Március 30-án indult útjára a MennybeMenő-kampány,
amely XXIII. János és II. János Pál pápa szentté avatásához kapcsolódóan
a személyes életszentségre hívja fel a figyelmet. A MennybeMenő
védnökével, Beer Miklós váci megyéspüspökkel beszélgettünk.
Szinte fülünkben csengenek még II. János Pál mondásai. Egyik
gyakran hangoztatott üzenete volt: ne féljetek szentnek lenni! Ön sok
emberrel találkozik, hallja vágyaikat, gondjaikat. Tényleg félünk
szentnek lenni?– Elsőként Szent Ágoston jut eszembe,
aki egyik elmélkedésében így fogalmaz: mi félünk a mennyországtól?
Félünk Jézussal találkozni? Hát normális dolog ez? Nem az lenne életünk
legnagyobb ajándéka, hogy szentek legyünk, vagyis azt tegyük, amit Isten
vár tőlünk, amire bennünket teremtett?! Miért riadunk meg ettől mégis?
Az a magyarázata ennek, hogy – amint Szent Pál is említi – kettős
törvényt érzünk tagjainkban. Értelmünkkel szeretnénk azt tenni, amit
Krisztus vár tőlünk, de valami érezhetően visszahúz minket, ez a
visszahúzó erő az eredeti bűn nyomorúsága. Biztos vagyok ugyanakkor
benne, hogy minden nemzedék esélyt kap a menny elérésére. Ferenc pápa
szavai egybecsengenek II. János Pál üzenetével: legyetek bátrak,
merjetek szentnek lenni! A félelemtől való szabadulás és a bátorság egy
irányba mutat. Mindig szükségünk van olyan emberekkel való
találkozásokra, akik ebben erősítenek bennünket, hogy a megtorpanások
után is merjünk továbbmenni.
Van egy névrokona, aki
egyben kollégája is: Szent Miklós püspök. Mikulás ünnepét az egész világ
mind a mai napig a maga módján megünnepli. Ez pedig arra utal, hogy az
adakozás, a cselekvő, ajándékozó szeretet, az embertársaink felé való
önfeláldozó odafordulás ma is vonzó erény. Szokott Ön erőt meríteni
elődje példájából?
– Szent Miklós püspök élete fontos példa számomra, aki korunk nagy
lelkeivel, Teréz anyával, II. János Pállal együtt – Ferenc pápát is ide
vehetjük – egyazon irányba mutat. Felerősítik a krisztusi példát, azt,
hogy Isten Fia kiüresítette önmagát, vállalta a sorsközösséget az
emberekkel. Kalkuttai Teréz anya mondta, hogy az igazi szeretet olyan
mértékű ajándékozás, ami már fáj, ami már önmagunkból való ajándékozás.
Ugyanezt Ferenc pápa úgy fogalmazza meg, hogy legyünk bátrak önmagunkból
adni. Egyik visszatérő, kedves gondolatom, hogy ebben a beteg világban
az egyetlen kiút az önkéntes önzetlenség krisztusi útja. Nem
kényszerből, nem parancsszóra teszünk valamit, hanem abból az
alapélményből, hogy az illető nem tehet róla, hogy most bajban van, én
meg nem tehetek róla, hogy esélyem nyílik segíteni neki. Az ő feladata,
hogy elfogadja a segítségemet, az enyém pedig az, hogy tiszteljem az ő
személyes méltóságát. Jó lenne eljutnunk a felnőtt hitben arra a pontra,
hogy nekünk nem jogaink vannak, hanem lehetőségeink. Nem a jogokat kell
hangsúlyozni, hanem fel kell ismerni, hogy mennyi emberi sorsot tudunk
megszépíteni, ha az anyagi lehetőségeinkből éppen úgy, mint a lelki,
szellemi, időbeli kincseinkből tudunk másoknak adni.
Fiatalemberként élte meg a II. Vatikáni Zsinat éveit. Milyen emlékeket őriz ebből az időszakból?
– Jól emlékszem, hogy amikor ministránsgyerekként a zebegényi
templomból jöttem haza, Vajda József atya behívott a plébániára: gyere,
meghallgatjuk a Vatikáni Rádiót! Recsegett, ropogott az a rádió, egyszer
csak felugrott ez a komoly, tudós ember, s felkiáltott: Habemus papam!
Akkor választották meg XXIII. János pápát. 1961-ben érettségiztem, s
akkor kezdtem a teológiát a Központi Szemináriumban, így pont egybeesett
a zsinat a papnövendék éveimmel. Csodálatos élmény jelentett ez.
Megszoktuk már akkoriban, hogy minden reggel gyászmise van, hogy a
nagyheti szertartásoknak vannak furcsaságai, például nagyszombat
délelőtt volt a húsvéti gyertya szentelése. Egy ilyen közegben egyszer
csak hallottuk a híreket – akkoriban még lassabban terjedtek, mint
manapság –, hogy a pápa kitárta az ablakot. Hallottunk az emberi
gesztusairól, hogy megáldott egy szerelmespárt, hogy papként, pápaként
is tréfálkozott. Már egy ilyen megújult világban készültem nagy
várakozással a papszentelésre. Ugyanezt élem át most is, öreg papként,
püspökként, ahogy egymás után kapjuk a nagyszerű pápákat. Megadatott,
hogy 27 éven át II. János Pál határozta meg az egyházélményemet. Ő
nevezett ki püspökké, bennem élnek a vele való találkozások. Aztán jött
Benedek pápa, Ferenc pápa és a megújulás, az új evangelizáció lendülete,
ami a mostani egyházi életünkben is nagy reménységet, nagy örömet
hordoz. Megszoktuk ugyan a régit, de érezzük, hogy valami új kezdődik. A
változó világban új lendülettel, az evangélium örömével akarunk jelen
lenni.
Az imént megosztotta XXIII. Jánossal kapcsolatos
személyes élményét. Feltételezem, II. János Pálról néhány olyan emléket
is őriz, ami keveseknek adatott meg, hiszen egy püspök közelebb kerülhet
az egyházfőhöz, mint sokan mások.
– Az első igazán személyes élményem az 1991-es látogatása volt,
amikor ott lehettem az esztergomi szabadtéri szentmisén. Pontosan
emlékszem, hogy az oltártól jobbra az első széksorban volt helyem.
Amikor a pápa az oltárnál állt, egyszer csak azt éreztem, hogy éppen rám
nézett. Sok ezren voltunk ott, de elkaptam a tekintetét. Észrevett
volna? Engem? – ezen tűnődtem. Úgy éreztem, mintha belelátott volna a
lelkembe. Mások is mondták ugyanakkor, hogy hasonló élményben volt
részük, mintha csak őrájuk figyelt volna a Szentatya. A 2000-es
jubileumi szentévben, amikor megkaptam a püspöki kinevezést, ősszel egy
magyar zarándoklat tagjaként kimentem Rómába. Október 9-én, hétfőn volt a
magyar mise a Szent Péter-bazilikában. A liturgia után megérkezett a
pápa, leült a Cathedra Petrinél, mi, püspökök pedig odamehettünk hozzá.
Én voltam a legfiatalabb a jelenlévő püspökök közül, be is álltam a
sorba, és vártam. Közben azon járt az eszem, hogy mit mondok majd a
pápának. Aztán egyszer csak ott találtam magam előtte, letérdeltem, és a
szemébe néztem. Soha nem felejtem el azt a tiszta, őszinte, jóságos
tekintetet, ami számomra mind a mai napig Krisztus tekintete. Annyira
látható volt rajtam a hatás, hogy egy barátom, amikor néhány héttel
később találkoztam vele, megkérdezte: mi történt veled ott? Arról
beszéltünk az előbb, hogy az a hivatásunk, hogy Krisztus arca
tükröződjön a mi arcounkon. Ezt II. János Pál pápánál ilyen közvetlenül,
személyesen tapasztalhattam meg.
Mit üzenne a mennyországról azoknak, akik olvassák ezt az interjút?
– Ferenc pápa egyik gondolata foglalkoztat mostanában, amelyet a
szerzetesrendek elöljáróinak mondott 2013 őszén: ébresszétek fel a
világot! Hiszen arra kaptatok meghívást, hogy úgy éljetek, mint akik
elővételezik a mennyország örömét. Ezzel adjatok bátorságot a
többieknek, mutassátok meg, hogy így is lehet élni! Szépen, tisztán,
jóságosan, önzetlenül. Ébresszétek fel a világot! – ez egybecseng II.
János Pál szavával: ne féljetek! A vele való találkozásom kapcsán azt
üzenem mindenkinek, hogy vegyék észre azokat a pillanatokat, amikor
találkozhatnak Krisztus tekintetével!
Fotó: Szabó Veronika
Gégény István/Magyar Kurír