Szent Pahómiosz

       Pahómiosz 286-ban született a Nílus kataraktái és Esnet város közelében. Itt nőtt fel, amikor Kelet császára, Maxentius erőszakkal újoncoztatott. A besoroltak közé került Pahómiosz is, akit társaival együtt tutajokon az Esnet mellett létesített internálótáborba szállítottak fegyveres őrizet mellett, de ellátmány nélkül. A kétségbeesett fiatalokat „jószívű jámbor emberek” keresték fel, s látták el őket minden szükségessel, étellel és vigasztalással. Ez volt első találkozása a keresztényekkel.  Ekkor határozta el, hogy ő is keresztény lesz, ha Krisztus megóvja.
       A harcokba be sem vetették, mert Maxentius 312. október 28-án vereséget szenvedett. Egy év múlva visszatérhetett szülőföldjére. Felső-Théba Khenoboszkion nevű városában oktatták szentéletű férfiak a kereszténységre. Keresztsége után a közeli sivatag vénjéhez, Palamon remetéhez ment, hogy a lelkiélet útján előrehaladjon, az idős remete tapasztalataira szert tegyen. Úgy látszik, ő maga is született pedagógus volt és lángelméjű organizátor. Tíz év után belső indíttatásra, amit szerzett, szervezett formában akarta tovább adni, ezért a Nílus-ágaktól körülvett kopár és hatalmas Tabennézosz homokszigetén alapított kolostorrendszert.
       A szorosan egymás mellé épített celláik mellett helyezkedett el a nagy refektórium, a betegszoba, a közös munkatermek, a közös imádság terme, novícius-szobák, irodahelyiségek s később a templom. Mindez nemcsak fallal körülzárt egység, hanem egység mint szervezet, ahol mindenkinek meg van a maga határozott feladata, időbeosztása, az életet megszabó napirend, amelyhez mindenkinek alkalmazkodnia kell. Hamarosan a település független kolostorvárossá nőtte ki magát, több mint kétezer lakóval.
       Egyiptom keresztényeit vonzotta a hívek részére alakult életközösség. Ennek hatására számtalan új életközösség alakult, ami a hatóságokat is nyugtalanította, mint valami megdöbbentő új hatalom. Pahómiosz vigyázott arra, hogy a szentségekben való részesedés, s a szentmisénken való részvételen kívül alárendeltje legyen a papságnak. A remeteszervezetet nem kívánta a hierarchiának jobban alárendelni, mint ami a világi hívőket kötelezi.
       Nővérének segítségével és vezetése alatt megszervezte a női testvérágazatot. Amikor a pestis 348-ban végig söpört egész Afrikán, Egyiptomon és Keleten, amely a kolostorokat többszörösen megtizedelte, Pahómiosz is megkapta a betegséget és meghalt. Ekkor kilenc férfi és két női kolostora volt. A püspökök közül Szent Athanáz rendületlenül becsülte Pahómioszt, leginkább ő látta meg alapításának jelentőségét, s még inkább azt, hogy mi lehet belőle. Élete végéig törődött velük és szentelt először egyes apátokat és rendtagokat püspökké. Szent Pahómiosz emléknapját az Egyház január 15-én tartja.

Boldog Özséb

Pálosvörösmarti templom, mennyezeti freskó.

      Boldog Özséb (k. 1200 – 1270. január 20.) nemesi származású esztergomi kanonok, a kánonjog tudósa. Már a tatárjárás előtt kapcsolatba került a Pilisben élő remetékkel, de csak 1246-ban hagyta el városát, hogy két társával együtt remeteéletet folytasson. Barlangja elé letűzte a szent Keresztet. A Keresztben az üdvösség, ez volt életelve. Isteni látomás figyelmeztette, hogy gyűjtse össze a szétszórtan élő remetéket.

       Özséb felkereste a Pécs környéki, a bakonyi, a pilisi, a mátrai rengetegben élő remetéket, és megszerezte a többi remete közösség támogatását is. Buzgósága mellett meg volt a kellő tudása, hogy társait együttlakó társasággá szervezze, szerzetbe egyesítse. Pilisen káptalant tartottak, ahol a remeték tekintettel Özséb korábbi tapasztalatára, rendfőnökükké választották. Ilyen értelemben a pálos rend alapítójának tekintjük. Kicsi vagyonából hat remetével a „hármas barlang” mellett, Klastrompusztán felépítette Sancta Crux–Keresztúr monostort és 1250-ben a kicsi templomot. Ez lett a pálos rend bölcsője. A regulát, amit Bertalan pécsi püspök adott a közös életre vonatkozóan, továbbá a mindennapi munkát és az alázatos magatartást komolyan vette. Isten segedelmével és kétkezi munkával tartották el magukat. 

      Az 1256. évi esztergomi zsinaton Özséb, mint „első remete Szent Pál rendjének prior provincialis”-a vett részt. Első teendőjének tartotta rendje megerősítése végett IV. Orbán pápához fordulni. Keresztúrról, ahol káptalanjaikat tartották, az oklevelekben keresztúri remete barátoknak, máskor ágostonos barátoknak is nevezték őket. Özséb élete végéig tanította, vezette közösségben élő remete társait. Segítette a kánonok és a szentatyák határozatainak megtartásában. Gyorsan terjedtek. 1308-ban megkapták a pápai elismerést.

      A királyoktól és főuraktól kapott területeken az imádságnak kápolnát, kolostort építettek. Az 1400-as években Magyarországon 170 rendházában több mint 3000 remete élt. Erdélyben és Kárpátalján 40 monostoruk volt.

Klastrompuszta emlékhely.

Remete Szent Pál

Remete Szent Pált ábrázoló zárókő.

Jézus Krisztus a tökéletesség elérésének egyik feltételét a vagyonról való lemondásban jelölte meg: „Add el, amid csak van, árát oszd ki a szegényeknek” (Lk 18,22).

Remete Szent Pál ábrázolás
a Pálosok Pécsi Lyceum templomában.

A 2. század közepén a világot elhagyva, az anyagiaktól függetlenné válva, a pusztaságba vetette magát az egyiptomi remeték ősképe, thébai Szent Pál (228–343). A tizenhat évesen árván maradt és nagy vagyonnal rendelkező Pál, a Decius-féle üldözés idején az őt feljelenteni akaró sógora elöl a sivatagba menekült, ugyanakkor belemenekült az életszentségbe is. Itt elhagyott barlangrendszert talált. Nemcsak rozsdás szerszámokra lelt, hanem forrásra is. Élő ételt a sziklák között nőtt pálmafa adott. Imádságai és elmélkedései között zavartalanul lehetett egyedül Istennel, akár csak munka közben.

Kilenc évtized szállt el felette. Közben kiszáradt a pálmafa is, s azután egy holló hozott neki mindennap kenyeret. A külső magánytól körülvéve, nekivágott a belső magány ismeretlen tájainak és felfedezte a már szavak nélkül elmélkedő imádságot, és az Istenbe való félelmetes és édes elmerülést. Akadt egy-két társa, akiknek átadta a lelki életben megtapasztaltakat.
        Élete végén isteni indíttatásra maga Remete Szent Antal kereste fel. Így lett Isten gondviselésének és Pál életszentségének tanúja. A találkozáskor kölcsönösen dicsérik Istent, elmondják egymásnak életüket. Közben a holló kettőjüknek hoz kenyeret a csőrében.
Pált nem érte váratlanul a halál, előre megérezte azt. A hazatérő Antalnak útközben látomása van, hogy Pál testvér a mennybe költözött. Ekkor visszatért, hogy megadja a végtisztességet. A pusztából odarohant oroszlánpár segített sírt kaparni a homokban.

A csíksomlyói Salvator kápolna kazettás mennyezete.

 Remete Szent Pál életrajzát Szent Jeromos örökítette meg, forrásául a szíriai sivatagban élő remeték beszámolói szolgáltak. Ikonográfiában a késő középkorban kezdték ábrázolni, általában Szent Antal remetével együtt, leginkább a pálosok templomaiban: a két öreg ülve vagy állva beszélget Pál barlangjában, melyben forrás és pálmafa van, és egy holló hoz nekik kenyeret.
            Remete Szent Pál életszentségének híre gyorsan terjedt. 494-ben Gelasius pápa szentté avatta. Romlatlan állapotban talált testét pedig 1169-ben Konstantinápolyba szállították. A szent ereklyéje 1240-ben Velencébe került. Nagy Lajos király békeszerződése értelmében 1381. október 4. éjszaka Velencéből átszállítják Remete Szent Pál testét Budára. Előbb a budai királyi kápolnában helyezték el az ereklyét, majd onnan a budaszentlőrinci monostorba, a Pálos Rend főmonostorába szállították át, fényes körmenettel, 1381. november 14-én. A pálosok Szent Pál ereklyéjét, a mohácsi vész idején a török elől elmenekítették előbb az elefánti kolostorba (Nyitra megye), majd onnan 1527-ben Trencsén várába, ahol a drága ereklye az ostrom alkalmával elégett. Tisztelete Európában Magyarországról terjedt el. Az egyetlen magyar alapítású magyar szerzetes rend égi pártfogójává Boldog Özséb tette meg. S magukat „Első Remete Szent Pál testvéreinek” nevezték.

Salvator kápolna, 2. kazetta.

Remete Szent Pál alakja fennmaradt az 1525-ben készült nagydisznódi oltár egyik táblaképén. Csíksomlyón a Salvator kápolnában  külön oltára volt, ahonnan képe 1990-ben eltűnt. A két szent találkozásának jelenetét viszont a kápolna mennyezetének 2. kazettája őrzi. 

Íme az Isten Báránya!

            Galícia kormányzóját, Potocki Kázmér András (Krakkó, 1861) grófot 1908. április 12-én megölte  Sicinski Miroslav rutén diák. A grófnét lelkileg összetörte a gaztett. Bár jó katolikus volt, mégis a bosszú gondolata foglalkoztatta, hogy boldogságának gyilkosa halállal bűnhődjék. Idővel lecsillapult, s úgy érezte, hogy a Megfeszített hívének kötelessége a bűnbánó gyilkosnak megbocsátani, mert csak így léphet az oltárhoz. Nehéz küzdelmet vívott. Sokat imádkozott  Lemberg templomaiban. Aztán hazament és kegyelmi kérvényt írt a császárnak a gyilkos megmentésére. Amikor a kérvény aláírására került a sor, keze reszketett. Megállott. Felfohászkodott: Isten Báránya, te elveszed a világ bűneit, irgalmazz nekünk! Keresztet vetett és aláírta. Megmentette annak életét, aki kioltotta az ő földi boldogságát. Ilyen erős a krisztusi szeretet.

            Az evangéliumban képet kapunk arról, hogy az első tanítványok milyen hatás alatt szegődtek Jézushoz, az Isten Fiához. Keresztelő János megkapta az égi jelet, látta, hogy megnyílik az ég és a Lélek, mint egy galamb leszáll Jézusra és az Atya tanúságát hallotta: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned kedvem telik!” Másnap mihelyt meglátta Jézust így szólt: Nézzétek, az Isten Báránya! (Jn 1,35-42) Ettől kezdve e kijelentés az Egyház szókincsében közkedvelt lett, s minden szentmisében és litániában újra és újra felhangzik. Találóan foglalja össze ez a kép a mi Urunk karakterét: tisztaságát, kegyességét, szelídségét és kereszthalálát.

            Azt is bizonyítja e kép, hogy az előhírnök milyen mélyrehatóan ismerte fel az Úrban a világ Üdvözítőjét, a húsvéti bárányt. Íme az Isten Báránya, milyen feltűnés nélkül, hallgatva vonul a Jordán partján. Erre János két tanítványa követni kezdte. Ő pedig megkérdezte: Mit kívántok? Azok ezt felelték: Mester, hol laksz? – Jöjjetek, nézzétek meg! - mondta nekik. És három évi hosszú előkészület után ők is felismerték Jézus istenemberi mivoltát. Benne megtalálták boldogságukat.

            Íme az Isten Báránya! – visszhangzik templomainkban és vágyakozó szívvel jönnek a keresztények milliói, kicsik és nagyok az oltárhoz, akik az ő követőinek vallják magukat, mert Benne megtalálják lelkük békéjét, üdvösségét.

            Íme az Isten Báránya! -  kijelentés segítsen annak felismerésében, hogy Jézus választottja vagy, akitől önkéntes szolgálatot vár, mint Sámueltől (1Sám 3,3b-10.19). Ki tudod-e mondani: „Szólj, Uram, hallja a te szolgád.” Te is a Szentlélek temploma vagy, s így minden tetteddel dicsőítheted Istent (1Kor 6,13c-15a. 17-20). Népünk megjobbításáért mondjuk: Uram, Téged követünk, Veled tűrünk, Veled szenvedünk, Veled meghalunk és Veled feltámadunk!

            “Megtaláltuk a Messiást, és elvitte Jézushoz.” Jn 1,41.

Törekedjünk az igazságosságra és a békére

       Isten kegyelméből Urunk születésének 2012. évébe léptünk. Az esztendő olyan mérhető időkeret, melyben lelki, szellemi és fizikai munkával törekszünk a teljesebb életre. Az újév első napján Isten áldását kérjük életünkre, akár a házszenteléssel, mert tudjuk, hogy hiábavaló az ember fáradozása, ha nincs rajta Isten áldása. 

      A mindennapi munka és megszentelődés mellett majd az ősz folyamán polgári jogainkkal is kell éljünk. Választások lesznek, ami sorsdöntő alkalom úgy az ország életére, mint nemzeti közösségünkre nézve. Amint készülni szokás minden fontos eseményre, úgy a választásokra is már jó előre készülni kell. A keresztény ember erre imádsággal, az egység ápolásával, a közösség szolgálatával, kellő tájékozódással és tanulással készül. Lehetne azt is mondani, hogy a járt utat a járatlannal el ne cseréld. Inkább ízelítőnek álljon itt a kétésfélezer éve élt görög bölcs, Ezópus, A farkasok és a bárányok meséje. „A farkasok fenték a fogukat egy juhnyájra, de nem tudták hatalmukba keríteni őket, mert a kutyák őrködtek fölöttük. Ezért elhatározták, hogy csellel érik el céljukat. El is küldték követeiket, és kérték a juhokat, hogy adják ki nekik a kutyákat. Azzal érveltek, hogy azok az okai az ellenséges viszonynak, és ha kezükbe adják őket, azután már béke lesz a két fél között. A juhok nem látták előre a jövőt, és kiadták a kutyákat. A farkasok pedig, miután azok már hatalmukban voltak, a védtelenül maradt nyájat könnyűszerrel elpusztították. Ugyanígy azok a városok, amelyek vezetőiket könnyen elárulják, maguk is könnyen az ellenség kezébe kerülnek.” Eddig a tanítómese. Jövőnk szempontjából nagyon fontos, hogy legyen arányos képviseletünk a törvényhozásban, s társadalmunk az igazságosságra és a békére épüljön. Ezért így szól hozzánk Szentatyánk: „A fiatalok nevelése az igazságosságra és a békére – üzenetem szól a szülőkhöz, a családokhoz, továbbá a nevelés és képzés folyamatának minden szereplőjéhez és minden vezetőhöz is, akik a vallási, a társadalmi, a politikai, a gazdasági, a kulturális élet és a kommunikáció területén tevékenykednek. Figyelemmel kísérni, meghallgatni és kellően értékelni a fiatalok világát nem csupán lehetősége, hanem elsőrendű kötelessége is a társadalom egészének ahhoz, hogy valóban az igazságosság és a béke jövőjét építhessük. Tovább kell adni a fiataloknak az élet pozitív értékének megbecsülését, hogy megszülethessen bennük a vágy, hogy életüket a Jó szolgálatára szenteljék. Ez olyan feladat, amely személyes kötelessége mindnyájunknak.” ...

      Folytatása olvasható a Krisztus Világa c. folyóirat januári számában.

Az Úr megjelenése

      A mohácsi vészt követő áldatlan időben, 1539-ben Szapolyai János magyar király házasságot kötött Jagelló Izabellával, akitől egy év múlva fia született, István János Zsigmond néven. A királynak viszont nem maradt ideje fia nevelésére, mert két hétre rá meghalt. Halálos ágyán megeskette hű tanácsadóját, Fráter Györgyöt, hogy nem tartja be a két évvel korábban Ferdinánddal kötött váradi béke passzusát, hanem fiát, István János Zsigmondot juttatja a trónra. A halálos beteg király ezzel a cselekedetével egy megállíthatatlan folyamatot indított el, ami végzetes lett az országra nézve. Emiatt kirobbant újabb háború során 1541-ben a Habsburg csapatok el akarták foglalni Budát. A Szapolyai-párti magyarok azonban szétverték a betolakodókat. A török szultán is elindította csapatait, azzal a céllal, hogy a Habsburg csapatokkal szálljon szembe. Habsburg csapatok ugyan nem voltak jelen, amire a törökök Buda várához érkeztek, de ennek ellenére lesátoroztak Óbudán. Szulejmán szultán augusztus 28-án Ali agával, a csausz-basival ajándékok kíséretében üdvözletét küldte Izabellának és János Zsigmond királynak. Mivel az iszlám vallás tiltja, hogy idegen nő hajlékába lépjen, ezért másnap – a  mohácsi vész 15. évfordulóján – a szultán sátrában szeretné üdvözölni a csecsemő királyt, az ország főúraival együtt, hogy bemutassa a magával hozott Szelim és Bajezid szultánfinak, és tárgyalásokat folytasson az ország sorsáról. Amíg a szultán fogadta a küldöttséget, azalatt a török sereg csellel elfoglalta Budát. Ez a gondolatlan megjelenés másfél századra megpecsételte Magyarország romlását.

      A babiloni fogság idején az ószövetségi nép számtalan jelben kívánta látni Jákob Istenének arcát. A romokban heverő Jeruzsálem felett annak dicsőséges helyreállításáról jövendöl Izajás próféta: az Úr dicsősége felragyogott fölötted (Iz 60, 1-6). Isten segítségének közeledését szívesen érzékelteti a világossággal, amelyet Isten dicsősége áraszt. A dicsőség (kabod) Isten jelenléte. Ez először megnyilvánul a fogságból való hazatérésben, utána Isten nagy tettében, mikor a népeket összegyűjti a Messiás országába.

      Krisztusban ragyogott fel Isten dicsősége minden nép számára és vonzza őket Egyházába, amelynek küldetése a világ végéig tart. Ehhez a nagy vonzáshoz, misszióhoz a napkeleti bölcsek látogatása adja a bevezetést. Keletről jöttek imádni a Messiás királyt (Mt 2, 1- 12). A hit zarándok útján érkezők arra tanítanak minket, hogy „nem a kereszténységet kell az emberekhez alkalmazni, hanem az embereket kell alkalmassá tenni Krisztusra” (H. de Lubac). Nem alkalmazkodni kell a körülményekhez, hanem a körülményekben Isten kinyilatkoztatásához kell igazodni. S mielőtt a nagy katasztrófa ránk szakadna, azelőtt ébredjünk prófétai küldetésünk tudatára. A kegyelem ingyenes, és másokért részesültünk benne (Ef 3, 2-3a. 5-6). Krisztus velünk maradt az Eucharisztiában. Ő az én reménységem csillaga!

„Láttuk napkeleten csillagát...” Mt 2,2.

1567. május 17-én a Hargita tetői csata

/Darvas-Kozma József: A csíksomlyói pünkösdi búcsú eredettörténe, Csíkszereda 2010. 146-152./

Az időrendi felsorolásban utoljára hagytam azt a döntő fontosságú forrást, egy tiltakozó levelet, amelyet 1735-ben a Csíki főesperesség papsága címzett az erdélyi püspöknek, a püspök tanácsadó testületének, a káptalan tagjainak. A Csíki papság tiltakozó levelére 1882-ben történt hivatkozás, mégpedig az Erdélyi Püspökség Sematizmusában.[1] Szentegyházasoláhfalu múltjának ismertetésénél hivatkoznak a csíki klérus levelére. 1986-ban tanulmányoztam e Sematizmust, de a tiltakozó levél felkutatására akkoriban nem kerülhetett sor. Különös, hogy sem akkor, sem utána, sem a szerkesztő, sem az olvasók nem figyeltek fel e levélre. Egyszerűen csak azért, mert a somlyói pünkösdi búcsú eredetét akkoriban senki sem kérdőjelezte meg. Az utóbbi három évben a búcsú eredetének kutatása kapcsán jutott eszembe, vajon mit is tartalmazhat a Csíki papság tiltakozó levele. A Gyulafehérvári Érseki Levéltárban, miután azt szakszerűen átrendezték, többször is megfordultam, és többek közt a csíki papság nevezetes tiltakozó levelét is kerestem. Végül 2010. április 12-én rátaláltam, ami reveláció volt számomra. A levél egy részét már májusban publikáltam.[2]  

   A szóban forgó levél megírásának hátterében az állt, hogy báró Sorger Gergely erdélyi püspök megbízottja, Kastal János általános helynök 1735 októberében vizitációt és kongregációt tartott a Csíki főesperességben, ahol szó volt a főesperesi kerület átszervezéséről is. Annak idején Báthori Endre bíboros 1591. januári rendelkezése alapján és Róma jóváhagyásával, Csík 1592-től önálló főesperesség lett. Báthori bíboros első főesperessé Gálffi Pál csíkkozmási plébánost nevezte ki.[3] A Csíki főesperesség azóta magában foglalta Csík, Gyergyó, Kászon valamint Szentegyházasoláhfalu plébániáit.

   1735-ben Szentegyházas- és Kápolnásfalu népe még egy plébániát alkotott, és akkor arra kérik az egyházmegyei hatóságot, hogy csatolják őket az Udvarhelyi főesperességhez. Azzal indokolják kérésüket, hogy nagyon szegények, még kenyérre is alig jut. Nehéz nekik közügyekben Udvarhelyre, egyházi ügyekben Csíkba járni. Ők ezzel a csíkiakat nem akarják megsérteni, mert annak idején ők védték meg hitükben, továbbra is tartani akarják velük a kapcsolatot.^[4]

Az egyházmegyei hatóság Szentegyházas- és Kápolnásfalu kérésének engedett, amire a Csíki főesperesség papjai tiltakozó levéllel fordultak a főpásztorhoz, és kérték, hogy az említett két Oláhfalu tartozzon továbbra is Csíkhoz.

Álljon itt a Csíki papság levele, teljes, betűhű átírásban:

“Excellentissime Illustrissime Reverendissime Domine Domine Praesul: ac Reverendissimi Domini Domini Venerabili Capituli Alba Carolinensis Consistoriales Domini Domini nobis Colendissimi.

Relatum extitit Clero Csikiensi Parochianos Oláhfalvenses per instantius apud Reverendissimum Dominum Joannem Kastal Generalium Visitationem a Sacra Sede Csikiensi omnimodum separationem et Udvarhelyiensi Sacra Sedi incorporationem intentasse, Responsumque ipsis Dilatum fuissem D. Vener. Capitulum, ut igitur similibus et hujusce modi alienis postulatis in tempore obveniendo praediceret Clerus Csikiensis Solemni promissa protestatione absolute contradictis Sequentabus adnexis rationibus.

 1-mo Cum a memoria hominum, ex a Duobus fine  Saeculis ad usque hoc Tempus, Sacra Sedes Csikiensis Oláhfalvensem Parochiam in gremio Suo fovendo Tractu Temporis firmiter Praescriptum habuerit: Nemo inscris: Multo Minus non admonitis nobis id attentare potuisset.

2-do Cum Piem Memoriae Majores Nostri ex Praedecesores olim ex Directione Venerabile Cleri: Totam Oláhfalviensem Parochiam Contra Haeretius in Transsilvania Ecclesiam Xti Dalaniantes, Proprio Sanguine et armis Cruentatis Defensum reddiderint, ab hisce Olafalviensium et Nostri praedecessores voluerunt ut tanti beneficiis iugens Memoria Perennaliter, et Posteris quoque fidem zelandi stimulo foret/:uti Traditiones et anales testantur:/ Totam Parochiam Olafalvensem, licet in politicis exceptum:/ in negotio spirituali a Sacra Sede Csikiensi dependere, abea dirigi et illi inviolabiliter incorporatum et ad perpetum manere, nisi Oláhfalvenses armis Csikiensium defensi fuissent fors hodierum etiam, Animas dire dilatantiam pestifera hic haeresis infecti manerent, qua de causa si unquis antiquitates: et Dominiorum heroica acta praetio habenda fuere: hoc in passu nec Csikiensium Orthodoxam Fidem Contestantiam Zelus obliterandus erit, seperationi proinde illius  Solemniter Contradicimus, de qua nullus a memoria Hominum adhoc usque tempus sobrius somniare potuit, Protestamurque ne sit nobis serum in hujusce modi opinionis authorem etiam impetus iuris tendere De reliquis Paternis affectibus nos recomendantes Perseverantes manemus ejusdem

Exllimi Illusmii, Rdissimi Dni Dni ac Reverendissimorum Dominum Dominum Constitorialium.

Humillimi Capellani

Clerus Csikiensis”^[5]

Magyar fordításban^[6]

            „Excellenciás Nagyméltóságú Főtisztelendő Úr, Püspök Úr, és Főtisztelendő Urak, a Károlyfehérvári Tiszteletreméltó Káptalan Tanácsos Urai, számunkra Legtiszteletreméltóbb Urak.

            A Csíki papságnak jelentetett, hogy Főtisztelendő Kastal János általános vizitátor úrnál sürgető fellépéssel megkísérelték az Oláhfalui plébánia híveit a Csíki szentszéktől mindenképpen elválasztani és az Udvarhelyi szentszékbe bekebelezni. És válasz is hozatott a Tiszteletreméltó Káptalan Uraitól, hogy tehát hasonló és ilyen módon idegen követelésekkel előjövő időben a Csíki klérus nyilvánosan kinyilvánította ünnepélyes reményteljes tiltakozását, (aminek) a következő mellékelt indokok feltétlenül ellentmondanak.

            Először. Mivel emberemlékezet óta, két évszázad vége óta a mai időig, a Csíki Szentszék az oláhfalui Plébániát az idők folyamán kebelében erőteljesen beírva ápolandó tartotta. Senki írásban, még kevésbé a mi figyelmeztetésünk nélkül, kitámadni nem tudhatta.

            Másodszor. Mivel boldog emlékű Őseink a Tiszteletreméltó Klérus Vezetőségében egykor Elődeink az egész oláhfalui plébániát a Krisztus Egyházát Erdélyben szétmarcangoló eretnekekkel szemben saját vérükkel és véres fegyverekkel megvédték, megtartották. Ezért az oláhfaluiak és a Mi elődeink akarták, hogy az ekkora jótéteményekhez fűződő emlékezet örökké fennmaradjon és az utódok hitét is buzgólkodva fokozza. Ahogy ezt a hagyományok és az évkönyvek tanúsítják, az egész oláhfalui plébánia, jóllehet a polgári közigazgatásban kivétel volt, a lelki ügykezelésben a Csíki Szentszéktől függött, az kormányozta, és sértetlenül abba volt bekebelezve és örökké ott maradt. Ha az oláhfaluiakat a Csíkiak fegyvere nem védte volna meg, talán ma is ez a lelkeket keményen szétmarcangoló vészthozó eretnekség fertőzésben tartaná őket. Minekokán ha valakik a régi dolgokat és az Urak hősi tetteit nagyra becsülik, ez esetben sem a Csíkiak buzgósága az igaz hit állhatatossága mellett nem merül feledésbe, következetesképpen annak elcsatolásának ünnepélyesen ellentmondunk. Erről emberemlékezet óta mind a mai napig józanul senki sem álmodhatott. Tiltakozunk tehát, hogy később ezenmód véleményünk szerzője ellen ne nyújthassanak be jogi támadást. Egyébként Atyai érzelmeiknek kitartóan önmagunkat ajánlva maradunk ugyanazon

            Excellenciás Nagyméltóságú Főtisztelendő Úrnak, és Főtisztelendő Urak, Szentszéki Tanácsos Urak Legalázatosabb Káplánjai

            A Csíki Papság.”

A szentegyházasoláhfalviak kérő, de tiszteletteljes levele, valamint a csíki papság levele önmagukért, de a múlt igazságáról beszélnek. Ez a levél a hargitai csatára vonatkozó minden eddig ismert forrást megerősít, és a felmerült kételyeket eloszlatja azokban, akikben a történelemi igazság iránt meg van még a jó érzék. Volt tehát hitvédelmi harc, ahol a csíkiak miközben hitükért saját vérüket ontották, ugyanakkor véres fegyvereikkel hitüket és életüket védték.

E levélről nem tudó, nem katolikus vallású, de a szóban forgó történelmi kort nagyon jól ismerő, tiszteletreméltó Egyed Ákos történész írta: „Ismeretes, hogy János Zsigmond maga is terjesztőjévé vált az új hitnek, s haddal indult Csíkszék megtérítésére, de az ellenállás miatt kénytelen volt visszafordulni. Így maradt meg Csík-, Gyergyó-, és Kászonszék megszakítás nélkül a római katolikus hit mellett. A csíksomlyói búcsú ennek az eseménynek a következtében alakult ki.”[7]

Szentegyházasfalu egyházi beosztás szerint nem maradt Csík kebelén, már 1736-tól az Udvarhelyi főesperességhez kapcsolódott. Lakói azóta is eljárnak a csíksomlyói búcsúra, és nem feledték el, hogy a katolikus hitben való megmaradásukat a csíkiak segítsége mellett a csíksomlyói Szűzanyának köszönhetik.

---

[1] Schematizmus Venerabilis Cleri Dioecesis Transsylvaniensis 1882. Albae Carolinae 1882. 185.

[2] Darvas-Kozma József: Czenstochowa Csíksomlyó 1484–1567. Csíkszereda 2010. 10–12.

[3] Veszely Károly: Erdélyi egyháztörténelmi adatok. I. Kolozsvár 1860.  91– 92, 302–304.

[4] Gyulafeférvári Érseki Leváltár 69/1735.

[5] GyÉL 69/1735.

[6]  A fordítást Exc. dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek végezte, akinek ezúton is köszönetet mondok.

[7]  Egyed Ákos: A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig. Csíkszereda 2006. 107.

Házszentelés

      Gyermekfővel a várvavárt ünnep számomra a házszentelés volt. Komolyan készültünk erre. A házban rend, tisztaság volt. A karácsonyfa igaz, hogy enyhén hervadozott, de a cukorkák mind ott voltak. Előfordult, hogy a falfelőliek libegtek az ajtó nyílására. Megtanultuk, hogy mikor a papbácsi megszenteli a házunkat, akkor leszedhetjük a karácsonyfát, de addig nem. Mindennek megvan a maga ideje, meg kell várni a kellő időt – már tudtam kívülről.

      Nemcsak a karácsonyfát, hanem egymást is tisztelni kellett. Ha öcsém a szőnyegen mászkált, nem léphettem át rajta, hanem kerültem, nehogy megcsökjön, törpe maradjon. Ma így mondjuk, hogy személyisége ne sérüljön. Néha édesanyámtól azt is hallottam, amikor a felnőttek beszélgettek, hogy gerenda van a házban. Ilyenkor nézelődtem, kerestem a gerendát, de nem láttam sehol. Később aztán megértettem a gyermekóvó figyelmeztetést. Hát vártuk a házszentelést, amikor megcsókoljuk a szent keresztet, és leszedhetjük a karácsonyfát.

      Korán keltünk, rendbeszedtük magunkat, szellőztettünk, a kályhába gyantásfát tettünk, hogy illata frissítsen. Az asztalt édesanyám fehér terítővel letakarta. Rátette a gyertyát. A rézgyertyatartót édesapám azelőtt megfényezte. Egy edénybe vizet tettünk, a tányérba pénzadományt és tojást. Kint az udvaron édesapám elhányta a havat, az utcában pedig valamelyik gazda hóekével tolta el. Én is mihelyt a vesszőseprűt tudtam kezelni, édesapám után a havat sepertem bent is, kint is a kapunktól a kerítésig. A csengettyűsök megjelenése már is lázba hozott. A vidimuszok érkezésére elállt a lélegzetünk. A papbácsi imája, egy-két jó szava bátorított. A kapuig kísértük égő gyertyával, onnan rohantunk a szobába. Nekiestünk a karácsonyfának... Hát szent élmény volt akkor, most is az.

      A házszentelés szentelmény, az áldások közé tartozik, amit az egyház vezetett be. Az áldás valami olyan, amit a haldokló apa átadhat fiának, amit a kézfeltétel, a szó vagy valamely ajándék közvetít. Az áldás szavai hatékonyak és visszavonhatatlanok, mert Istentől vannak. Akit vagy amit megáldanak, az is áldás forrásává lesz. Isten adhat áldást az embernek. Jézus is megáldotta a gyermekeket, áldást mondott az utolsó vacsorán, megáldotta tanítványait mennybemenetele előtt. Arra oktatta őket, hogy áldást mondjanak. Dicsőséges eljövetelekor áldottnak mondta azokat, akiket jobbjára állít. A házszenteléskor Jézus egyháza által viszonozza a napkeleti bölcsek, egyben a híveinek templomlátogatását.

      A közös imádság és áldás segítsen bennünket, hogy Jézust odaadóan tudjuk szolgálni. „Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus Krisztus nevében, így adjatok hálát általa Istennek, az Atyának.” (Kol 3, 17)