„România – spre marea noastră durere – a călcat făgăduială de
credinţă, a rupt peceţiile contractului în chip perfid, şi a ridicat arma asupr
patriei noastre, asupra înălţatului nostru împărat şi rege şi asupra patriei
noastre...”
Így ítélte el Vasile Mangra ortodox érsek, Ioan I. Papp aradi ortodox püspök, Miron Cristea
karánsebesi ortodox püspök a magyarországi és erdélyi ortodox hívekhez írt
Körlevelükben. (Mureşan, Iulius, Episcopul Márton Áron, Cluj-Napoca 2008, 9.)
Csíki háborús viszonyok.
„1916 nyarán nálunk felé nagy csend volt… Mindamellett kellett valami aggasztónak lennie a levegőben. Kósza hírek jártak, hogy Románia hátba akarja támadni egykori szövetségesét, a Monarchiát. Mikor I. Károly román király hirtelen meghalt, az volt a híre, hogy az Entente-irányzatot képviselő Brătianu-k mérgeztették meg. Lelépett Petru Carp konzervatív és monarchiabarát kormánya. Ekkor akinek értékes holmijai voltak, igyekezett azokat az ország belsejében biztonságba helyezni – írja dr. Nagy András szemtanú.[1]
„1916-ban háborús hírek terjengtek
ezen a vidéken – írja Jakab László kanonok –, s ezért bár törvényes rendelkezés
jelent meg a terjesztőkre, mégis csendesen csomagoltak egyesek. Édesapám is a
rendelet-ellenesek közé tartozott. Két ládát szerzett és csomagolni kezdett; az
egyikbe ruhákat, a másikba fehérneműt. Sajnos a suttogóknak lett igazuk. 1916.
augusztus 27-én este nagybátyánkat vártuk, nem érkezett meg. Édesapánk kint
volt az állomáson, mi lepihentünk. A határon a vonat többet állt, s csak azután
indult Palánka felé... édesapám várta édesanyám öccsét a gyimesi állomáson. Nem
érkezett meg. Hazajött és mindannyian nyugovóra tértünk. Édesapámnak azonban
föltűnt, hogy a vonat Palánkáról nem térhetett olyan hamar vissza, és ezért
rögtön felöltözött és kiment az állomásra. Ott meglepően látta, hogy a Schüle
nevezetű mozdonyvezetőt vérző lábbal vették le a masináról, mert a románok
rálőttek a vonatra. A határról azonban visszahozta a szerelvényt. Közben
itt-ott már lövöldöztek is mindkét oldalról a hegyekről. Édesapám riadtan jött
és riasztotta a családot, menekülni kell! Édesanyámat és két húgomat némi
csomaggal a házigazda segített kivinni az állomásra, másodszorra ... a másik
ládával, s amit összekapkodott egy zsákba – hat koszorú fokhagymát, két kiló
kockacukrot, egy kevés kenyeret, egy dióőrlőt – és engem vittek az állomásra.
Amikor harmadszorra visszatértek, már a Tatroson átszivárgó román katonaság
bent volt a lakásunkban. Már nem lehetett semmit megmenteni a lakásból. Egy
tehervonat vagonjába tett föl édesapánk és kísért el a következő állomásig,
Középlokig, aztán mi utaztunk tovább az ismeretlen felé. Édesapámat kötelezték
a MÁV törvényei, azért kellett visszatérnie Gyímesbükkre. Hogy mindez hogyan
történhetett meg hadüzenet nélkül, azt csak évtizedek múlva tudtam meg”.[2]
A határmentén élők tudtak a románok
mozgósításáról, mert a román hadsereg egységeit még 1916 nyarán a Kárpátok
térségébe csoportosították. „Az Erdélyre támadó román erők, az általános
tartalékcsapatokkal együtt a fegyveres erők létszámának 75 %-át tették ki. Az
Erdélybe behatoló erők tényleges összlétszáma 420 324 fő volt. Az Averescu
tábornok vezette 3. hadsereg (az összes erők 25 %-a, 6 gyaloghadosztály és
lovasdandár) a Quadrilaterálban (Dél-Dobrudzsa), a bolgár határnál állt, az
Erdélybe támadó csapatok hátát védve a 3. bolgár hadseregtől, majd a Mackensen
német tábornagy által vezetett német-bolgár erőktől”.[3]
Augusztus 27-én este 9 órakor adták
át a románok Bécsben a hadüzenetet és bevonulásra készenálló hadseregeik
ugyanabban az órában, a bukovinai határtól a Dunáig minden úton azonnal be is
törtek a határon. A betörés teljesen meglepte a határt őrző
biztosító-osztagokat. Gyimesnél a 19. hegyidandár ellen 8 üteggel 13 zászlóalj
nyomult előre az ellenség. Ennek egy részét Gyimesközéploknál megsemmisítették.
A honvédek szeptember 30-án a Gyimesi hídfőállásba vonultak a túlerő elöl.[4]
Csíkszeredában
a tehetősebbek, akik adtak a híresztelésre, már elküldték csomagjaikat
Budapestre. „Ez persze nem maradt titokban. Hivatalos helyeken – élén Gyalókay
Sándor főispánnal és dr. Szekeres
Józseffel a „selyemreverendás” csíkszeredai
esperessel, akik különben jó barátaink voltak – leghatározottabban megcáfoltak
minden háborús híresztelést, sőt
az
esperes szószékről is intette a közönséget, hogy amiért néhány „címeres” kos futamodik, azért ne
zúduljon utána a gyáva birkák tömege. Ez a prédikáció
pedig 12 órával a hadüzenet előtt hangzott el. ... Három
óra felé verték az ablakunkat. Dr. Bochkor Antal, agglegény, törvényszéki bíró
és régi éjszakai ember, miután a vendéglőben értesült, hogy este 11 órakor
Románia hadat üzent és azonnal meg is indultak a hadműveletek a szorosokban – Gyimes, Tölgyes,
Ojtuz – végigriadózta az ismerősöket. Miután a szorosokban katonaság nem volt,
csak néhány csendőr és pénzügyőr, ezek vették fel velük a harcot. Nincs más mit
tenni, mint sürgősen csomagolni ami értékes és mozdítható, egyebet elhagyván
indulni át a Hargitán.
Felugrottunk, kapkodtunk
(megkérdeztem anyámat, milyen ruhát vegyek fel – „a legjobbat, ami van” –
felelte). Csomagolás leggyorsabban,
hiszen nem lehetett tudni, hogy az egyenlőtlen küzdelem mennyi ideig lesz képes
feltartóztatni a támadókat. Kocsink volt, kettő is, de lovak hiányában csak a
Szentkirályon levő ökrökre lehetett számítani. Jellemző, hogy a két kitűnő
kocsit nem vittük magunkkal, hogy por-sár meg ne ártson nekik. Mivel mentünk
le még hajnalosan Szentkirályra,
arra nem emlékszem. Ott még semmit sem tudtak (rádió akkor még nem létezett) és
érthető riadalom után megrakták az egész-vágás szekereket szénával az ökrök
részére, otthagyva számtalan értéket. Ez persze nem történt vitatkozás nélkül.
Élelmet csomagoltak, de ki tudhatta, mit és mennyi időre? Részemről arra
emlékszem, hogy a kerek étkező asztalon hatalmas tál paprikás csirkét tálaltak
fel reggelire – ugyanazon helyen, ahol ma ezeket írom –, de az asztalnál csak
egyedül ültem és miután kitűnő étvággyal reggeliztem, egy pohár bort is
lehajtottam utána. Lett 9-10 óra, mire elindulhattunk kifelé a városból
szekerek tetején, széna-ülésen, ökörfogattal. ... Kezdődött a háborús
állapot. Mentünk, azaz mentünk
volna, ha tehetjük.. ... Szájról szájra járt Bús Benci jóslata –
mely szerint e század elején az Akó kapunál, azaz a szentmártoni Nagymezőben
olyan nagy csata lesz, hogy a vér felemeli a csákókat – most fog beteljesedni.
... Tekintve pedig, hogy a menekülés egyetlen útja számunkra az udvarhelyi
irány volt, ezen az egyetlen útvonalon legalább ötvenezer embernek kellett átbonyolódnia
állataival és mentett holmijával. ... nem volt hely az úttesten. Gyalogosok az
országút mellett a mezőn talpaltak, az úton pedig több oszlopban a fogatos
járművek. Döcögtünk, megálltunk, lárma, veszekedés, de sokkal kevesebb
káromkodás, mint a székelyeknél kisebb alkalmakkor is szokásos. Bedöglött
járművek és kidőlt állatok, por és forró napsütés. Végre az első este
letáborozás a Tolvajos-tető előtt pár kilométerre egy tisztáson, az
országúttól balra, a patak mellett, szemben a piricskei úttal. Ilyenformán
tehát egész napon át összesen 14 kilométert tudtunk megtenni”.[5]
A csíkszeredai plébános ezt jegyezte
fel szó szerint: „Minden aggodalmunk mellett 1916 év augusztus 28-án derült
égből derül villámcsapással jött reánk. Ép vasárnap éjjel volt. A lapok
közlései, Főpásztorunk rendelete és a Főispán megkeresése alapján a
szentbeszédben aggodalomra okot nem adónak rajzoltuk a helyzetet, sőt
energikusan kikeltünk a betörési híreket terjesztők ellen, mindenki
fellélegzett és mindnyájunkat teljes nyugalom szállott meg.
Éjjel
volt 12 és 1 óra között. Kopogásra ébredtem fel. Öreg szakács néni kopogott és
kérte, hogy bejöhessen a hálószobába. Azt hittem beteghez kell mennem. A
szakácsnő halk hangon, hogy a mellettem levő azonban alvó anyámat fel ne
ébressze, jelentette, hogy a kántor- csendőrségi helyettesítő tudatja, hogy a
románok ma este 9 órakor háborúba léptek, a határon lévő csendőrősöket
lefegyverezték és harcra készülve átlépték a határt. A csendőrség már pakol.
Ezen hír úgy hatott rám, mintha csak egy gonosz álom volna. Hogy a háziakat meg
ne zavarjam, egészen csendben felöltöztem és a helyben állomásozó Brigád
parancsnokhoz mentem megkérdezni a hír valódiságról. Fájdalom igaz volt és
közölte velem, hogy 24 óra alatt mindenkinek el kell hagyni a várost.
Menekülni kell!!! Reggel a Főispán
közölte, hogy a város lakosságának Debrecen, és Csík vármegyebelieknek Hajdú
vármegye van kijelölve. Még ez kellett! A színtiszta katolikus vármegye a
kálvinista Rómába és a pápistafaló kálvinista hajdúk közé!!!
Szomorúan virradt ránk a hétfő. A
hír villámgyorsan terjedt el, s már de. 10 órakor megkezdődött menekülő
szekerek hosszú és szakadatlan sorban való elvonulása. Én a polgármesterrel Dr.
Ujfalussy Jenővel a brigadéros egyenes parancsára kedden reggel 9 órakor
hagytam el a várost, itt hagyva mindent, amit szorgalmaimmal és
takarékosságommal összegyűjtöttem, hogy aztán többé ne is lássam újra.
Hétfőn éjjel kis cselédemmel a
templomi értékeket és anyakönyveket egy bőröndbe rakva az udvaron elástam és a
kis cselédet, hogy el ne árulhassa a helyet menekülésbe is magammal vittem.
Velem jött az édesanyám is. Post tot discrimina rerum - szeptember 5-én délután
értünk Debrecenben. Szánalmasan nézhettünk ki, mert a városi urak nem fogadtak
valami nagy szeretettel, sőt a méltóságos polgármester kereken kijelentette,
hogy ,,nem szívesen látott idegenek” vagyunk és jól tennők, ha tovább mennénk.
Elgondolható, hogy ily szeretet teljes fogadtatásra mit mondhattam
,,méltóságosnak”. Nem is nézett jó szemmel, ami természetes, mert különös vala.
A Vármegyei urak, a kath. lakosság és a nem debreceni származású tisztviselők
nagy szeretettel fogadtak, és mindent elkövettek, hogy enyhítsék a hontalanság
keservét. Október 12-én vettük a hírt, hogy Csík megint szabad”.[6] Szekeres plébános október
17-én hazatért rövid időre. „Az elrejtett tárgyakat: az anyakönyveket és
templomi értékeket sértetlenül megtaláltam és reverzális mellett az épp Szeredában levő 6-ik hadtest élelmezési
hivatalának gondozására bíztam. Becsületes gondját viselték és végleges
hazatérésünk alkalmával Csík-Szentmártonról felküldötték, amely figyelemért Balassa vezérkari ezredes régi
barátomnak hálás köszönetet mondottam”.[7]
Csíkszereda 1916-ban a románok kivonulása után |
Csíkszereda 1916-ban a románok kivonulása után |
A betörők kiűzése után
Mailáth püspök Csíkba látogatott, onnan Bukovina felé ment. A népét szerető
püspök amit látott, az mind lelkébe vésődött. Ezért 1917. április 22-én
körlevelet intézett Erdély szenvedő népéhez és a Székelyföld megsegítését
kérte: „A román betörés Erdély határszéli helységeit, s főleg a katolikus
hívektől legsűrűbben lakott részeket sújtotta igen érzékenyen. Csík és
Háromszék megyék határ menti katolikus közösségei szenvedték át az első rohamok
borzalmait. Az éjjeli álmából fölriasztott, vagy a mezei munka mellett
meglepett nép egy részének annyi ideje sem volt, hogy a mindennapi életre
legszükségesebb holmiját összeszedje. Futnia kellett, otthagyva otthonát, s
otthonával mindenét. A menekülés a maga rendkívüli méreteivel, romlásaival
anyagi és erkölcsi kárt okozott”.[9]
1916. október 9-én az 1. hadsereg
előnyomuló részei a Hargita-Görgényi havasok gerincvonaláig hátrált ellenségbe
ütköztek. A Tolvajos-nyeregről az Olt folyón túl Csíkszeredára szorították a
román sereg szárnyoszlopát, amely onnan továbbhátrált a határig. „Maguk mögött
hagyták a kifosztott falvakat, kirabolt, feldúlt házakat, olyan módon
összetörve, berondítva, hogy azokban nem megszállni, de belépni sem lehetett.
Nem egy helyen temetetlen halottakat találtunk a falu utcáján, akiket a
megrémített lakosság eltemetni sem mert az alig kivonult románok után, akiket
leütöttek vagy lelőttek, rendszerint mert nem értették a nyelvüket és emiatt
nem tudták azonnal teljesíteni parancsukat...”[10]
Rákoczi út égése 1916-ban a románok kivonulása után |
A plébánia, a kántori és a
harangozói lakás, valamint a gazdasági épületek az 1916-os betörés idején
földig égtek. A füstölgő épületek maradványát még Szekeres plébános október
17-én látta. Csíkban mihelyt véget ért a hadművelet 1917 tavaszán, a plébános
és a város lakóinak egy része a szétszórtságból visszatért. Elszomorító a
látvány. A piactér körül, a Kossuth utca sorházainak itt-ott le nem dőlt falai
és kéményei merednek az égre. Sehol egy emberi lélek, csak a Szent Kereszt
templom árválkodik a tér nyugati végében. Jeremiásként siratja az ékeitől
megfosztott lányát, Csíkszeredát, amely most csupa rom és korom. A templom
néma, megszólalni képtelen, tornyának hangja oda lett. Harangjait nyelvestől
kitépte a háború. Már hívni sem tud, elhagyatott özvegy búja szállta meg. A
szép napokat látott Anya(szentegyház) könnyeiben fel-felsejlenek az élők s a
holtak. Csak szánni lehet ezt a várost. Gyermekei odalettek. A hívatlan
„vendégei” már elmentek. Ami maradt, az üszkös csatatér.
Kossuth Lajos út 1916-ban a románok kivonulása után |
A vigasztaló, atyai szó ezután sem
maradt el, mindenhol megjelent, Gróf Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök.
Május 15-én, kedden este Csíkszeredába érkezett. 16-án bejárta a csíki frontot
is és csütörtökön tovább utazott.[11] Úticélja Gyimesbükk,
ahol a következőket írta a Domusba:
„1917. május 17-én a … betörés után első
ízben Gyimesre jöttem, hogy Gyimesbükkön tábori misét mondjak… Több száznak
kiosztottam a bérmálás szentségét, pápai áldást adtam a jelenvoltakra, s előbb
magyarul, majd németül beszédet intéztem derék csapatainkhoz és
szövetségeseinkhez. A tábori kórházakat meglátogattam… Isten oltalmazza Erdély
e szép végvidékét, s a derék hűséges csángókat; Rákóczy vára legyen ezentúl is
intő jel az ellenséges szomszédnak: ne bántsd a magyart! Csíkgyímesen
1917.V.17. + Gusztáv Károly erd. püspök”[12]
[1] Nagy, Lót
visszanéz, 34.
[2] Jakab László, A
Gondviselő tenyerén, 10–11.
[3] A román hadüzenet idején a 4 hadseregbe szervezett
hadosztályok az alábbi módon helyezkedtek el: Észak-Moldvában, a Bukovinában
álló 9. orosz hadseregtől délre a Prezan tábornok parancsnoksága alatt álló román 4. (vagy Északi) hadsereg állt. Három
gyaloghadosztályt és egy lovasdandárt foglalt magában. Csapatai a tölgyesi,
békási, gyimesi, úzi és ojtuzi szorosokban állottak. Ettől délre, Sinaia, Focşani
térségében helyezkedett el a Grainiceanu tábornok vezette 2. hadsereg, amely 6
gyaloghadosztályból és 4 lovasdandárból állt. E hadsereg éleivel a bodzai,
tömösiés törcsvári szorosoknak fordult. A Culcer tábornok vezette 1. hadsereg
(6 gyaloghadosztály és 3 lovasdandár) Nagyszebentől, Fogarastól délre, a határ
másik oldalán állt, ékeivel a vöröstoronyi és szurdoki szorosokban. Egy
hadosztályt a Duna völgyébe, Orsovával szemben helyeztek el. Ld. Raffay Ernő, Balkáni birodalom, Nagyrománia megteremtése 1866–1920, Budapest
2010, 179–184.
[4] Szentkereszthegyi Kratochvil Károly, Főszerk., Erdélyi ezredek a világháborúban 1914–1918, Budapest 1941, 298.
[5] Nagy, Lót
visszanéz, 34–38.
[6] Nagy, Lót
visszanéz, 34.
[7] Domus Historia Csíkszereda, 9.
[8] Bakos Antal
szóbeli vallomása, amit unokáinak jelenlétemben mondott el
1983-ban. Magas kort ért meg, 94 éves korában hunyt el
Gyergyóremetén, 1992. augusztus 13-án.
[9] GyÉL,
2455/1917. III 17–19.
[10] Szentkereszthegyi Kratochvi Károly, i.m. 311.; Ferencz József, A román világban itthon,
Csíki Lapok 25 (1917.08.15.) 1–2. (a továbbiakban CSL)
[11] Személyi hír, in: CsL 12 (1917.05.16.) 3.
[12] A csíkgyimesi róm. kath. egyház Domus
Historiája 1865, 70.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése