5. A
lelkiismeret drámái - Mivel a héber szó, amely közelről inkább megfelel a
lelkiismeret fogalmának az a szív
szó, azért a szent szöveget ezzel a figyelemmel kell olvasni: a felelősség, miként
a szándékok, a szívből származnak (vö. Mt 5,28).
• A szív az
Istennel való találkozás helye; a szív ítélete meghatározó, mert Isten
ítélete; mind az elmarasztalásban, mind a jóváhagyásban, az ember - szív
Istenre támaszkodik: „Ha vádol a
szívünk, Isten nagyobb szívünknél: ő mindent tud. ”
(1Ján 3,20)
• A lelkiismeret drámáiról gyakran beszél a szent
szöveg: azután, hogy Ádám és Éva
ettek a tiltott fának gyümölcséből „megnyíltak
szemeik”, „észrevették, hogy
mezítelenek”, „és elrejtőztek az Úr
elől”, „féltek”.
És Káin
hallotta az urat: „testvéred vérének szava
hozzám kiáltott a földről” (Ter 3 és 4).
Heródes,
Keresztelő Jánossal kapcsolatban, azt mondta: „János támadt fel, akit lefejeztettem.” (Mk 6,16)
Péter
(Mk 14,66-72) a lelkiismeret figyelmeztetésére megbánta, hogy megtagadta
Jézust; ezzel szemben Júdás
kétségbeesik: „az áruló, látta, hogy
elítélték, megbánta tettét és visszavitte a harminc ezüstpénzt a főpapoknak és
a véneknek: »Vétkeztem, mondta, elárultam az igaz vért.«" (Mt 27,3)
A tékozló fiú
magába szállva így szólt: „Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben -
mondta -, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom:
Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem
vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. Csakugyan útra kelt és visszatért
apjához. ” (Lk 15,18-20)
**
A lelkiismeret drámáját Arany János dolgozta fel híres balladáiban. Most olvasuk el:
ÁGNES ASSZONY
Ballada.
Ágnes asszony a patakban
Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Odagyűl az utcagyermek:
Ágnes asszony, mit mos kelmed?
„Csitt te, csitt te! csibém vére
Keveré el a gyolcs leplet.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Összefutnak a szomszédnők:
Ágnes asszony, hol a férjed?
„Csillagom, hisz ottbenn alszik!
Ne menjünk be, mert fölébred.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Jön a hajdu: Ágnes asszony,
A tömlöcbe gyere mostan.
„Jaj, galambom, hogy’ mehetnék,
Míg e foltot ki nem mostam!”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Mély a börtön: egy sugár-szál
Odaférni alig képes;
Egy sugár a börtön napja,
Éje pedig rémtül népes.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Szegény Ágnes naphosszanta
Néz e kis világgal szembe,
Néz merően, - a sugárka
Mind beléfér egy fél szembe.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Mert, alighogy félre fordul,
Rémek tánca van körűle;
Ha ez a kis fény nem volna,
Úgy gondolja: megőrűlne.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Ím azonban, időtelve,
Börtönének zárja nyílik:
Ágnes a törvény előtt
Megáll szépen, ahogy illik.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Öltözetjét rendbe hozza,
Kendőjére fordít gondot,
Szöghaját is megsimítja
Nehogy azt higgyék: megbomlott.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Hogy belép, a zöld asztalnál
Tisztes őszek űlnek sorra;
Szánalommal néznek ő rá,
Egy se mérges, vagy mogorva.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
„Fiam, Ágnes, mit miveltél?
Szörnyü a bűn, terhes a vád;
Ki a tettet végrehajtá
Szeretőd ím maga vall rád.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
„Ő bitón fog veszni holnap,
Ő, ki férjedet megölte;
Holtig vízen és kenyéren
Raboskodva bünhödöl te.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Körültekint Ágnes asszony,
Meggyőződni ép eszérül;
Hallja a hangot, érti a szót,
S míg azt érti: „meg nem őrül.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
De amit férjéről mondtak
A szó oly visszásan tetszik;
Az világos csak, hogy őt
Haza többé nem eresztik.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Nosza sírni, kezd zokogni,
Sűrü záporkönnye folyván:
Liliomról pergő harmat,
Hulló vizgyöngy hattyu tollán.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
„Méltóságos nagy uraim!
Nézzen Istent kegyelmetek:
Sürgetős munkám van otthon,
Fogva én itt nem űlhetek.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
„Mocsok esett lepedőmön,
Ki kell a vérfoltot vennem!
Jaj, ha e szenny ott maradna,
Hová kéne akkor lennem!”
Oh! irgalom atyja ne hagyj el.
Összenéz a bölcs törvényszék
Hallatára ily panasznak.
Csendesség van. Hallgat a száj,
Csupán a szemek szavaznak.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
„Eredj haza, szegény asszony!
Mosd fehérre mocskos lepled;
Eredj haza, Isten adjon
Erőt ahhoz és kegyelmet.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
S Ágnes asszony a patakban
Lepedőjét újra mossa;
Fehér leplét, tiszta leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el
Mert hiában tiszta a gyolcs,
Benne többé semmi vérjel:
Ágnes azt még egyre látja
S épen úgy, mint akkor éjjel.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Virradattól késő estig
Áll a vízben, széke mellett:
Hab zilálja rezgő árnyát,
Haja fürtét kósza szellet.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Holdvilágos éjjelenkint,
Mikor a víz fodra csillog,
Maradozó csattanással,
Fehér sulyka messze villog.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
És ez így megy évrül-évre,
Télen-nyáron, szünet nélkül;
Harmat-arca hő napon ég,
Gyönge térde fagyban kékül.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Őszbe fordul a zilált haj,
Már nem holló, nem is ében;
Torz-alakú ránc verődik
Szanaszét a síma képen.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa -
Fehér leple foszlányait
A szilaj hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
(1853.)
