Egyik legerősebb
vágyunk, hogy valakik legyünk. Ezt keressük a munkasikerben, a pénz és a pozíció
hajszolásában, a szerelemben, a gyermekeinkben, a sok kis hencegésben, mások
megszólásában és lenézésében. A halálban is talán a végleges senkivé válás a
legborzasztóbb. Amikor egy családtagunk, barátunk koporsója mellett állunk,
akkor szembesülünk földi életünk végességével. Ezt a halálközeli állapotot helyesen
felfogni az tudja, aki hisz Jézus Krisztusban. Csak ha hittel hisszük és
valljuk, hogy a halál csak átmenet (lat. transitus) és nem befejezés. Az emberi élet
misztériumát Jézus Krisztus tárta fel. Életünket négy szakaszban szemléljük. Az
első a fogantatástól a születésig – ez a magzati élet.
A második szakasz a
születéstől a halálig – ez a földi értelmes, szellemi élet.
A harmadik szakasz
a földi élet végén kezdődik, átmenet az örök életbe.
A negyedik szakaszban, a világ végén bontakozik ki életünk, ez a feltámadt, megdicsőült élet.
Aki hisz, az világosan
látja az életet úgy, mint Szalézi Szent Ferenc püspök: „Az élet – az
Isten-keresés ideje; a halál – az Istenre-találás ideje; az örökélet – az
Isten-birtoklás ideje.”
János evangéliuma szerint az Ige azért lett
emberré, hogy életet és világosságot hozzon. Lázár feltámasztása Jézusnak talán
a legjelentősebb csodája. (Jn 11,1-45) A tett színhelye Betánia, Jeruzsálemtől
2 km-re az Olajfák-hegye keleti lejtőjén. Itt lakott Lázár nővéreivel. Jézus
szerette ezt az előkelő vallásos családot, tanítványaival többször meglátogatta
és tanította. A családtagok a barátságon alapuló lelkivezetésen, valamint Lázár
halála és feltámasztása által jutottak el Jézusban kiteljesedő hitre. A hitre
jutott ember krédója az, amit Jézus mondott Lázár feltámasztása előtt Mártának:
„Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni
fog. Mindaz, aki úgy él, hogy hisz
bennem, nem hal meg örökre.”
A múlandóság útján Jézus mellénk társul teremtő igéjével és Szentlelkével, hogy az örök élet útjára állítsa életünket.
Minden vasárnap megvalljuk, hogy Jézus Krisztus a kezdet és a vég: kezdete és
vége a napnak, életünknek és a világnak. Megvalljuk, hogy tőle jövünk, általa
élünk és hozzá térünk. Összekuszált világunkban, csak benne találunk erőt,
értelmet és célt. Ő, aki halottakat támasztott fel, életre kelti a lelki
halottakat is az Egyházra bízott szentségei által. Így vált valóra Ezekiel
jövendölése: „Belétek oltom lelkemet és életre keltek.” (Ez 37,12-14)
A
keresztség által nem válok senkivé, örökre valaki maradok Istenem számára. Ő előhoz síromból, de addig is megőrzi belőlem
magának azt, ami lényem lényege, a lelket: azt, aki bennem az Én! Ennek a biztosítéka
a Szentlélekisten. Szent Pál tanúsítja: „Ha bennetek lakik annak Lelke, aki
feltámasztotta Jézust a halálból” … „halandó testeteket is életre kelti a
bennetek lakó Lelke által.” (Róm 8,8-11) Azért kell meghalnunk, hogy új,
Jézushoz méltó, megdicsőült testbe öltöztessen mindannyiunk Atyja.
„Az Úrnál az
irgalom, és bőséges a megváltás nála”. (Zsolt 129,8)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése