Karácsony.
Isten szeretete egy Gyermek szeretetreméltóságában nyilvánul meg a világ felé,
hogy megértesse, mennyire szeret bennünket. Hogy az isteni parancsok útján
haladjunk, nekünk embernek szükségünk van arra, hogy az Isten végtelen
szeretetéről való meggyőződés szívünket kitágítsa. Ezért kell elmélyednünk a
karácsonyi misztérium szemlélésébe, amint azt Szent János írja: „Az Ige testté
lett és közöttünk élt” (Jn 1,14), „Megismertük a szeretet, amelyet Isten oltott
belénk, és hittünk benne (1 Jn 4, 16). Aki hisz Isten szeretetében, az
fenntartás nélkül, teljesen Istennek tudja adni magát, azzal meg is találja
élete értelmét. Még emberi kapcsolatainkban is a leglényegesebb a szeretet. Szabó
Dezső, Elsodort falu című hatalmas
regényfolyamának Farkas Miklósa így fakad ki egyszer: „A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje,
másképp elbitangol, elzüllik.”
A 20. századi dráma egyik megújítója, Bertolt Brecht – A kaukátusi krétakör című drámájában,
mely nem sokkal a háború vége előtt, 1945-ben készült el, bemutatja, hogy a
legvéresebb időkben is élnek jó emberek. A történet Grúziában játszódik,
polgárháború idején, amikor a kormányzó, Georgi Abasvili kivégzése után kitör a
káosz, felesége, Natella fejvesztve, kincseivel menekül az országból, egyszülött
fiát, a kis Michelt ottfelejti a felbolydult palotában. Gruse, a lelkiismeretes
konyhalány – akinek aznap volt az eljegyzése – szíve megesik az elhagyott
csöppségen, magához veszi és kimenekíti a felfordulásból. Menekíti a gyermeket,
miközben rokonsága is kiutasítja, sőt saját életét veszélyezteti, de menti a
gyermeket.
A
gyermek, akit eleinte nyűgnek tart, egyre inkább a szívéhez nő, így amikor a
háború végén visszatérő és gyermekét visszakövetelő vér szerinti anya
megjelenik a színen, Gruse minden bizonyosságnál erősebben tudja, hogy nem akar
megválni a 2 éves kisfiútól, akit sajátjának tekint azon egyszerű, tiszta és
logikus oknál fogva, hogy ő mentette meg és ő nevelte fel Michelt.
Korrupt
országban korrupt bíró elé kerül az ügy. Hiába a vér kötelékének
elsődlegességére hivatkozó ügyvéd cifra szónoklata, az ügyben eljáró Acdak bíró
megvesztegethető. Végül is próbát rendel el: krétával egy kört rajzoltat a
földre és beleállítja a mit sem sejtő gyermeket, majd azt mondja, az a fiú
igazi anyja, akinek van elég ereje ahhoz, hogy kihúzza a körből.
Húzzátok!
– kiáltotta a bíró, de Gruse elengedi a gyermeket. Natella kormányzóné
erőszakosan magához rántja a gyermeket. Az újabb próbánál Gruse ismét elengedi.
Önzetlen, elengedő szeretete itt szó szerint nyilvánul meg: „Én neveltem! Tépjem szét? Nem bírom.”
Acdak bírónak azonban ennyi bőven elég ahhoz, hogy eldöntse, kinek ítéli a
gyermeket: „A bíróság ezennel megállapítja,
ki a valódi anya. (Grusénak) Fogd
a gyerekedet, és vidd el innen. Ne maradj vele a városban, ezt tanácsolom.”
Mennyire
összecseng az ítélet a Szent Józsefnek szóló üzenettel: „Kelj fel, fogd a
gyermeket és anyját és menekülj Egyiptomba.” (Mt 2,13)
Testvéreim! „Megismertük a szeretet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne
(1 Jn 4, 16). Aki hisz Isten szeretetében, az fenntartás nélkül, teljesen
Istennek tudja adni magát, azzal meg is találja élete értelmét.
Így hitt és adta magát
Krisztusnak Szent István első vértanú. Egyházunk
elsőnek őt állítja a Betlehemi jászol mellé, hogy bemutassa gyermekeinek az Isten
szeretetére adott leghitelesebb választ: a vértanúságot.
István
(Sztefanosz = koszorú) diakónus vértanúságát feltűnő részletességgel Szent Lukács
örökítette meg az Apostolok Cselekedeteiben (6,1-8,2). A 6. és 7. fejezetben
Lukács nem annyira a vértanúságot hangsúlyozta, mint inkább azt az üdvtörténeti
fordulatot, amelynek dátuma István halálának napja: a fiatal Egyház Jeruzsálemből szétszóródik ,,Júdeába és
Szamariába'', majd a pogányok közé is, s ezáltal egyre szélesebb körben terjed
az Evangélium.
A
hét diakónus közül Lukács kiemeli Istvánt – aki Gamaliel egyik legjobb
tanítványa és a rabbinikus bizonyítás mestere - ezt a hittel és Szentlélekkel
eltelt férfit'' mint igazi keresztényt. István a tett, a rend, az akarat
embere. Megrázó szónok. Származása és műveltsége miatt alakja jelentőssé és
veszélyessé nőtt! Isten nagyobb mértékben tette őt kegyelme eszközévé, mint a
másik hatot, ezért művelt csodákat és jeleket a nép körében. Emellett a
bölcsesség ajándékából is bőségesebben részesült, ennek köszönhetően hirdette
oly nagy erővel Isten igéjét, hogy a zsinagóga hívei, akik „ellene támadtak, és
vitatkozni kezdtek Istvánnal, de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel
beszélt, nem tudtak helytállni.''
Lukács
az Egyház története szempontjából látja fontosnak István szerepét, mert az ő
halála vezeti be az Egyház elszakadását
a jeruzsálemi Templomtól és a zsidóságtól. István személyében és küldetésében
világosan láthatóvá válik a lelkek szétválása, hasonlóan ahhoz, ami Jézus körül
lejátszódott. Nem véletlenül válik a tanítvány életének vége is hasonlóvá
Mesteréhez.
Miként
Jézust, Istvánt is a főtanács elé állították - mert rövid időre gazdátlan volt
a helytartói hatalom, ami kapóra jött a tömegszenvedélynek - és ez a jogi
hatóság folytatta le a pert. Ugyanazokkal a vádakkal léptek föl ellene, mint
Jézus ellen: hamis tanúkat béreltek fel, hogy állítsák: „Ez az ember folyvást a
szent hely és a törvény ellen beszél!” (ApCsel 6,11-13).
Istvánon
beteljesedik Krisztus ígérete: ,,Amikor majd a zsinagógákba vagy a hatóságok és
a hatalmasságok elé hurcolnak titeket, ne gondolkodjatok rajta, hogyan
védekezzetek és mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában majd megtanít
benneteket rá, hogy mit kell mondanotok'' (Lk 12,11--12).
Ezért
tudja István is, hogy mit kell mondania. Áttekinti Izrael egész történetét, az
üdvtörténetet, amelynek során Isten oly sokszor művelt csodákat a nép
érdekében. Felsorolja Isten csodatetteit és a nép ellenkezését. Isten elküldi
egyszülött Fiát, az Igazat, s a zsidók, mert keménynyakúak és körülmetéletlen a
szívük, keresztre feszítették.
István tanúságtevő
védőbeszéde a villámok tüzes vonalaival rajzolja ki az
üdvtörténetet Ábrahámtól Mózesig, majd Jézusig. A beszéd súlyos vádként hullott
a vádlókra, amit azok meg is értettek, azért vicsorították rá a fogukat. István
azonban kimondta az ítéletet: ,,Látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint
ott ül az Isten jobbján!” Igen, a Bírót látta, aki fölment a mennybe, és a
saját szava szerint megtagadja azokat, akik megtagadják őt. Elvétetik tőlük az
örömhír, s akik most köveket ragadnak, hogy Istvánt elhallgattassák, a végső
ítélet előtt állnak.
István
a halálával megpecsételte bátor tanúságtételét. Mesteréhez annyira hasonlóan
hal meg, nem hiába kiáltja: „Úr Jézus, vedd magadhoz a lelkemet!” (7,59) István
vére nem omlott hiába. Úgy tűnik, hogy ez volt a Saul megtéréséért kiontott
vér. (Diós és Ijjas nyomán)
István vértanúsága is egészen
az Evangélium terjedésének szolgálatába állt. És ez
minden szent életében így van: a személyük egészen eltűnik a szolgálatuk
mögött, amit Isten megbízásából a keresztény közösség, az emberek, a világ és
az üdvtörténet javára végeznek. A szenteknek nem a hatalom kell, hanem az Igazságon alapuló szeretetszolgálat.
Maga Jézus is így fogta föl életét: „az Emberfia nem azért jött, hogy őt
szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon és odaadja az életét” (Mk 10,45). Jézus szeretete nemcsak a szentek ig, hanem a konyhalányig is elhatol. Így lesz Krisztus igazi
tanítványa szent, ha szeretetben követi Krisztust. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése