Virágvasárnap - Krisztussal nem vagy magányos

Krisztussal nem vagy magányos - A barkaágak megszentelésekor a jeruzsálemi bevonulás evangéliumi részlete hangzik fel a liturgiában, ahol az angyalok által megkezdett örömhirdetést az emberek zengik Jeruzsálem kapujában: Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban! (Lk 19,28-40) Szent Lukács ezzel felidézi: Jézus már gyermekként bevonult a Templomba, amely építése óta őt várta, most passiójával valóra válik Simeon jövendölése: sokak romlására és feltámadására lesz ő Izraelben. Ahogy egykor Szent József és Szűzanya hozták s negyvennapos szegénységén átragyogott Isten dicsősége, amiről Simeon és Anna prófétaasszony tanúskodott, úgy most kiszolgáltatott Bárány-létben nyilvánul ki békeszerző királysága: fény a népek világosságára. A földi teremtmények közül csak az ember tudja magáról, hogy létezik. Csak az ember ismeri ezt a szót, hogy Én. Ebben a kis szóban benne van minden, ami történt és ami történni fog velünk. Ez rá döbbent minket, hogy magunk vagyunk felelősek önmagunkért. Az éntudat által tudunk örülni, keressük a boldogságot, tudunk tervezni és fejlődni. 

Az Én szó fejezi ki a legjobban, hogy ember az ember. Némelykor mégis nagy kín az éntudat. Amikor egészen magára marad valaki és megéli lénye elhatároltságát minden más létezőtől. Az ember lényegénél fogva közösségi lény. Kilép önmagából, hogy találkozzék másokkal, közösséggel, egynek érezze magát a világgal. Mégis vannak olyan helyzetek, amikor rádöbben feloldhatatlannak látszó magányosságára. Ilyen állapot jelentkezik sorsdöntő problémák, szenvedések idején, még ha van is, aki ápoljon, vigasztaljon, mellénk álljon. A kínok mélységeibe ki tudna együtt leszállni velünk? A magányosság csúcsa vagy mélypontja a halál. A halálban éli át az ember, hogy mennyire egyedi és egyedül van. 

A mai szentírási részletek az egészen magára maradt Jézust állítják elénk. Aki értünk emberré lett, aki még az őt ünneplő tömegben is egyedül van, hiszen igazában nem érti őt senki. Egymás után veszít el mindent és mindenkit, akinek a kereszten imája is a végső magányosság felkiáltása: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Zsolt 21) Mi keresztények  hisszük, hogy Isten sosem hagy el bennünket. Mégis elérkezhetünk arra a pontra, amikor sötétté lesz minden, eltűnik maga az Atya is. Mert Istenünk, míg a földön élünk, nem mutatja meg magát közvetlen valóságában, és jelenléte nem érezhető, mindez csak a menny diadalmas öröme lesz. Miért engedi meg ezt a kínt Atyánk? – Mert igazán valakivé csak az lehet, aki átélte már, mennyire senki önmagában, és óhajtja a szeretetben való teljes találkozást Istennel. Ez a megmenekülésünk útja: Atyám kezedbe ajánlom lelkemet! A másik kiutat mutató ima: Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit tesznek! Boldog, akit a magány kínja nem bezár, hanem kinyit Istennek is, az embereknek is, a világ számára is.

„Áldunk téged Krisztus, örök dicsőség néked!”