l. A tisztulás
szükségessége. Az
örök boldogság feltételezi az ember személyes tökéletességét:
gondolatvilágának, erkölcsi felfogásának és szeretetének olyannak kell lennie,
hogy méltó legyen Isten örök barátságára. Viszont még a jóindulatú emberek
legtöbbje sem mentes az ösztönösség, önzés, hiúság, szeretetlenség
gyarlóságaitól. A trentói zsinat tanítása szerint egész különleges kiváltság
(privilégium) nélkül még a szentek sem tudnak mentesek maradni a bocsánatos bűnöktől (DS
1573).
1.) Gyarlóságaink nyomai és tetteink
következményei
Az élet azt
mutatja, hogy a tökéletességre komolyan törekvőkben,
sőt a
szenttéavatottak életében is fellelhetők a nyomai az
önkeresésnek, az éberség hiányának, indokolatlan keménységnek, szűklátókörűségnek, kínos pontosságnak vagy
"szent" könnyelműségnek, a hangulatok
által való kiszolgáltatottságnak, személyválogatásnak és hasonlóknak. A
szociális és gazdasági élet követelményei annyira sokrétűvé és
bonyolulttá teszik életünket, hogy még a kegyelemtől
segített
okosság sem tudja mindig felismerni, hogy egy-egy konkrét esetben mi az Isten
szándékainak legmegfelelőbb magatartás.
Hányszor derül ki utólag, hogy legőszintébb jószándékunk és
leggondosabb körültekintésünk ellenére is mennyire tévesen ítéltünk és
viselkedtünk! Vegyük hozzá, hogy a mélylélektan sok olyan esetet tud
felmutatni, amikor legbecsületesebb szándékból fakadó igazságkeresésünk, elvhűségünk,
engedékenységünk vagy egyéb önmagában dicséretes magatartásunk mögött nem éppen
tiszteletre méltó öntudatlan vágyak és tendenciák húzódnak meg. Az utóbbiakról
nem tehetünk ugyan, ezekért tehát ítéletet nem érdemlünk, de amíg ilyenek
tapadnak a lelkünkhöz, nem tudnánk teljesen beilleszkedni a tökéletes
istenközelségbe. Newman kardinális úgy fogalmazta ezt az igazságot, hogy sok
szentül élt ember igen kényelmetlenül érezné magát, ha rögtön és közvetlenül jutna
Isten közelébe: szégyenkeznie kellene, ha saját szentségét hozzámérné Isten
tökéletességéhez.
Annál inkább,
mert minden tettünknek és viselkedésünknek szociális következményei is vannak. Bűneink teljes
bocsánata után is tovább gyűrűznek a világban a bűnök hatásai,
akár kimutatható lelki kár formájában, akár az Egyház morális szentségének
kevesbítése formájában. Azzal, hogy valaki a halál kapuján kilép a világból,
nem szűnnek meg életének áldó és ártó hatásai.
hanem tovább élnek és működnek.
Isten nem
avatkozik bele kényszerítő erővel az emberi
szabadságba, ezért szabad tetteink káros következményeit csak szabadon vállalt
elégtétel formájában semlegesíthetjük. Ez az elv egyaránt vonatkozik arra a
kárra, ami saját egyéniségünk tökéletessé érlelődését
akadályozza,
mint azokra a károkra, amelyek szabad tetteink szociális következményeként
tovább működnek a világban még halálunk után is.
Ilyen meggondolások nagyon
kívánatosnak és igen valószínűnek mutatják, hogy
halálunk után is lesz módunk jóvátenni mindent és megtisztulni mindentől,
ami Isten szándékaitól eltérő, önkereső állásfoglalásaink
és magatartásaink következményeként megmaradt bennünk és a világban. Hiszen
alkalmassá kell válnunk a szeretetnek arra a tökéletes dialógusára, amely a mennyország
legfőbb jellemzője. Alkalmassá
azáltal, hogy felszámolunk mindent, ami a bűnből
akár
egyéniségünkben, akár következmény formájában a világban fennmaradt.
Úgy is
felfogható ez a tisztulás, mint az igazi énünk teljes kibontakozása. Hiszen a
perszonalista szemlélet szerint az ember lényegéhez hozzátartozik a tökéletes
istenszeretet és emberszeretet megvalósításának igénye, és ez az igény csak a
teljesen megtisztult emberben, illetve az ilyen ember számára készült mennyországban
realizálódhat a maga teljességében.
- Hogy a
tisztulásnak és tökéletesedésnek vágya mennyire mélyen gyökerezik az emberi
lélekben, annak ékes tanúsága, hogy éppen a purgatóriumot tagadó protestánsok
körében (még Schleiermachert és követőit
sem
véve ki) talált élénk visszhangra a kereszténységen belül a lélekvándorlás tana,
amely éppen a tisztulás szükségességén alapuló téves elképzelés.
-
folytatjuk
-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése