Mikor nyolc évvel ezelőtt az illetékes bíboros kimondta a Ratzinger nevet, egy korszak ért véget, hihette mindenki.
II.
János Pál pápa helyett új nevet és számot kell megtanulni, a mosolygó,
világutazó sztárpápa helyett egy szürke eminenciás fejére kerül a
tiara. A páncélbíboroséra. A kedélyes lengyelt egy szigorú német váltja
föl, akinél már nincs pardon, nincs viccelődés. Aztán kiderült, hogy
ebből semmi sem igaz. A szigorú német épp olyan nyájas volt, mint
elődje, a páncélbíboros csak a sajtó által ráaggatott titulus, semmi
több, a szürke eminenciás pedig tudott Isten szolgáinak szolgája lenni.
Nyolc éven át az is volt. A legnagyobb, aki a legkisebb akart lenni.

A
korszak most ért véget, XVI. Benedek távozásával. II. János Pál pápa
hosszú árnyéka vetült rá, aki évtizedeken át dolgozott a lengyel
egyházfővel. Voltaképp nagyon is stílusos, hogy Benedek pápa önként
háttérbe húzódott, és lemondott a pápaságról, hiszen most az egyház nem
a gyásszal van elfoglalva, hanem a várakozással. Húsvétra és az új
pápára is vár. XVI. Benedek pedig visszavonul magányába és szeretett
könyvei közé. Mert ő nem politikus, nem is volt az soha. Egy olyan
ember, akit nagyon lehetett szeretni, aki alázatból került Szent Péter
székébe. A súlyos tiarát pedig tegnap levette. Ha az újságokat nézzük,
azért, mert nem tudott megbirkózni az egyház válságával.
Igen, az
egyház valóban válsággal küzd. Ez így volt II. János Pál pápa alatt is.
A II. vatikáni zsinatot ezért hirdették meg, XXIII. János és VI. Pál is
egy válsággal küzdő egyházat vezetett. A korábbi pápák háborúk
közepette irányították a mamutszervezetet, hátha utat tudnak mutatni az
istenadta népnek. Ugyanis az egyház nem egy cég, amelyet menedzsel egy
hozzáértő személy, és sikeres vagy épp sikertelen tud lenni. Az egyház
a társadalom maga, annak egy szeletkéje, mégis, mi magunk vagyunk.
Tagjai járnak templomba vagy fütyülnek rá, erényesek és bűnöket
követnek el, megházasodnak és elválnak, épp úgy, mint az egyházhoz nem
tartozó társaik. Amikor az emberek inkább a tévét választják vasárnapi
elfoglaltságul a mise helyett, mert a templomban hideg van, és mindig
ugyanazt mondják, az nem az egyház hibája. Mivel az egyház nem is
szolgáltatás, amely szép csomagolással eladhatóvá akarja tenni az
üdvösséget.
Az egyház válsága alapvetően a társadalom válsága.
Egyre kevesebb ember tartja szükségesnek a heti
lelkiismeret-vizsgálatot, a mindennapi gondokon és örömökön túl nem
szívesen néz, sokszor összeomlik a rá nehezedő terhektől. Az egyház
kritikusainak természetesen igazuk van, elborzasztó történetekről lehet
olvasni a hírekben, szexbotrányok, korrupció, intrikák. Az erről írók
azonban legtöbbször életükben nem jártak misére, papot nem, de papos
viccet sokat ismernek. Ezért aztán az igazság torzul, az egyház pedig
ismét csak megkapja a magáét, de nem baj, a Vatikán falai kemények és
vastagok, mindent elbírnak.
XVI. Benedek üzenete épp az, hogy a
mai ember valahogy mindig a másikat figyeli, pedig mindenkinek saját
magát kellene figyelnie, hogy kedvesebb és jobb legyen. Nem sztárpápa,
nem királypápa, voltaképp a szó szoros értelmében nem is pápa, mert nem
szabott fazont az egyháznak, nem voltak benedeki reformok, benedeki
iránymutatások. Aztán százezrek zarándokoltak el Rómába, hogy
elbúcsúzhassanak attól az egyházfőtől, akit egyszerűségéért,
közvetlenségéért, kicsiségéért szeretett mindenki.
Este nyolckor
Castel Gandolfo kapuját elhagyták a svájci gárda tagjai, hiszen a
palotában már nem a pápa van, hanem csak egy nyugalmazott egyházfő. A
kicsi pápa.
Sitkei Levente: A kicsi pápa
, Magyar Nemzet, 2013. március 01., péntek