A 20. század
eleje óta egyre inkább tért hódított egy
másik szemléleti mód, amelyik nem az egyénből veszi kiindulását,
hanem abból, hogy „Isten... azt akarja,
hogy az emberek egyetlen családot alkossanak és testvérnek tekintsék egymást”.
Ennek a szemléletnek győzelmét a II. vatikáni zsinat „az idők jelének”
mondotta, és több hivatalos megnyilatkozásában utalt rá. A zsinati
dokumentumokon kívül Szent XXIII. János a „Mater et Magistra”, a „Pacem in
terris” és Szent VI. Pál az „Ecclesiam suam” kezdetű pápai körlevelekben is ezt
a szemléletet érvényesítik.
Közösségi voltunkat és közösségi kötelességeinket főképpen három szempont szerint tárgyalják:
1) Személyességünk kibontakozása csak
közösségi tevékenységben történhet.
2) A
szolidaritásnak, vagyis az egyén és a társadalom értékei kölcsönös
függésének ténye alapvető adottságunk, a közjó előmozdítása pedig minden
egyénnek érdeke és kötelessége.
3) A
szubszidiaritás elve azt kívánja, hogy az egyetemes jellegű közösségek ne
akadályozzák az alájuk tartozó kisebb közösségek tevékenységét, hanem inkább
segítsék; a nemzetközi szervezetek hangolják össze és ösztönözzék a fejlődést,
de az igazságosság sérelme nélkül.
E teológiai szemlélet alapját a
Szentháromság személyeinek közösségében látjuk, mert ennek mintájára teremtette
Isten az embert úgy, hogy magában nem tud kiteljesedni, hanem rászorul a többi
emberre.
„Jézus mindörökre üdvözítheti azokat, akik általa járulnak az Isten elé.” Zsid 7,25.
