Menjünk el Betlehembe!

Nincs fontosabb esemény a világtörténelemben a szentesténél. Ez a szegénység (pásztor szállás), mely kifejezhetetlen gazdagságot rejt (angyalok serege), nagyon is méltó ahhoz a módhoz, ahogyan Isten Fia eljött közénk a földre: elrejtve, kitaszítva, egy kis település barlangistállójában születve. (Lk 2,1-14) Ezzel a betlehemi szegénységgel fejezte ki irántunk tapintatos és gyöngéd szeretetét. Ez a rejtettség volt a legjárhatóbb út a bűn által megsebzett emberiség szívéhez. Istennek az idő előtt és az időben véghezvitt valamennyi tette közül az Ige megtestesülése a legnagyobb. Legnagyobb tette, mert irgalmas szeretetével az emberek közé jött, hogy minden másnál jobban megdicsőítse isteni lényével az Atyát, és ezzel az emberek megváltását, üdvösségét hozta el.

Egy utazó beszámolót írt Szaharai kalandjáról. Barátjával arra vállalkoztak, hogy terepjáróval átszelik a nagy homok-tengert. Huzamosan készültek erre a nagy vállalkozásra. Amikor minden felszerelésük, készletük meg volt: térkép, iránytű, útikönyv, víz, élelem, üzemanyag, stb. elindultak. Már két hete rótták az élettelennek tűnő, de mindegyre meglepő sivatagot. Egy-egy oázis vagy település számukra a földi mennyországot jelentette. Közben megesett velük, ami az idegenekkel könnyen megtörténik, hogy eltévedtek. Egy baj sem jár egyedül alapon, az útja-fogyottak üzemanyaga is elfogyott. Életük mély pontjához értek. Belátták, hogy magukon már nem tudnak segíteni. Fogyó élelmiszer- és vízkészletük mellett csak a remény táplálta őket. Lepergett előttük életük filmje, miközben szembenéztek az elmúlással. Mégis valakitől, Istentől, karavánoktól reméltek segítséget. A kínos veszteglés alatt volt idejük szembenézni önmagukkal, imádkozni és várakozni, miközben különbnél különb jó elhatározást tettek a jövőre nézve. A hatodik nap reménytelensége után rájuk köszönt a szerencse. Egy karaván haladt arra felé, s ez lett második születésnapjuk.

Ki tudná megmondani, hogy az ősszülőktől napjainkig hány bajbajutott ember élte át mindazt, amit az eltévedt utazók? Hányan várták életük utolsó pillanatában is a szabadítót? Mikor ér a városunk kapuihoz? – így sóhajtott fel a legyőzött nép az asszír rémuralom idején a Kr. e. VIII. században. Azonban állig felfegyverzett szabadító nem jelentkezett. Izajás próféta a szorongatottak és az emberiség Megváltójáról jövendölt, kinek fénye elűzi a bűn sötétségét. (Iz 9,1-6)  Megjelent megváltó Istenünk kegyelme karácsonykor minden ember számára. (Tit 2,11-14) Arra tanít minket, hogy éljünk fegyelmezetten, szentül és buzgón ezen a világon.

A karácsony alkalom, hogy szentségi módon találkozzunk Jézussal, aki a mi Megváltónk és Üdvözítőnk. Ez a kegyelem ideje, hogy a szentség útjára lépjünk, most amikor látjuk, hogy Isten szentségével szemben az istentelen, bűnös világ milyen erőtlen, céltalan és visszataszító. Most lépjünk a szentség útjára, amikor vágyaink újult erővel feszítenek belülről, hogy ismét mennyeiekké váljanak, s magukkal röpítsenek az égbe.

Plébániánk minden kedves hívének és az Egyházközségi Apostol olvasóinak – munkatársaim nevében is – kegyelemteljes karácsonyi ünnepet kívánok,

Darvas-Kozma József