Keresztény hitünk alapigazságaihoz tartozik, hogy Isten mindenek Teremtője. Tőle származnak a természet törvényei. Az ember is neki köszönheti létét. Ő szabta meg az ember életútjait is törvényeivel. Mindez azonban még nem kereszténység. - A kereszténység ott kezdődik, hogy Isten személyesen megnyilatkozik: igazságokat közöl az emberrel. Így születik meg már az Ószövetségben a Szentírás, Isten szava, mint a kereszténység előkészítője. - Isten személyes megnyilatkozásának teljessége, mondhatni minden képzeletet felülmúló megvalósulása Jézus Krisztus. Benne maga az Isten jelenik meg közöttünk, ő a Messiás: valóságos Isten és valóságos ember egy személyben. Ennek a csodálatos isteni megnyilatkozásnak roppant nagy jelentősége abban áll, hogy Jézus Krisztus továbbra is közöttünk él, mégpedig az egyházban. Isten az egyházban teszi lehetővé, hogy megtaláljuk Krisztust, Istenfiát, találkozhassunk vele. Ez kettős úton valósul meg: - Az egyik út, hogy az egyházban változatlan érvénnyel halljuk Krisztus igéjét. Hordozója az egyház tévedés mentes tanítóhivatala: a pápa, az egyetemes zsinatok, a püspökök testülete. Krisztus halljuk általuk: „Aki titeket hallgat, engem hallgat.” Ez a titka, hogy az egyházban sok minden változhat, de a hang változatlanul ugyanaz: Krisztus megváltó tettei élnek az egyházban, folytatódnak, ma is isteni életet közvetítenek a lelkek számára úgy, mint amikor csodáival életet adott betegeknek és halottaknak. Akkor csodái bizonyító jelei voltak isteni hatalmának. – Krisztussal találkozunk szentségi módon is. A szentségek, Krisztus jelenlétének, erejének, szeretetének látható jelei. Bennük és általuk Krisztus él közöttünk és bennünk. A szentségek által valóságosan kapjuk a krisztusi kegyelmeket. A szentségekkel a Szentlélek megszenteli életünk fordulóit és erőt ad életünk istengyermeki megélésében. Az ifjúnak a bérmálásban; a szentségi házasságban a gyermekek nevelésében; a szentkenet által a betegségben. Akik Krisztus küldetését vállalják a papi hivatásban... Szent Pál apostollal mondjuk: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20).
Katekézis:
2. A keresztény élet teljességéhez tartozik
A katolikus egyház minden áldozat árán ragaszkodik az Úr Jézustól kapott örökség teljességéhez. Megállapítható ez a szentségeknél is. Akadnak keresztény közösségek, melyek többet elhagytak a szentségek közül. Néhol egyedül csak a keresztség maradt meg. Azokat, amelyek nehézséget jelentettek akár a kételkedő értelem, akár a megromlott akarat számára, egyszerűen elhagyták. Az Oltáriszentség hitet követel, ahol meggyengült a hit, ott kialudtak a templomok örökmécsesei. ... A gyónás nem ízlik a bűnhöz ragaszkodó akaratnak. A felbonthatatlan szentségi házasság kemény korlát az erkölcsi fegyelemben meggyengült ember számára. Az egyházirend szentsége lelki hatalmat képvisel, öntudatos fegyelmet tételez fel. Ahol mindez hiányzik, a hét szentségből csak néhány marad. Van, akit megkereszteltek s ezzel be is fejezte a szentségek sorát. A másik még elsőáldozó korában eljutott az Oltáriszentséghez s a bűnbánathoz, de tovább nem ... Pedig mind a hét szentség hozzátartozik a keresztény élet teljességéhez. Érdemes erről meghallgatni Goethének a vallomását, aki korának legműveltebb embere, költő s akinek véleménye annál érdekesebb, mivel ő maga nem is katolikus. Többek között ezeket írja: „A szentségek a vallás legmagasabb értékei... Ezek között az úrvacsora nem állhat egyedül. Egy fiatal pár kezét nyújtja egymásnak egy életre: a pap áldása száll reájuk s a kötelék közöttük felbonthatatlan. Gyermeküket a keresztség kapcsolja be a keresztény közösségbe... Élete alkonyán pedig szent kenet jön segítségére nehéz küzdelmében. Bármilyen messze is esnek egymástól a bölcső és a sír, szent cselekmények körforgása tölti ki, melynek szépségét alig tudjuk megsejtetni. Mindezeket betetőzi a papszentelés szentsége, mely isteni felhatalmazással tesz illetékessé embereket a szentségek méltó és érvényes kiszolgáltatására”. Ha ilyet ír Goethe a mi szentségeinkről, szégyen volna reánk nézve, ha nem látnánk meg a szentségekben az isteni kegyelem és erő forrásait, és nem értékelnénk eszerint.
Katekézis: 3. A szentségek által isteni élet bennünk
A legrégibb emberi hagyományok arról beszélnek, hogy az ember sohasem volt megelégedve emberi sorsával. Ez a sírással kezdődő élet is sírással végződő, ez a sokat ígérő és keveset váltó földi élet nem elégítette ki. Ezért tekintettek fel már a bálványimádó pogány népek irigykedve az istenekre, kiket boldogoknak és halhatatlanoknak hittek. Ez nyilatkozik meg már az egy Istent hívőknél is, akiket az ősszülőkben úgy kísérthet, azzal az ígérettel a Kísértő, hogy olyanok lesznek, mint az Isten. Vajon, az embernek ez a vágya csak reménytelen álom volna?
Katekézis: 4. Külsőség és tartalom a szentségekben
Az Úr Jézus szentségei által Isten gyermeke, a mennyország örököse vagyok. Mind ezeknek hordozója lelkemben a megszentelő kegyelem. A legfőbb hivatásom minden mást megelőzve és felülmúlva, hogy lelkemben gazdagítsam s minden áron megőrizzem. Az Úr Jézus példabeszédében ez az isteni élet a lélek menyegzős ruhája, az örök boldogság záloga. Jóvátehetetlen tragédia, ha menyegzős ruha nélkül érünk életünk végére, s hallanunk kell az Úr ítéletét: „Barátom, szólította meg, hogyan jöttél ide menyegzős ruha nélkül? Ő hallgatott. Erre a király megparancsolta a szolgáknak: kötözzétek meg kezét-lábát, s dobjátok ki a külső sötétségre! Ott sírás és fogcsikorgatás lesz. Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” (Mt 22,12-14).
Miért van szükség a szentségekre? Isten nem adhatja meg ilyen külső jelek nélkül is kegyelmét? Arról van szó, hogy Isten mit tesz és hogyan akarja közölni éltető szeretetét. Nézzük, mit tesz Jézus amikor csodákat tesz. Szertartásokat végez. Sarat készít, azzal keni meg a vak szemét. Megmosdatja a Silóé tavában. Megérinti a beteg fülét és ajkát, megáldja a kenyeret. A beteg asszony a gyógyulás reményével érinti az Úr ruhája szegélyét. Az asszony Jézus ruháját érinti, de mégis Jézust. A szentségek Jézus ruhája. A leprásokat utasítja: „Mutassátok meg magatokat a papoknak”. Hasonló módon akarja közölni kegyelmeit a szentségek által lelkünk számára. Mindezt értünk, emberekért tette. Jézus életünk fordulóit megakarja szentelni. Azt akarja, hogy az örök élet állomásaiban fogadjuk az Ő adományait a szentségekben, amelyek nemcsak jelképei a kegyelemnek, hanem közvetítő csatornái is. Nem külső formák, emberi szavak jelképezik, ami történik a lélekben, hanem meg is adják vagy növelik. Nagyon különös, hogy egy anyagias világban kifogásoljuk a testhez, anyaghoz kötött formákat. Pedig ezeket Krisztus rendelte és ezekre szükségünk van, mert ezek a lelki értékeket úgy hordozzák, közvetítik, mint a kehely a drága italt.
Katekézis: 5. A szentségek a kegyelem közvetítői?
A szentségek az Úr Jézustól rendelt külső jelek, szertartások, az isteni kegyelem közvetítői. Magyarázatra szoruló kérdés a gondolkodó ember számára, miképpen lehetséges, hogy külső szertartások, emberi szavak, keresztvíz, krizma, betegek olaja, a feloldozás szavai, a püspök kézfeltétele, a jegyesek nyilatkozata, isteni kegyelmet közvetítsenek? – Azért mert az Úr Jézus ezekhez kötötte a kegyelem lelki adományait. Azt már hallottuk, hogy éppen emberi természetünk miatt, melyhez közelebb áll, ami érzékelhető formában is kifejezhető. – Jézus tudta, hogy aki csak tisztán lelki és belső kapcsolatot akarna Istennel, előbb-utóbb elveszítené lába alól a talajt. Éppen ezért kívánja, akarja, hogy a külső formákat tőle elfogadjuk. Ez hitet kíván, bizalmat. Ez a hit készíti elő a lelket, hogy méltó legyen a kegyelem befogadására, s tudatosítja, hogy most lép kegyelmi kapcsolatba az Úr Jézussal. Ez a hit vitte rá a vakot, hogy elfogadja az Úr Jézustól, hogy meg kenje sárral a szemét, elmenjen és megmosakodjék a Silóé tavában. Vajon a sár, gyógyította-e meg, vagy a víz? Egyik sem. És mégis, mert az Úr Jézus ezekhez kötötte a gyógyulást annyira, hogy ha nem veti magát alá ezeknek, nem gyógyul meg. – Jézus megkeni a süketnéma érzékszerveit. A megkenés gyógyít? Nem. És mégis, mert Jézus e jelképes cselekedeteket használja csodatevő hatalmának közvetítésére. Így jár el a szentségekben is. Jézus teremtő szavait és a külső jeleket használva, a szentségek kegyelmet közvetítenek: a víz újjá szül, az Eucharisztia éltet, az emberi szó bűntől oldoz, vagy felbonthatatlan köteléket hoz létre a házasságban, mert maga az isteni Üdvözítő kötötte ezekhez a kegyelmet. – A rádió és tv távoli országok, emberek hangját adja vissza. Ez valóság, de azt is tudjuk, hogy tudósok munkája van mögötte. Ha a szentségeket hittel vesszük fel, azok valóban az isteni élet közvetítői a léleknek.
Katekézis: 6. Szentségek és babona
Jézus rendelése alapján a szentségek szavai, anyaga, isteni kegyelmet közvetítenek. Az anyagnak csak eszköz jellege van. Ha magasabb rendű eredmény jelentkezik, akkor magasabb okot keresünk magyarázatul, még a természet rendjében is. Ha szép hegedűszót hallunk, a fa és vonó mögött az emberi szellem tehetségére gondolunk, amely megszólaltatja a húrokat. Ha szoborban gyönyörködünk vagy festményben, mindkettőből az alkotóművész gondolatait, lelkét, szellemét olvassuk ki. A természet ezerféle színének, mozgásának, változatos szépségének csodálatos összhangja mögött is nem alaptalanul keressük a rendező, alkotó szellemet, amelyet Istenben ismerünk fel. Milyen bámulatos, ezerarcú világot tudott létrehozni Isten az egyébként tehetetlen, holt anyagból. – Aki tudja és hiszi, hogy a szentségekben ugyanez az Isten nyilatkozik meg, az nem kételkedik, hogy a keresztvíz által a kegyelem virágaiban tudja öltöztetni a lelket, mint a tavaszi esővel és napfénnyel a természetet. Nem okoz számára nehézséget elhinni, hogy a kenyér és bor színében maga Krisztus tér be a lélekbe, s a betegek olaja lelket erősít ott is, ahol az emberi tudomány már tehetetlen. Jézus Krisztus intézkedett, s a szentségeken keresztül kialakult a lelkekben a kegyelem világa, mely sokkal szebb és több annál, amely körülvesz minket. Mindezt azért, mert Isten a maga életében akar részesíteni. – A babona, hamis istentisztelet, amellyel helytelen módon tisztelik az igaz Istent, vagy teremtményt részesítenek vallásos tiszteletben. A babonás rejtett, titkos dolgokat akar megtudni (jóslás), vagy erejét meghaladó dolgokat akar végrehajtani (mágia, varázslás). Ezek mind az ördög csapdái.
Katekézis: 7. A szentségek kiszolgáltatója
A szentségek szerzője az Úr Jézus, aki a kegyelem eszközeit az Egyházra bízta. Ebben van az egyház fenséges hivatása, nagysága, hogy szentségeket bízott rá az Úr. Így valóban megteheti azt, hogy a szentségek kiszolgáltatásán keresztül isteni kegyelmeket közöl. – A szentségek kiszolgáltatásának és az evangélium hirdetésének a hatalmát Jézus az Egyháznak adta, és az Egyház ezt embereken keresztül gyakorolja. – Ha valaki szentségeket szolgáltat ki, joggal kérdezheted: Ki bízott meg? Van-e hozzá hatalmad? Mert ha nincs megbízatásod, s nem tudod visszavezetni hatalmad Krisztushoz, nem szentség az, amit végzel s nem is ad kegyelmet. Ha valaki misézne papi hatalom nélkül, gyóntatna az egyháztól kapott felhatalmazás nélkül, szent kenetet szolgáltatna ki, vagy bérmálna, csak üres szertartást végezne. Nálunk az Egyházban a lelki hatalom lánca megszakítás nélkül köti össze a szentség kiszolgáltatóját az Üdvözítővel, aki az Egyházat alapította, s amely azóta hiány nélkül őrzi alapítójától kapott kincseit. – A másik igazság: mindaz, aki ennek a felhatalmazásnak birtokában az Egyház szándéka szerint kiszolgáltatja a szentségeket, érvényesen teszi, függetlenül attól, hogy egyébként milyen maga a személy, függetlenül az emberi gyöngeségektől. Az ember csak eszköz. A szentségek igazi kiszolgáltatója az Úr Jézus. A szentségek ereje tőle függ, s nem az ember tökéletességétől vagy gyöngeségétől. Az ember mögött mindig az Úr Jézust kell látnom, s tudatában kell lennem annak, hogy az emberen keresztül, akit az Egyház erre felhatalmazott, minden esetben Krisztus közli a lelki hatást, a kegyelmet. Szent Ágoston így mondja: „Péter részesít a keresztségben, Krisztus keresztel; Pál részesít, akkor is Krisztus keresztel.” Így is megvalósul az Úr Jézus ígérete: „Én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig” (Mt 28,20).
Katekézis: 8. Az Úr Jézus velünk van a szentségekben
Albert Ruville, a hallei egyetem tanára 1910-ben katolikus lett. Megtéréséről könyvet írt s ebben olvasható a következő vallomás: „Megtérésem csak külső formaságnak tekintettem, mert lélekben, hitben, meggyőződésben már rég katolikus voltam. Azt hittem, áttérésem csak annyit jelent, hogy külsőleg megpecsételem, amit már rég elhatároztam a lelkemben. Amikor azonban ténylegesen felvettek az egyház kötelékébe s különösen pedig amikor részesültem a szentségekben, a gyónásban és szentáldozásban, olyan változást éreztem lelkemben, ami egészen meglepő volt számomra. Mintha valami titokzatos erő járt volna át, mely egész bensőmet felvillanyozta s ugyanakkor csodálatos, soha nem érzett béke ömlött el lelkemben. Most értettem meg, mit jelent az egyházhoz tartozni s szentségeiben részesülni”. Hasonló nyilatkozatból megértjük, mit jelent számunkra az, hogy az Úr Jézus egyházához tartozhatunk. Amikor 12 év óta beteg asszony az Úr Jézusnak csak ruhája szegélyét érinti, egyszerre meggyógyul, új életerőt érez magában (Mk 5,25-34). Az Úr Jézus ruhája az egyház. Benne él ő maga, körüljár az egész világon. – Mennyi beteg, gyönge lélek küszködik. Sokan már úgy megszokták a bűnt, a botladozó életet, hogy nem is tudják, mennyire más, szebb lehetne az életük. Érzik, hogy nem élet, amit élnek. Milyen boldogok lehetnének, ha ők is mondanák és meg is tennék: „Ha csak ruhája szegélyét érintem is, meggyógyulok”. Ezt tesszük a szentségek felvételekor, sőt még többet. Nemcsak ruhája szegélyét érintjük, hanem életközösségbe jutunk Jézussal. Az eredmény pedig: erős, boldog, kiegyensúlyozott lélek. Ez az, ami hiányzik. Tudás, fizikai erő is bőven van. Csak a lélek nem találja a helyét. Bár sejti, mi a jó és mit kellene tennie, hiányzik hozzá az erő. Ez az erő árad felénk az egyház szentségeiben, amelyet nem pótolhat semmi földi találmány.
Szent IX. Lajos francia király Poissy-ban született és az ottani kis kápolnájában keresztelték meg. Királyként a kápolnát gyakran és nagy tisztelettel kereste fel. Megkérdezték, hogy miért tartja többre a kápolnát, mint sok más hatalmas templomot? Mi az oka, hogy közelebb áll szívéhez még a reimsi székesegyháznál is, ahol pedig királlyá koronázták? Magatartásának ezzel adta magyarázatát: „A kápolnában kereszteltek meg, ezáltal Isten gyermeke lettem és az égi korona örököse. A székesegyházban földi koronát kaptam. Isten gyermekének lenni nagyobb méltóság, mint a királyság. A királyi koronát csak rövid ideig viselhetem, azt is több gonddal, mint igazi örömmel. Az égi korona azonban, ha megőrzőm, örök boldogságot biztosít számomra”. – Bármilyen közömbösek sokan a hittel, mégis megmaradt bizonyos tisztelet bennük. A szülőknek gondjuk van, hogy újszülött gyermeküket a keresztség szentségében részesítsék. Sőt még olyan eset is gyakori, hogy a szülő már nem gyakorolja vallását, de gyermekét mégsem fosztja meg a keresztségtől? Mi ennek a magyarázata Az, hogy még az ilyenek emlékezetéből sem veszett ki, hogy a keresztség valami fontos, bizonyos értelemben élet-halál kérdése. Nem is e múló földi élet kérdése. Annál sokkal több. Amikor veszély fenyegette ezt a földi életet, akár betegség, akár üldözők részéről, az első gondjuk az volt, nehogy keresztség nélkül kelljen távozniuk az életből. Ők hittek az örök életben és azt komolyan is vették amit Jézus Nikodémusnak mondott: „Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és Szentlélekből születik, az nem megy be az Isten országába” (Jn 3,5). Ezt parancsolta: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére” (Mt 28,19). „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.” (Mk 16,16).
Katekézis: 10. A keresztség: Isten országának kapuja
Az Úr Jézus a mennyek országáról tanít. Ezalatt elsősorban a lélek örök boldogságát érti. De ő az egyházat is mennyek országának nevezi. Ez az ország, az egyház ugyanis nem e világból való s legfőbb feladata nem az evilági dolgok intézése, hanem hogy az embereket az örök üdvösségre vezesse. A keresztség felvételével leszek az egyház tagja, az Isten országának polgára, akit előjegyeztek az örök boldogságra. – Egyes országok törvényeiben előírták, hogy a királyi családban az elsőszülött fiú lesz a trónörökös. Vagyis az királyfinak születik, akinek hivatása, hogy király legyen. A keresztségben nem egy-egy kivételes újszülött a trónörökös, hanem mindenki! Mindenki arra hivatott, hogy az egyház tagjaként készüljön arra az élethivatásra, mely a mennyek országában vár reá, ahol boldog lesz halhatatlanságra teremtett lelke. – Gyermekkori mesevilágunkban hallottunk a csodálatos tündérországról, ahol örök ifjúságra születnek az emberek. Ezek a mesék, a lelkünk kiolthatatlan vágyódásai az örök élet után, melyben nincs betegség, öregség, fájdalom, halál. Ezt Isten ültette szívünkbe, ezután vágyódunk. Nemcsak a mesemondók, hanem szinte mindenki ilyen életről szövöget álmokat. Nem ok nélkül, s erről ábrándoznak. De ez nem lesz sem a földön, sem tündérországban, mely csak a képzelet szüleménye, sem a csillagok közt, hanem egyedül az Isten világában, a mennyországban. Csak akkor lesz benne részünk, ha „újjászületünk vízből és Szentlélekből”. Az örök életnek a kapuja a keresztség, amelyen mindnyájan beléptünk, amikor megkereszteltek, és ennek eltörölhetetlen jegyét viseljük a lelkünkben, és úgy élünk, hogy az égi korona örökösei vagyunk.
Katekézis: 11. A keresztség: az újjászületés szentsége
A keresztségről mondja az Úr Jézus Nikodémusnak: „Aki nem vízből és Szentlélekből születik, az nem megy be az Isten országába.” (Jn 3,5) Miben áll az az újjászületés, amelyben az ember akkor részesül, amikor megkeresztelik? – Divatos ma, hogy a legmagasabbat szeretnénk elérni abból, amit a Teremtő ajándékából természete szerint elérhető. Az énekesmadár boldogsága, ha repülhet, dalolhat s ha jön a tél, napfényes délre szállhat. Magasabb igénye, vágya nincs. De kevesebbel sem elégszik meg. A vakondnak és gilisztának jó a sötét földalatti élet, s nem vágyik arra, ami fölötte virul a kék ég alatt. A madár számára ugyanez egyenlő volna a halállal. – Vajon mi az ember számára a kielégítő, boldogító élet, amelyen túl már semmire se vágyna? Teste szerint földhöz van kötve, de lelke szerint nincs határa annak, ami vágyainak szárnyat ad. A mán kívül, térben és időben minden érdekli. De mire való mindez, ha a valóságban olyan kevés, amit el is érhet. És amit el is ér, a legmagasabb életszínvonal is olyan, mint a fel-fel dobott kő: élete íveljen bár évtizedek magasságába, menthetetlenül lehull, mint az őszi falevél. Mégis, mi űzi az embert és miért elégedetlen mindazzal, amit a föld, az anyag, a test múló élete adhat? – Azért elégedetlen, mert többre van teremtve. A Teremtő az isteni élet ígéretével indította el a földön, istengyermeke, a mennyország várományosa. Mindezek hordozója a megszentelő kegyelem, az ősszülőknek ajándékozott isteni élet. Az ember tragédiája az eredeti bűn. Ebből a halott helyzetből emeli ki az embert Jézus Krisztus. A keresztséggel megnyitja számára az utat a mennyország felé. Valósággal újjászületik a halálra szánt lélek, mert isteni, kegyelmi életet kezdhet.
Katekézis: 12. A keresztségben újjászületett élet értéke
A házasok nem tépelődnek, amikor új életet kell vállalniuk. Ha a földi életet tekintjük, erkölcsileg nagyobb érték az élet. A népes családok áldozatos életében több az igazi szeretet, s mélyebb és tisztább az öröm, mint ott, ahol bűnök árán gyümölcstelen a családfa vagy ahol az egyetlenke szerez több aggodalmat és gondot, mint igazi örömet. Ha az emberi lélek igazi értékét és rendeltetését tartjuk szem előtt, hogy a keresztség ígéreteiben arra hivatott, hogy földi életnél szebb életre szülessék újjá, hogy az isteni élet részese, a mennyei élet örököse koldus és királyfi egyaránt. Ilyenkor szóba sem jöhet a gondolat, hogy érdemes-e minden életre hívott gyermeknek megadni az életet. Egy hívő francia édesanya levele a folyóiratban jelent meg: „Nemsokára világra fogsz jönni s engem aggódó félelem fog el. … Meg fogod ismerni a könnyek keserűségét, a csillagtalan éjszakák reménytelenségét. Találkozni fogsz a félelemmel, a betegséggel, a váratlan megpróbáltatások keresztjeivel. Gyermekem, nem volna-e jobb, ha meg se születnél erre a világra? Minden kételyem és aggodalmam eloszlik, ha arra gondolok, hogy nemcsak ezek várnak reád. Isten szép világába lépsz. Isten hív életre, ha számító önzés nem keresztezi utadat. Látni fogod a természet csodáit, a fényt, az örömet, a mezők liliomait, az ég madarait, édesanyád szerető arcát, Isten ajándékait, a kegyelem szépségeit. Tudni fogod, hogy a legsötétebb éj után is hajnalpír következik s földi léted végén Isten fog hívni haza szeretteid körébe. Meg fogod ismerni Isten mindenható szeretetét és jóságát, mely biztosítja, hogy ha életutad meredek lesz is és nehéz, szép lesz, mert Isten vár reád a végén”. Csak annyit fűzünk e levél részlethez: A keresztségben újjászületett élet ilyen kilátások elé nézhet, s ezért érdemes megszületnie minden gyermeknek, melyet a korai halál sem vehet el tőle.
Szent Pál arra figyelmeztet, hogy a keresztségben újjászülettünk. Visszakaptuk az áteredő bűnben elvesztett kegyelmet. Isten gyermekei, az örök élet örökösei és az egyház tagjai lettünk. A megkeresztelt számára a keresztény élet fogadalommal megerősített és vállalt kötelezettség. A szülők és keresztszülők ünnepélyesen eljegyzik a megkeresztelt gyermeket, fogadalommal elkötelezik, hogy keresztény lesz. Ezt a fogadalmat később megújítja és vállalja maga az elsőáldozáskor, bérmáláskor, sőt évente a nagyszombati feltámadási szertartás keretében. Az apostol arra figyelmeztet, hogy keresztény életünket az Úr Jézus halálának köszönhetjük. Nem lehet jelentéktelen dolog, amiért Krisztus tudatosan vállalta a messiási feladatát, és sok próféta sorsát és a halált. Ha tudjuk és hisszük, hogy Jézus valóságos Isten is, akkor még nagyobb súlyt nyer előttünk a keresztény élet, amely mellett minden más földi előny, érdek, élvezet, és minden ígéret eltörpül. Ilyen keresztény öntudat nyilatkozott meg a vértanúkban, akik a pogány bíró fenyegetésére, a halállal is szembenézve büszkén vallják meg: keresztény vagyok. Szent Jusztin vértanú és társai a római prefektus előtt vallják: „Tégy bármit, amit akarsz, mi keresztények vagyunk és a bálványoknak nem áldozunk.” Mi adott nekik olyan nagy erőt, sőt örömet, hogy haláluk árán is ragaszkodtak hitükhöz, Krisztushoz? Az apostollal hitték: „A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk. Mert ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is.” (Róm 6,4k) Ismerték Jézus hasonlatban adott tanítását is: „ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24)
Katekézis: 14. A keresztség: eljegyzés a hittel
Történelmünkből ismeretes, hogy a tatárjáráskor IV. Béla családját a dalmáciai Klissza várába menekítette. A várandós királyné itt tesz fogadalmat, hogy születendő gyermekét egészen Isten szolgálatára szenteli a népért és országért. A királyi gyermek 1242. január 27-én látta meg Isten szép világát. A keresztségben Antióchiai Szent Margit vértanú szűz nevét kapta, akit már hároméves korától a domonkos rendi apácák kolostorában nevelik Veszprémben, majd a Nyulak-szigetén, a mai Margitszigeten. Amikor Margit 18. évét eléri, egymásután jelentkeznek a királynál a kérők. Ottokár cseh király is feleségül kéri, de Margit hajthatatlan marad, s ő maga hivatkozik szülei fogadalmára, mellyel Istennek ígérték őt egész életére. Milyen különös, ez a fogadalom csak a szülőket kötelezte, s mégis a gyermek vállalja. Ez a Szent Margit-i lelkület, mely nála rendkívüli hősiességnek számít, a keresztséggel kapcsolatban minden megkeresztelt számára egész életre szóló kötelezettség. A gyermek nem mondhatja: miért is kereszteltetek meg? Mert keresztény szülő számára ez feltétlen kötelesség. Nem mondhatja azt sem: Nem kötelez engem szüleim fogadalma, mert itt életről van szó. Élet a hitben, amelyre mindenki hivatalos, nem úgy, mint a szerzetesi hivatásra. Nagyobb ajándék és nagyobb hivatás, mint maga a földi élet. Érdekes, hogy a földi életet, bármily küzdelmes is, mindenki vállalja, természeti törvény erejével kötelezőnek ismeri, hogy élje életét, amíg Isten adja. Megtagadását öngyilkosságnak, tragédiának ítéli. Éppen így öngyilkosság keresztény számára, ha nem vállalja a hit útját, amely Istenhez, az örök életre vezet. Ezt a csalhatatlan isteni hitet a megkereszteltnek kérnie kell, amint a vak kéri a látást, a beteg az egészséget, a süket a hallást. Éppen ezért, nem is mentesül senki a felelősségtől, ha elveszíti hitét, bár egyszer már találkozott vele.
Katekézis: 15. A megkeresztelt a hit iskolájában
A címben szándékosan szerepel ez a szó: iskola. A modern államok törvénybe iktatták az iskoláztatást, senkit sem akarnak iskoláztatás nélkül hagyni. A jó szülő sem vállalná, hogy gyermeke az ő hibájából analfabéta maradjon. Még a gyermek is, aki nem szívesen tanul, később szemrehányást tenne szüleinek, amiért nem fogták szigorúan a tanulásra. A régebb ez nem volt ilyen életbevágó. De akkor is a hitet mindenek fölé helyezték, mert a hit megértette életük célját. A hit címén régen se kellett lemondani a tudásról. A tudomány első művelői hittudósok voltak, s az első természettudósok mélységesen hívők, s a későbbiek is többségükben. Ma a több tudás címén némelyek mellőzik a hitet. De pótolja-e a hitet a tudás? – A kereszteléskor az első kérdés: Mit kérsz Isten anyaszentegyházától? Felelet: hitet. Mert az örök életet ad. A tudomány képes-e az örök élet terén bármit is nyújtani? Íme Louis Leprince-Ringuet (1901-2000) francia atomtudós felelete: „A tudomány ragyogó haladása és rendkívüli eredményei ellenére nem hozott feleletet a legnagyobb kérdésekre, amelyeket feltesz az ember, amióta csak létezik”. Miért jöttünk a földre? Miért élünk? Miért van annyi vágyunk, álmunk, ha azok sohasem teljesülhetnek be? Mindazok, akik a hit és a keresztség révén Krisztushoz tartoznak, kell, hogy megvallják keresztségi hitüket az emberek előtt. Felelőtlenség, ha nem vezeted el azt, akit rád bízott az Isten, ehhez a hithez! Ezt a hitet őrizni kell, amelyre eljegyeztek téged és eljegyezték gyermekedet, amelyben egyedül ismeri meg, hogy van öröm, amelynek nem szakad vége. Van élet, amely nem szűnik meg. Van szenvedés, amely biztosan, végső fokon mindig örömre fordul. Ennek a hitnek iskoláját végig kell tanulni, hogy kezdetben a gyermeki hit öntudatos, felnőtt hitté fejlődjék. Ez boldogít jóban-rosszban, életben-halálban egyaránt.
Katekézis: 16. Lehet-e mások hitével hinni?
A szülőnek a keresztségben vállalt kötelessége, hogy
gyermekét már értelmének bontakozásától a hitben nevelje. A gyermeknek
kötelessége, hogy szüleitől a hitet elfogadja. Kötelessége, hogy az egyházra és
az isteni kinyilatkoztatásra támaszkodva, hitében gazdagodjék, gyermeki hitét a
felnőtt öntudatos hitévé fejlessze. – A fejlődő fiatal és a felnőtt is köteles
hitében az egyházra és a kinyilatkoztatásra támaszkodni. Vagyis mások hitével
hisz. – Hol van itt az annyiszor hangoztatott lelkiismereti szabadság? Ha mások
hitére építem az enyémet, akadálya ez a szabad meggyőződésnek? – Egyáltalán
nem. Hiszen az élet vonatkozásában ez a helyes út akkor, amikor valamiben nem
lehetünk szaktekintélyű tudósok. Mi, felnőttek elfogadjuk, amit a csillagászok
mondanak nekünk, amit az orvostudomány állít. Hiszünk a fizikusoknak, a kutatóknak
stb. – Kényszer ez? Nem! Józan gyakorlati és egyedüli helyes magatartás. Kinek
volna tehetsége és ideje, hogy mindent saját kísérleteivel ellenőrizzen?
Egyszerűen elfogadjuk mások tudását, rájuk támaszkodunk. – Ilyen a gyermekek,
az egyszerű emberek majdnem minden ismerete, nemcsak a vallásos hit terén.
Hasonló módon fogadunk el mi felnőttek sok hittételt, de azon a címen, hogy ezt
tanítja az egyház két évezrede, Krisztus nevében és tekintélyével, az isteni
kinyilatkoztatás forrásaira támaszkodva. A felnőttnek nemcsak hinnie kell,
hanem tudnia is kell, hogy miért hisz. Képzettségi foka szerint meg kell
ismernie a hitigazságok bizonyítékait, hogy hite felnőtt, öntudatos
meggyőződésévé fejlődjék. A hit útja: az értelem első felvillanásától gyermeki
hit, amely az ismeretekben fokozatosan gazdagodik az egész életen át. Akinél ez
a fejlődés hiányzik, ott a gyermeki hit hamar szétfoszlik az ifjú kor
szenvedélyeinek viharzásától és a korszellem támadása miatt. És hitben
tudatlanná válik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése