestesülésébe vetett hit a keresztény hit megkülönböztető jegye. „Az Istentől származó lelket erről ismeritek föl: Minden lélek, amely megvallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az Istentől van” (1Jn 4,2).

2. Az Ige testben való születésének misztériuma segít bennünket emberként élni. Az Egyház megtestesülésnek nevezi a tényt, hogy Isten Fia magára vette az emberi természetet, hogy abban vigye végbe megváltásunkat. Ha Isten Fia emberi természetünket felvette, akkor nekünk nem kell emberi természetünkből kivetkőznünk, hogy Isten gyermekeként éljünk és üdvözülhessünk. Nagy Szent Leó pápa karácsonyi beszédében mondta: „Urunk, mindenki megváltására érkezett közénk. Ujjongjon hát a szent, mivel közelebb került a diadalhoz, örüljön a bűnös is, mert bocsánatot ígérnek neki, és lelkendezzék a hitetlen, mivel meghívást kap az életre.” Ezt az örömhírt tovább kell adni minden embernek, különösen a szegényeknek, a kicsiknek, a megvetetteknek, a szenvedőknek. A feladat már nem az angyalokra és a pásztorokra, hanem ránk, keresztényekre vár. A legszebb tanúságtétel, amikor Jézus jóságát testesítjük meg.

Isten szolgája Henri Caffarel abbé, a családok lelki gondozásával foglalkozott. „Az aranygyűrű” című könyvében egy Algírban élő francia családról ír. Ez a család barátságba fogadott egy mohamedán házaspárt és az arab asszony egy alkalommal a következőket mondta a befogadó keresztény családnak: „Milyen jó lehet a ti Istenetek, ha már ti is ilyen jók tudtok lenni.” 

A Fiúisten emberré lett, hogy mi Isten gyermekei lehessünk. Ezt a szeretetet, kegyelmi gazdagságot kell továbbítanunk embertársaink felé. Ez a Karácsony titka, ez Jézus megtestesülésének az értelme. Benne kívánok mindnyájatoknak áldott karácsonyi ünnepet. 

           

Darvas-Kozma József

Az apai szív nem tehetett mást!

Egy neves indiai misszionárius, Szadhu Szubdar Szingh-től (1889 – 1929) származik az alábbi történetet. Egy királynak nagyon művelt minisztere, aki megtért, az ország népe előtt bátran megvallotta, hogy hisz Jézus Krisztusban, aki azért jött a világba, hogy megmentsen bennünket a bűntől és a haláltól.

A király azonban ezt nem értette. Okoskodva megkérdezte: „Ha valamit akarok, akkor parancsot adok szolgáimnak, és ez elegendő. Miért kell a Királyok királyának személyesen eljönnie e világra?”

A király el akarta bocsátani kereszténnyé lett miniszterét. De mivel nagyon tisztelte, megígérte, hogy megkegyelmez neki, ha kérdésére meg tud válaszolni. A miniszter 24 órát kért és azt ígérte, hogy meg lesz a válasza. A király rábólintott.

A miniszter magához hívatott egy ügyes fafaragó mestert. Megbízta azzal, hogy gyorsan készítsen egy bábut, de ügyeljen arra, hogy pontosan olyan ruhába öltöztesse, mint amilyenbe a kétéves királyfi jár. Másnap a király és kísérete sétahajózásra indult. A fafaragó a miniszter utasítására a bábut a folyóba dobta. A király abban a hitben, hogy a fia esett a vízbe, utána ugrott.

A miniszter erre megkérdezte, miért akarta a saját kezével kimenteni a fiát, hiszen egyetlen utasítására kimentették volna a szolgák.

„Mert az apai szív nem tehetett mást” – hangzott a felelt.

„Isten nem elégedett meg azzal, hogy csak üzenetet küldjön az embereknek – magyarázta a miniszter -, végtelen szeretete arra késztette, hogy megmentésünk végett személyesen jöjjön le a mennyből.”

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen!” (Jn 3, 16). Mindezt értünk emberekért tette, mert az isteni szív nem tehetett mást!

Az Ige lett emberré és ő lett az Atya üzenete számunkra. Benne egészen tükröződik az Atya teremtő és üdvözítő terve. Ezért Krisztus világosság a világ számára. Akik hittel elfogadják őt, azok egyesülnek vele és Isten gyermekeivé válnak, s így öröklik az isteni életet is. „Mindnyájan az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk (Jn 1, 1-18).

Jézus születése által nemcsak megszabadultunk a bűntől, hanem megismertük istengyermeki méltóságunkat, és a hit által részesültünk a Szentháromság életében. Így vált valóra Jézus célja: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” (Jn 10,10). 

Ezt a bőséges életet kívánom minden jóakaratú embernek.