A szeretet próbatétele - Jókai Anna

A karácsonyban éppen a lényege a legsérülékenyebb: a szeretet. Hétköznap könnyebb szeretni. Ma ezt jobban, holnap azt, ahogy az élet sodrása adja. Akit kicsuktunk tegnap, ma még kárpótolhatjuk. Akit ma észre se vettünk, holnap nyájasan meglapítgathatjuk a hátát, „helló…” Megbocsátható a szórakozottságunk, a mulasztásaink pótolhatók.

Elnézzük, ha hanyagolnak, megértjük, „nem volt rá idő”. Az egymásnak juttatott morzsákért is hálásak vagyunk, hiszen muszáj rohanni (remélhetően nem mókuskerékben), fölgyorsult minden, pereg a nyelvünk, a szótagok egymásba akadnak, meresztgetjük a szemünket, széles mozdulattal nyomatékosítjuk: „ Figyelj hát, ember! Sietek.” Ajándékot se várunk, már egy kókadt hóvirág is jólesik… A kötelező látogatásokat beosztjuk: heti félóra a szülőkre, ugyanannyi a nagyira, csak havonta. Jóéjtpuszi a gyereknek, gyorsan lezavart „házastársi ölelés”. SMS-üzenet az exnek, aktuális ügyekben. A kollégák névnapját, a „főnökét” észben tartjuk, ellenfeleinket csak megindokolva szidalmazzuk, tárgyilagossá szelídítjük a gyűlöletet. Tudunk ám mi szeretni!

Ez a jobbik eset, ha van családunk. Ha nincs, elhisszük a havernak, hogy barát. A televíziót előléptetjük partnerré. Nem érünk rá tűnődni. Bepalackozzuk, dugóval lezárjuk a szomorúságot. Munka van, feladat feladat hátán. A hajsza hatásos kábítószer. Minden napra előírt túlélőprogram mozgat. Már az udvariasság is szeretetnek minősül, a szimpla, pletykaéhes kíváncsiság őszinte érdeklődésnek látszik. Ki lehet bírni a hétköznapokat a felületes szeretettel.

De aztán – nincs pardon – jön az ünnep. S minden ünnepek közt a legbőkezűbb és egyben legsóvárabb: a Szent Karácsony. Az Este. Amikor hosszú vajúdás után felsír a Gyermek: jövendő sorsát siratja; majd elnyugszik, és a lehető legnagyobb szeretetet, áldozatból szeretni, a világnak felkínálja. Az eddig így-úgy féken tartott szeretetvágy elönti a fázó lelket, jeget olvaszt, és egyszerre a csorbítatlan teljességre áhítozik; a hiányt önzéssel akarja betölteni. Kerítést húz a fény köré: legyen együtt a család. Csak a család. Az egész család. Fölrémlik a múlt idők emléke.

Csodatévő hegy az erdélyi Székely-kő: a magyar múltat – és jövőt is – dédelgető Torockó fölé magasodik, védelmet nyújtva évszázadok óta. S még menedéknél is többet: a torockóiaknak reggelente kétszer kel fel a nap, mert a Székely-kő tömbje így akarja, A csúcs közelében állított kőkereszt is arra emlékeztet: több ilyen csodatévő hegyre lenne szükségünk. Kép és szöveg: Margittai Gábor

A széttöredezettség nélküli nagycsalád. A közös gyertyagyújtás. Mert ma már az a gyakoribb, hogy valakinek az együttlétből kényszerűen ki kell válnia, mert várják, valahol máshol. A férj megy az első asszonynál hagyott gyerekhez, vagy az előző férj viszi el a gyerekeket… Az anyós is egyedül van, a telefonban csupa szemrehányás. Az unokát igényli a vidéki após. Pótnagyszülők versengenek: kim a fontosabb? De féltékenységük miatt nem lehet egyszerre meghívni őket… Szét kell választani az egységet. Beosztani, ki, mikor, hova…

S a szeretetre szomjas ember megkérdi, miért én? Miért én alkalmazkodjam? Az osztozás tudata megsebzi a szívet. Az igazi szeretet próbatétele lesz ez az este: az szeret erősebben, aki képes elengedni azt, akit szeret – hogy az adhasson a szeretetéből másnak is. Ahol nagyobb a szükség, oda kell menni. Emberfeletti igyekezet; nem mindig sikerül. Nem Istennek (bár Istentől) születtünk a Földre, ezért a legfelső Irgalom gyengeségünket megbocsátja. De legalább ismerjük fel: van Minta a követésre. Egy-egy, még anyagi burokban élő szerettünk még távol maradhat, de aki már innen kiröppent, ezen az estén – hívó szavunkra – visszajön.
A magányos léleknek nincs más vigasza: a „láthatatlan társaság” szegény-magunkat a „láthatónál” irgalmasabban, „színről színre” szereti.