Gyászoló
Család, gyászoló Testvéreim!
Végső tiszteletadásra jöttünk Eigel Ernő
koporsójához, aki Isten kegyelméből megérte a 88. évet és az Úr magához szólította.
Seneca, a híres római filozófus mondta: „Számunkra ne az legyen a lényeg, hogy
hosszú életet éljünk, hanem hogy megfelelően tartalmas legyen az életünk. Mert
az életet nem időtartama szerint kell értékelnünk, hanem a cselekedetek
alapján.” Ezt egy pogány ember mondta, aki szerint a tettek és a jóság
teszik értékessé az ember életét. Ahhoz, hogy így lehessen élni, isteni
segítségére, kegyelemre van szükség. A kegyelem rendelkezésünkre áll a
keresztségtől kezdve a halálunkig.
Az elhangzott evangéliumi rész Jézus missziós
parancsa: „Menjetek, tegyétek
tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a
Szentlélek nevére, és tanítsatok meg őket mindannak megtartására, amit
parancsoltam nektek” (Mt 28,16-20).
Jézus Krisztus tanításának végkicsengése, hogy az
életet arra kaptuk, hogy legyünk emberek és megismerjük a minket szerető Istent,
megtanuljunk szeretni és üdvözüljünk. Ezt a vágyat Isten a szívünkbe oltotta,
ahogy a féktelenkedő Ady írta: „Szeretném,
ha szeretnének, / s lennék valakié, / lennék valakié!” Itt a földön néhány
évtizedig lehetünk valakié, de örökkre csak az Istené. Matematikai igazság
végtelen + vagy - 1 = az eredmény végtelen. Ha Istenhez adjuk magunkat vele
abszolút többséget képviselünk. Ha nem adjuk hozzá magunkat, Isten Isten marad,
csak mi leszünk a senkik. Akit gyermekkorában nem vezettek be keresztény hitünk
világába, nem nyílt meg elméje az Isten szeretetére, annak nem lesz igazi
célja, ideálja, az olyan előbb-utóbb elfásul. Ha „Őt a fényes nagyszerűt” nem találja meg, akkor boldogtalan lesz, jelentkezik
nála a Tóth Árpád megfogalmazta lelki baj: „ó,
jaj, az út lélektől lélekig.” Örömtelen lesz élete. A teológia így mondja:
„Légy ember, utána keresztény, mert a kegyelem a természetre épül.” Tamási A tulipános sapka c. novellája végén Donáttal mondatja a csattanót: „Amíg
embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas.” Légy ember, utána keresztény!
Azért
vagyunk a teremtés nyitott koronája, mert befejezetlenek és szabadok vagyunk. Képességeink
által alkalmasak vagyunk a fejlődésre. Szabadok vagyunk és képesek különböző
kívánatos javak, célok között választani. Szabadok vagyunk eldönteni, hogy
használjuk-e képességeinket vagy sem. Az ember az egyetlen lény, aki képes még természete
ellen is cselekedni, életét egy nagy eszméért feláldozni. Számunkra példakép,
igazi ideál Jézus Krisztus. Ha őt követjük helyesen irányban haladunk és
elérjük örök rendeltetésünket. Ő nemcsak ideál, hanem isteni segítséget is ad, a
kegyelmet, hogy megújulhassunk és üdvösségre jussunk.
Gyászoló Család,
gyászoló Testvéreim! Teljes emberré, az örök élet számára éretté
akkor válunk, ha Istentől kapott képességeinket, talentumainkat kamatoztatjuk,
és a közjót szolgáljuk. Ezek a képességek tesznek emberré és különböztetnek meg
a többi teremtménytől. Embernek lenni tehát azt jelenti, hogy értelmünket és
akaratunkat, vagyis éltünket egy szabadon választott cél, az ideál szolgálatába
állítjuk. Ezt fejezi ki a mondás: “Mindenki
a maga szerencséjének a kovácsa.” Ahogy a megboldogult Tanár úr mondta: „vagy
megvan oldva vagy nincs megoldva a feladat”. A létezésben nincs
véletlenszerűség vagy szerencse, hanem
az Isten által teremtett világ és az ember szabadságán belül történnek az
események. Ahogy azt a relativitás elmélet atyja, Einstein mondta:
„Isten nem játszik kockajátékot.” Mi
sem játszhatunk, mert csak egy életünk van!
Istentől életfeladatot kaptunk. Képességeinket bontakoztassuk
ki, szeressünk és magunkat adjuk Isten és embertestvéreink szolgálatára. Akkor
meg lesz oldva a feladat! Ha szeretetből tesszük, akkor bizonyulunk Krisztus
tanítványának, akár az akolon belül, akár az akolon kívül vagyunk. Ha így
szolgálunk, a feladat megvan oldva és nem kell félnünk az ítélettől. Akkor az
örökkévalóságba lépünk át, és azt kapjuk amit választottunk. Úz Bence is tudta,
hogy a fa arra dől, amerre irányítják.
Gyászoló
Család, gyászoló Testvéreim!
Eigel
Ernő tanár úr életútjáról is
szólok: 1932. december 30-án
született Csíkszeredában. Családjában
keresztény és nemzeti értékek szerinti életre nevelték. Édesapja akkor köztisztviselő
volt, ez 1939-ben ez iskoláztatási kényszert jelentett a kisdiák számára. A
„kis magyar világ” meghozta a lehetőséget, hogy a csíkszeredai Segítő Mária
Róm. Kat. Főgimnázium elemi tagozatán tanulhasson. A front közeledtével menekülnek,
Budapestig jutottak. Ott pedig keserves két hónapot töltöttek óvóhelyen.
Két évet a Keleti Károly utcai Érseki Katolikus Gimnáziumban járt, ahol megismerkedett a cserkészettel.
1946-ban tértek vissza Borszékre. Ő a csíkszeredai Róm. Katolikus Főgimnázium
bentlakója lett. Önszorgalomból megtanult orgonán és zongorán játszani, így
lett az iskola kántora. 1947-es államosítás után kórusvezetője. Érettségit
követően a kolozsvári Bolyai Egyetem matematika karára iratkozott be. Képességeit
igyekezett kifejleszteni, hogy népünk ifjú nemzedékének jó nevelője lehessen.
Tudta, hogy „az
iskola: hely, ahol a műveltség módszeres és kritikus elsajátítása által
kiformálódik a teljes ember.” (Kat. Isk. 26.) Vallotta: „Az iskolának az a dolga, hogy a diákot
értelmének gyakorlására késztesse, fejlesztve az értelemnek az összefüggések
tisztázására és az igazság fölfedezésére irányuló képességét és kibontakoztatva
a tapasztalásra, továbbá az átélt bizonyosságok megragadására irányuló érzéket.”
(Kat. Isk. 27.)
1954-ben házasságot
kötött László Irén tanítónővel, házasságuk tartósnak bizonyult, mert megérték házasságkötésük
67. évét. Két gyermekük született: Ernő és Ervin. Az újpár pedagógusi pályájának
első állomása Barót volt, ahol matematikát tanított. Egy évre rá az iskola
igazgatója lett. A magyar ’56-os forradalmat követő tisztogatáskor,
leváltották. 1960-ban a csíkszeredai Gimnáziumban kezd tanítani, ahol a
matematika körrel új lelkesedést, életkedvet adott a diákoknak. 12 éven át az intézmény
igazgatója. Szándékát így összegezte: „Célunk, erőnkhöz képest és a
feltételekhez képest a magyar
értelmiséget újratermelni és ebben az irányban elindítani.” Szívéből
érezte azt, amit az ELTE 1992-ben rendezett Konferenciáján a diaszpóra létbe,
politikai széttagoltságban élők népek fennmaradását kutatva megállapították: egy kisebbségi létben
élő népnél az apák hitének és hagyományainak a megőrzése és tovább adása a
legfontosabb. Ez a megmaradás törvénye. Általuk a gyerekek identitása,
hovátartózása bíztosított. Fiatal édesapák a jövő nemzedékének magyar és
keresztény tudata tőletek függ!
A kommunizmus alatt ő is szenvedett, mint nagyon sok
pedagógus, de végezte a nehéz és igényes munkát. Egész személyiségével
igyekezett nevelni. A „pályát” úgy igyekezett „végig futni”, amint azt a
pedagógusok legfontosabb alapelve tartja: „A
gyermek eszéhez csak a szívén keresztül lehet eljutni.”
1990. január
20-án igazgatónak választják. Vezetése alatt visszaállítják a magyar
nyelvű oktatást. A magyar cserkészmozgalom újraalapításán
fáradozik, mert annak célja, hogy a társadalmat olyan életrevaló, elkötelezett,
felelős, egészséges polgárok alkossák, akiknek fontos, hogy önmaguk folyamatos
nevelése által az Isten felé növekedjenek.
A Romániai Magyar Cserkészszövetség alapító közgyűlése első elnökének választja,
és hivatalos bejegyzését kijárta.
1994-ben
nyugdíjba vonul. Gyulára
költöznek, ahol 4 évig tanít az Erkel Ferenc Gimnáziumban. Elmondhatjuk
róla, hogy „nem olyannak hagyta meg és
hagyta el a világot, amilyennek találta, hanem maga is tevékenyen hozzájárult
szebbé, igazabbá és jobbá való átalakításához.” (Tiszatáj,1980.3.) Gyulán él haláláig, állandó kapcsolatot tart csíki
tanártársaival és egykori diákjaival.
Gyászoló
Család, gyászoló Testvéreim!
Meg volt benne a belső látás, amire szülei, és a
Kat. gimnáziumok nevelői készítették fel. Ezt a matematika szeretete meghatványozta,
ahogy mondta: „vagy megvan oldva, vagy
nincs megoldva az a feladat” – ezzel érzékeltette, hogy az élet törvényét,
az igazságot kell nézni. Így is hangsúlyozta, hogy a székelyföldi gyerekek csak
az igazság, a reáliák útján juthatnak magasabb színtre, a humanioráknál az
ideológia szubjektíven osztályoz és szelektál. Belülről nézni az igazságot, az
igaz tant, ahogyan Dsida Jenő, Templomablak
c. versében írja: „Ó, titkok titka: / a
földön ittlent / belülről nézzen / mindenki mindent,/ szemet és szívet / és
harcot és békét! / Áldja meg az Úr, / áldja meg az Úr / a belülről látók /
fényességét!” Ő úgy tanított, hogy nem vette le szemét soha az igazság Mesteréről,
aki a hegyi beszédben mondta: „Boldogok,
akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele” (Mt 5,6).
Tanított, bár maga is éhezte és szomjazta az Igazságát és ezt adta tovább!
Ernő bácsival Csíksomlyón találkoztam 1992-ben,
nagyhétfőn. A Kegytemplomtól autóval elvitt a madéfalvi vasútállomásra. Sorskérdésekről
beszélgettünk amíg a gyorsvonatom megérkezett. Attól kezdve összebarátkoztunk,
a Márton Áron-i örökséget ápoltuk: egymás sorsa iránt érdeklődtünk. Számunkra
szent volt mindaz, ami magyar. Tudtuk, hogy van időszak, amikor az
áldozathozatallal nyerünk, de az áldozatnélküliségben mindent elveszítünk.
Márai-elvét vallottuk: „Önmagunk előtt nem szabad megbukni!”
A diktatúra idején sem rendült meg, erős volt hite. Szívósságára jellemző Tóth
Árpád vallomása: „Összeszorítom ajkam, ha
nehéz /A kín, mert tudom, tied az én harcom, /És győztes távolokba néz/
Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.” (Isten oltó-kése) Egy évvel
ezelőtt, mielőtt a gyulai várkastély intézetébe bementek volna, elmondta azt is,
hogy készül a halálra, és mindent el akar rendezni, mint a kis cserkész, aki
hosszú portyára indul. Valóban igazi jelt hagyott családja, tanítványai és a
község életében. Ezek a gondolatok nem jelentik azt, hogy ne imádkozzunk érte,
hiszen minél nagyobb lélek valaki, annál jobban átérzi a gyarlóságokat is. Mi
pedig tanuljunk emberségéből, kövessük példáját! Nemcsak a halál biztos útján,
hanem a krisztusi úton is, amelyről az Úr azt mondta: keskeny ez az út, szűk ez
a kapu de az életre vezet (Mt 7,14).
Testvérünktől most elbúcsúzunk
és Isten irgalmába ajánljuk. Búcsúznak a jó édesapától fiai: Ernő és Ervin
családjukkal, az unokatestvérek, a rokonok, a pedagógus társai, barátai,
diákjai, egykori szomszédok és ismerősök.
Megköszönjük a Jóistennek, hogy őt nekünk
ajándékozta, mert általa többlett a fény és szeretet a mi zord világunkban.
Végezetül azt
kívánjuk, hogy teljesedjen be rajta Dániel
próféta igéje: „A feltámadáskor az érteni tudók ragyogni
fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek
örökkön-örökké, miként a csillagok.” (Dán 12,1-3). Ámen.
Csíkszereda, 2021. március
26. 11 óra. Dr. Darvas-Kozma
József
