2013. 09. 14.

Iskolás vagy te is!

Egy héttel ezelőtt az Istentől kapott szellemi adományról, a bölcsességről elmélkedtünk. Bölcsességre vall, ha a kinyilatkoztatás fényében látjuk életünket és világunkat. A bölcs ember életét Istenre építi és minden egyéb csak őutána következik. Jézus Krisztus, aki az Atya örök bölcsessége, életével megtanított, hogyan kell a mennyei Atya gyermekeiként élni. Általa felismerjük hivatásunkat, amit meg kell élnünk, és sorrendet tudunk felállítani feladataink végzésében, hogy igazi életet élhessünk.  A sorrend pedig egyszerű: azt tegyük ami a kötelességünk, utána a szükségeset, majd a hasznosat, végül, hogy ki ne fáradjunk kell az erő gyűjtéshez a pihenés és szórakozás is. Mindez Isten jóságának jele, mert ilyennek alkotott. Segít abban is, hogy megismerhetjük az Ő végtelen jóságát és egész szívvel szolgáljunk neki. Isten jóságának jele, hogy kiválasztott egy népet és szövetséget kötött vele. Szövetséget kötött, melyben a személyek közti életadó szeretet cseréje zajlik. A szövetség liturgiája, az áldozatbemutatás kifejezi, ugyanakkor megérezteti Isten gondoskodó szeretetét. A szövetségkötést áldozatbemutatással szentesítették, ami azt jelentette, hogy a szövetség életre-halálra szól. Ez nem földi szövetség, mint a két világháborúban megnyilvánult szövetségszegőké. Isten nem csap be, mert ő igaz és igazmondó! Isten hűsége biztos védelmet, boldogulást jelentett a népnek, amelytől teljes engedelmességet várt. A mai olvasmány az ember esendőségét mutatja be. Az a nép, mely a legnagyobb megtiszteltetésben részesült a földön, rövid idő alatt megfeledkezett az egyetlen és igaz Istennel kötött szövetségről és az emberiség örök kísértésében, az aranyborjú imádásában elbukott (Kiv 32, 7-11, 13-14). Az imádás azt jelenti, hogy az ember meghódol a teremtő, megváltó és üdvözíteni akaró Isten előtt. Vagyis életét Isten jelenlétében akarja élni. Mindaz, aki nem az Istennel akar élni, hanem valami földiért, az bálványimádó és bálványa maga alá temeti! (A szesz sírba visz, a bujaság lelketlenné tesz, a pénz gyilkossá.)
Mózes könyörög, engesztel, mert Isten irgalmas. Mózesnél hatalmasabb közbenjárónk van, Jézus Krisztus, az Atya fia. Keres minket, mint az elveszett drachmát az asszony vagy az eltévedt juhot a pásztor. Mellénk szegődik gyengeségeinkben, segít, kegyelmet mint a tékozló fiúnak az atyja, hogy megtérjünk (Lk 15, 1-32). Ő a kezdeményező, aki életét adta egészen értünk és benne már megbocsátott nekünk az Atya. Csak a bocsánatot vegyük magunkra. Működjünk közre Jézussal, mert csak azt menteni meg, aki akarja és életébe fogadja őt örök társként (1 Tim 1, 12-17). A múltjára visszatekintő Pál apostol az iránta megnyilvánult irgalmas Istent hirdeti, lelkesen és alázattal vallja: „ Krisztus Jézus azért jött a világba, hogy üdvözítse a bűnösöket, s közöttük én vagyok az első.” Te is lehetsz első. Te is felállhatsz a dobogó felsőfokára, és olyan örömben lesz részed, amelyet a világ nem adhat. Iskola kezdés van. Tetszik vagy sem, a gyereknek menni kell. S a felnőtt, megfeledkezhet-e arról, hogy Jézus iskolájába jár?

„elveszett és újra megkerült.” Lk 15,32.

Datvas-Kozma József

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése