+ Darvas-Kozma Anna

  

Drága Édesanyánk három éves korában, 1929-ben elveszítette gyermekszülésben az édesanyját. Nagyanyja vigyázott rá (imádkozó László Gergelyné, szül. Sándor Róza, a csíkszentsimoni és verebesi Sándor família tagja, 16 gyermekes édesanya) és nevelte, mert  édesanyám apját, ifj. László János méneshúszárt, báró Podmaniczky Ernő legényét, a román hatalom 1929-ben 3 éves munkaszolgálatra vitte Chisinau-ba, pedig felesége szülés előtt állt. Nagyanyám halála után a szomszédok írták az elhunyt feleség nevében a válaszleveleket nagyapámnak Chisinauba. 1932-ben, amikor nagyapámat leszerelték és hazajöhetett, az utcabeli szomszédok mind kimentek fogadására a csíkszentsimoni vasútállomásra. Édesanyám ekkor már 6 éves volt. Az édesapja azt kérdezte, "hát a feleségem hol van?"

Előállt, Lukács István és Veress Jóska bácsi és megmondták neki, hogy mi történt. Majd így folytatták: "János szomszéd, bocsáss meg nekünk, a levelet mi írtuk feleséged nevében, hogy a nagy nyomorúságban szenvedésedet ne tetézzük, mert hazavártunk." Akkor így működött a székely szolidarítás. 

Édesanyám 10 éves korában, egy álom kapcsán, azt kapta Lisieaux-i Szent Teréztől vigasztalásképpen, hogy mindennap imádkozza a rózsafüzért és ő meg fogja segíteni. Így is történt. 

Szüleim 1948. febr. 2-án házasságot kötöttek. Született nővérem, következten én, majd 1953 május 6-án megszületett János öcsém, és rá két hétre rendszerellenesség vádjával édesapámat munkatársaival együtt  elvitték a Duna-csatornához. Ez alatt édesanyám a földeket művelte, hogy a beszolgáltatásnak eleget tudjon tenni. Éjjel kénytelen volt szőni, nappal dolgozni, a gyermekeket nevelni. Este lefekvés előtt az asztalra tette édesapám fényképét és imádkoztunk érte, hogy a jó Isten hozza haza és ne feledjük el apánk arcát. 

Majd Anna Mária húgom is megszületett. Anya és lánya viszonyt náluknál szebbet nem láttam. Édesanyám lélekben fiatal és örök derűs maradt. Számunkra a legjobb édesanya képét jelenítette meg. Nyárádtői plébános koromban is mellettem volt 17 éven át. Részese volt, amikor a szekuritate meghurcolt, és 1989. március 11-én este együtt imádkoztuk, égettük az irományokat, sírva búcsúztunk el. Röviden együtt sírtunk és örvendtünk. Ilyen volt a mi családunk.

Jó anyám eltörte a lábát, és nem tudott templomba menni. Ekkor a Mária Rádiót hallgatta. Hozzámentünk, folyt a mise, ő pedig azt mondta: hallgassatok, mert én most misén vagyok. A rózsafüzér és az irgalmasság rózsafüzérének imádkozásakor bezárta az ajtót, és nem engedett be, amig annak vége nem lett. Nála az imádság imádság volt. Éjszaka, ha nem tudott aludni, felült az ágy szélére, szvettert vett hátára és imádkozta a rózsafüzért. Mondtuk, hogy maradjon fekve, amire ő így reagált: az az imádság nem olyan! Két hónappal korábban nagyon rosszul lett. Amikor jobban lett, megmondtuk neki viccesen, hogy minket ne ijeszgessen! - Tudjátok, ilyen az élet! - válaszolta.

Drága Édesanyám, köszönjük, hogy a miénk voltál. Köszönjük, hogy az utolsó hetekben is volt humorod, veled virraszthattunk és imádkozhattunk. Ha női szentekre gondolunk, akkor hozzád hasonlónak tudjuk elképzelni őket. 

A tegnap elengedtünk a Jézuskához, hogy onnan szeress bennünket - ezt mondta két dédunokád. Legyen nyugodalmad, Jézus és Mária szent szívén elődeinkkel együtt. A viszontlátásra!

Testvéreim, szeressétek szüleiteket. Köszönöm, köszönjük az imát és az együttérzést...