Szentháromság vasárnapja

Az olasz Alpesi Turista Egyesület krónikájában jegyezték be, hogy 1908-ban egy milánói túrázó csoport elindult a Gran Paradiso (4061 m) szédületes csúcsa felé. A csoport tagjai közt volt a milánói Melzi gróf kisfia, aki a csúcs közelében végkép kimerült, és nem tudott tovább menni. Tanácstalanul álltak a társaság tagjai, mert már lehetetlen volt visszatérni. Ekkor előállt a társaságból egy izmos, zömök, szemüveges pap, vállára kapta a fiút és vitte fölfelé... egyre följebb, egészen föl a Gran Paradiso hófödte csúcsáig. Az akkori krónikás megörökítette az egyesület könyvében a pap nevét is: „Achille Ratti, a milánói Ambrosiana Könyvtár prefektusa.” Egy későbbi jegyzet aztán hozzátette: „Pápává lett 1922-ben, XI. Pius néven.” Könnyűszerrel felismerhetjük a fenti történetben jelentkező erőtlenségnek, tanácstalanságnak és lehetetlenségnek tűnő állapotban, hogy a szemüveges pap, Achille Ratti alpesi turista milyen bölcsen, erővel és célszerűen kimentette csoportját a bajból és célhoz vezette.

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Világunkban felfedezhetjük Isten bölcsességének a nyomait. Nemcsak a természettudományok fejlődése derít fényt egyre jobban az összefüggések csodálatos rendszerére, melyben az egyszerűség és egységesség érvényesül a legnagyobb bonyolultságban is. Az egyszerű ember mindennapi tapasztalataiban is meglátja a bölcsességet, célszerűséget és arra gondol, micsoda  bölcsesség kellett mindennek elgondolásához és megvalósításához.

A világban lévő egyszerűség és egységesség, a rend arra indította az embereket, hogy okosan és ügyesen viselkedjenek, hogy az életben boldoguljanak. Az ókori Kelet minden kultúrnépét jellemezte a bölcsesség keresése. Ez magában foglal egy bizonyos világszemléletet, sőt elvezet erkölcsi szabályok kidolgozásához is, amelyből nem hiányoznak a vallásos vonatkozások sem.

Izrael népe és főleg prófétái, bölcsei is felfigyeltek erre, és Istennek ezt a teremtésben megnyilvánuló bölcsességét olykor költői módon meg is személyesítették, főleg a száműzetés utáni időben.

Az ember bölcsességének isteni forrása van. Isten ezt azzal közli, akivel akarja, hiszen ő maga a Bölcs. A szent szerzők Istenben szemlélik ezt a Bölcsességet, amelyből az övék is forrásozik. Ez olyan isteni valóság, amely mindig létezett és mindig létezni fog. Ez a Bölcsesség a Magasságbeli szájából származik, mint annak lélegzete vagy Szava. A bibliai kinyilatkoztatásban Isten Igéje is bölcsesség formát ölt. Isten öröktől fogva tervei szolgálatára rendelte a Bölcsességet, mielőtt még bármit alkotott. Ott van társként mindenben, amit Isten tesz a világban. Alkotómunkája elején már jelen van, Isten színe előtt játszadozott, ahogy azt a Példabeszédek könyvéből hallottuk. (Péld 8,22-31) Ezt az újszövetség tovább fejleszti, és Jézust mint az Atyaisten személyes bölcsességét mutatja be. Szent János úgy ír Jézusról, mint Isten bölcsességéről, aki által Isten világot teremtett és életeti. Keresztelő János küldötteinek azon kérdésére, hogy „Te vagy az eljövendő vagy mást várjunk?” Jézus a maga tetteire hivatkozik, majd hallgatóságának János nagyságáról beszél, és így jellemezte nemzedékét: „Eljött János, nem eszik, nem iszik, s azt mondják rá, hogy ördöge van. Eljött az Emberfia, eszik is, iszik is, s azt mondják rá, lám a falánk, iszákos ember, a vámosok és a bűnösök barátja. A bölcsesség azonban igazolja magát tetteivel.” (Mt 11,18k) Jézus, az Atya megtestesült bölcsességének mondja magát, ugyanakkor az élet kenyerének is: „Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha” (Jn 6,35). Jézus ezzel bepillantást enged a maga titokzatos személyiségébe. Búcsúbeszédében kijelenti: „Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem. Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyétek.” (Jn 14,12) A tanulságot az apostoli iratok összegezték. Ezek Jézust Isten Bölcsességének nevezik, mert ő maga a Bölcsesség. Szent Pál írja: „...mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.” (1Kor 1,2324)

A Zsidókhoz írt levélben olvassuk: „Hit nélkül pedig nem lehet senki sem kedves, aki ugyanis az Istenhez járul, hinnie kell, hogy Ő van és megjutalmazza azt, aki Őt keresi” (Zsid 11,6).

Az apostolok hittek Jézusban és követték. Az utolsó vacsorán Jézus megígéri nekik az Igazság Lelkét, akit elküld, hogy elvezesse őket a teljes igazságra. „Megdicsőít engem, mert az az enyémből veszi, amit majd hirdet nektek. Minden, ami Atyámé, enyém is.” (Jn 16,12-15) Jézus búcsúbeszédében a kinyilatkoztatás teljes gazdagságát adja: a Szentháromságról beszél, vagyis Ő az Atyának megjelenítője a Szentlélek által a megtestesülésben, felkenetésben és szívünk felvilágosításában. Azért jelent meg köztünk testben és tanított, megváltott, hogy hinni tudjunk benne, és e hit által elnyerjük az Atyánál levő életét, melyet a Szentlélek helyez a szívünkbe.

Szent Pál a Jézusban kapott isteni életről írja: Urunk, Jézus Krisztus által „jutottunk hozzá a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk..., dicsekszünk is a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk. ... Nem csalatkozunk, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.” (Róm 5,1-5)

A szentmisében megvalljuk hitünket: Hiszek az egy Istenben... és ezt is valljuk: Hiszek a Szentháromságban. Vagyis a mindenható Atyában, Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, hiszek Szentlélekben. Aki nem hisz az egy Istenben, nem lehet keresztény. De az sem, aki nem hisz a Szentháromságban.

A Szentháromság hite a keresztény hit speciális tanítása. Ez az a kapu, bejárat az Isten országába, amelyen mindenkinek keresztül kell mennie, aki Krisztus tanítványa akar lenni. Maga az Úr Jézus jelentette ki tanítványainak: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,18-20)

Amikor megkereszteltek a Szentháromság nevében kereszteltek meg, s lettünk az atya gyermeke, a Fiú testvére és a Szentlélek temploma. Imádságunkat is a Szentháromság nevében keresztvetéssel kezdjük és fejezzük be. A Szentháromság a keresztény hit legmélyebb titka: egy istenség, de három isteni személy. Isten az Atya, Isten a Fiú és Isten a Szentlélek. Nincs három Isten, csak egy Isten van! Egy Isten három személyben. Nincs ellentmondás mert az egyet a természetről állítjuk: örökkévaló, mindenható, mindentudó. Ezt az isteni természetet, lényeget, fenséget három isteni személy bírja. Ahogy a teológusok mondják: Isten egy, ha a természetet nézzük, de hármas, ha ebben az egy természetben a személyt nézzük.

Szent Ágoston is ezen a mélységes hittitkon törte a fejét és rájött, hogy az ember véges elméje nem képes a végtelen Istent felfogni, hanem hittel kell elfogadni Jézus Krisztus tekintélye alapján. Szent Ágoston néhány hasonlata: a forrás, a folyó, a forrásból merített pohár víz – három, de a víz egy. A lélek hármas képessége: emlékezés, értelem és akarat – három képessége ugyanannak a léleknek. Mindennek van kezdete, közepe és vége. Minden élőlény születik, nő és meghal. Az idő múlt, jelen és jövő. A fának van gyökere, törzse és koronája. Íme, a Szentháromság elrejtett nyomai, a teremtő Isten háromságos lenyomata a világban.

A Szentháromság benső életét maga a Fiúisten tárta fel, azért hogy szentháromságos módon éljünk. Az Atya a kezdeményezés, a Fiú a befogadás, a Szentlélek a kettő szerető viszonya. Nekünk a Szentháromság modellje szerint kell élnünk a családban, a társadalomban, a vállalkozásban és a sportban is. Ha a jót kezdeményezzük, akkor az Atya modelljét éljük meg. Ha a jó kezdeményezést befogadjuk, akkor a Fiú modelljét, ha a jó kezdeményezést felvállaljuk és együtt dolgozunk, akkor a Szentlélek modelljét éljük meg. Csak is így élhetünk Istennek tetszően békében és boldogan. Így lesz értelmes az életünk, ha a Szentháromságot a világban és bennünk való működésében akarjuk megismerni és követni.