Különösnek látom a Krisztus világa folyóirat július-augusztusi számának borító fotóját.
Ez egy
másik eseményt juttatott eszembe. Boldogemlékű Portik Mária Silvina (1910-1992) szatmári irgalmas
nővér mesélte három évtizeddel korábban. Kongregációjukat Isten Szolgája, Hám
János püspök alapította 1842-ben, amelynek szellemi atyja Páli Szent Vince. A
szatmári irgalmas nővérek száma folyton növekedett, ezért egymás után nyitottak
iskolákat, szerveztek árvaházakat, szociális otthonokat, építettek kórházakat.
Megtalálták az utat a börtönök foglyaihoz, s elindultak a távoli kínai misszió
felé is. Az alapító elgondolása szerint a nővérek célja: nőnevelés, az
irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlása, de nem csupán
kórházakban és intézményekben, hanem mindenütt megkeresve a szegényeket,
elhagyatottakat és betegeket.
Az irgalmas nővérek az Úr Jézust szolgálják
minden embertestvérükben.
A nővérek őszinte alázata, közvetlen egyszerűsége és
segítő, nagylelkű szeretete tucatszámra vonzotta a székelyföldi leányokat a
szatmárnémeti anyaházba, mely épületegyüttes ma is megkapó. Mivel az alapító
püspök szívén viselte az anyaház ellátását, ezért külön
gazdasági udvarról is gondoskodott. A zárda szelleme az ott dolgozó emberekre
is hatott. Többek között ilyen volt egy dolgos, szűk szavú, János nevű
állatgondozó. Rendezte az állatokat, örvendett, ha kár nem érte állományát.
Mindezért különös módon fejezte ki háláját és engesztelését Isten iránt. Minden
évben, amikor elkezdődött a nagyböjti szent idő, akkor János minden pénteken
levette az istálló ajtaját és a vállára vette, mint Jézus a keresztet. Ő azzal
indult el, mondta a maga imáját és úgy kerülte meg a város központjában a zárda
épületegyüttesét. Néha akadt egy-két csipkelődő ember is, aki megkérdezte tőle:
Bírod-e János? – Bírom, hát! – felelte röviden és folytatta a maga útját.
Nathan Arrington 2016-ban készült fotóján egy amerikai kiadású „Jánost”
látunk, aki vállán viszi az összecsavarozott keresztet a templom melletti
parkban.
Ez a „János” bírja a keresztet, a kereszt szára alatt fölfele, a távolba néz és mosolyog. Arca biztonságot sugall, mintha üzenné a földet néző embereknek: A keresztben van az üdvösség! Tettével meglepte a padon pihenőket, akik most nem maguk elé néznek, hanem őutána, közben a kereszt látványa a kérdések hosszú sorát indítja el bennük. A háttérben talán róla készített fotóját nézi egy színesbőrű alak. Baloldalt többen is elmennek mellette, de két munkás megáll, mosollyal arcukon valamit hozzá intéznek, de ő fölfelé a távolba néz, mintha Dsida Jenő versét mondaná.
Ez a „János” bírja a keresztet, a kereszt szára alatt fölfele, a távolba néz és mosolyog. Arca biztonságot sugall, mintha üzenné a földet néző embereknek: A keresztben van az üdvösség! Tettével meglepte a padon pihenőket, akik most nem maguk elé néznek, hanem őutána, közben a kereszt látványa a kérdések hosszú sorát indítja el bennük. A háttérben talán róla készített fotóját nézi egy színesbőrű alak. Baloldalt többen is elmennek mellette, de két munkás megáll, mosollyal arcukon valamit hozzá intéznek, de ő fölfelé a távolba néz, mintha Dsida Jenő versét mondaná.
Nyár van. Nagy szabadság. Szabadságolás. Hegyek, vadászat, fürdőtelepek,
tengerpart... és azután? Hogy ne lehorgasztott fejjel járjunk, hogy ne csak a
pillanatot akarjuk vagy a látványt lekapni, valami minket is meglep,
figyelmeztet, hogy jusson eszünkbe Jézus mondása: „Aki követni akar, tagadja
meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és úgy kövessen. Mert aki életét meg
akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti.” (Lk
9,23k)
Macedonius, a remete már 45 éve élt az erdő sűrűjében, az egyedül épített
kunyhójában. Csak a madarak éneke törte meg az erdő mély csendjét. Egy nap
azonban zaj ütötte meg a remete fülét. Egy vadász állt előtte, aki nézte-nézte
ezt a szegényes otthont és lakóját, és nem tudott betelni vele. Mikor
meglepetéséből magához tért, megkérdezte a remetétől: „Te Isten embere, mit
keresel itt a vadonban?” Macedonius jóságosan ránézett a vadászra, majd így
szólt: – „Szívesen megmondom, de először te mondd meg, mit keresel itt?” – „Vad
után szaladok, és addig nem nyugszom, amíg el nem kapom.” – „Én meg Isten után
szaladok, és addig nem nyugszom, amíg el nem érem. Nos, ki cselekszik
bölcsebben?” A vadász elgondolkozott, és beszélgetésük után Macedoniushoz
szegődött.
Ma az élet lett olyan sűrű, mint egykor a vadon. Benne szenvedélyektől
űzve, délibábokat kergetve rohanunk... Csendes pillanatainkban Isten teszi fel
az élet bölcs kérdését neked, nekem: Jó irányba halad-e életed? - Felelj!
Úgy érzem, jó dolog Jánosoknak
lenni, akik Istennel beszélgetve, viszik a maguk keresztjét. S netán
megkérdezné: Bírod-e János? Milyen jó lenne azt felelni: a Te kegyelmeddel,
igen!
Minden kedves Olvasónak kegyelmes
nyarat kívánok munkatársaim nevében is, a főszerkesztő,
D-K. József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése