15.C. - Szeressünk Isten szeretetével

A keresztes hadak 1099. július 15-én foglalták vissza Jeruzsálemet, majd a seregek vezére, Bouillon Gottfried megalapította a jeruzsálemi királyságot. Türoszi Vilmos (1130-1186) püspök, egykori krónikás, a Jeruzsálemi királyság története c. művében írja: „Letették fegyverüket, megmosták kezüket, alázatos és töredelmes szívvel, sírással és sóhajtozással járták körül a szent helyeket és nagy áhítattal csókolták azokat.” Gottfried nemcsak hősiességével vált híressé, hanem alázatáról is. Ő a szívére hallgatott mielőtt a templomba belépett volna, és letette uralkodói jelvényeit, mert nem illik királyi díszben lenni, ahol az ég és föld királya, Krisztus töviskoronát viselt. Ezért magát csak a „Szentsír védőjének” nevezte. Isten a szívünkbe írta törvényét, s nem a rációra bízta, ahogy az Olvasmányban találjuk: „Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben, így hozzá szabhatod tetteidet.” (MTörv 30,10-14) A szív itt és általában a Szentírásban nem az érzelmek középpontja, hanem az értelmes emberségünk legmélyét jelenti, az elmét, a mély meglátások és megsejtések forrását. A ráció fontos képesség ugyan, de elsiklik az emberi mélységek fölött. Arra való, hogy eligazodjunk vele az élet felszínén, segítségével helyesen rendezzük el mindennapi teendőinket. Isten az ő törvényét a szívünkbe írta, oda, ahol át tudjuk élni saját életünk mélységeit, és másokéit, ahol bízni tudunk és szeretetre vágyunk, ahol az ember végső dolgát illetően nem hagyatkozik csupán a rációra, a mindennapokban használt értelmünkre, hanem az örökkévaló Istenbe kapaszkodunk.

Mindannak, aki – mint a törvénytudó az evangéliumban – csak egyetemes szabályokat lát és különféle paragrafusokat, kicsúszik az élet a keze közül. (Lk 10,25-37)  Éppen ezért, Jézus példabeszéd által arra ösztönöz, hogy erről a felületes szintről leszálljunk szívünk mélyére, és belássuk, hogy abban a kiszolgáltatott, halálközeli helyzetben, amikor összeverve, félholtan, elhagyva heverünk az út szélén, teljesen mindegy volna, hogy aki segítségünkre siet, szamaritánus-e vagy zsidó, magyar-e vagy román, mert ez esetben ő, csakis ő lenne az én igazi felebarátom. Tehát akkor nekem is az a feladatom, hogy az utamba kerülő szerencsétlennel szemben ne a törvény paragrafusait idézzem, hanem segítségére sietve igaz felebarátjává legyek. A keresztény lét a leggyakorlatibb helyzetben talál magára, és valósul meg a maga teljességében. Legyen szemed és szíved testvéred nyomorúságának az enyhítésére, ahogy Krisztus tette. 

Szent Pál himnuszt zeng Krisztusról, akiben a szeretet teljessége lakozik. (Kol 1,15-20) Krisztus isteni dicsőségét elrejtette, amikor emberi természetünket, életünket magára vette, és így szerzett üdvösséget. Mi is törekedjünk válaszolni szeretetére, hogy szeretete által istengyermeki méltóságunkat élhessük.  

 

„Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” Jn 6,68.