_web.JPG)
Az
utcák fényfűzérei a betlehemi puszta világraszóló eseményére emlékeztetnek,
hogy 2025 évvel ezelőtt megszületett Jézus, az emberiség Megváltója. Születésének
ünnepe azóta lázban tartja az emberiség többségét. Karácsonykor csillognak az
emberi szemek és egymást örömmel köszöntik az emberek. Fényárban úsznak a
templomok és a krisztushívők ajkáról magasan száll az ének: „Dicsőség a magasságban Istennek és
békesség a földön a jóakaratú embereknek.” Mindez azért van, mert egykor történelmünk egén eltörölhetetlenül
felragyogott az üdvözítő név: Jézus. Ő kisbabaként jött közénk, mint bárki
emberfia, akit édesanyja polyába takart, jászolba fektetett. Ő a békesség
szerzője, a mennyei Atya ajándéka. Ezzel jelezte, amit később hangosan
hirdetett: nem a gazdagság, a hatalom vagy pillanatnyi dicsőség teszi boldoggá
az embert, hanem a nekünk ajándékozott békéje és szeretete. Az
ádventi időben készültünk a karácsonyra, és most templomunkban elkezdődött
karácsonyi ünnepünk méltó legyen Jézushoz, mi is legyünk kis fényforrások. Bánjuk
meg bűneinket és fogadjuk szívünkbe Jézust.
Karácsony Isten szívéről beszél
A
jászol közelében valahogy más embereknek érezzük magunkat. Tapasztaljuk és átéljük,
hogy bennünk él a négy alapérték: az igazság, a jóság, a szépség és a szentség
utáni vágy. És ez nem hangulat csupán, hanem valóság, Jézusban istengyermekek lettünk.
Kararácsonykor azért lett emberré az Isten Fia, hogy mi Isten gyermekei
lehessünk, és részesüljünk Isten életében. Egy indiai vándorpredikátor története,
hogymiért lett Isten Fia emberré - évekkel ezelőtt megragadta szívemet, és az
elmúlt napokban elolvastam a hithirdető életrajzát, ami mégjobban Jézushoz
kötött. Ő Sabdu Sundar Singh (1889–1929).
Sundar 1889.
szeptember 3.-án született Rampurban, Patiala államban, Pandsab földjén. Atyja
gazdag földbirtokos volt ott, Sundar a legfiatalabb gyermeke. Bátyái régen
befolyásos pozíciókat töltenek be India hadseregében vagy állami szolgálatában.
A pogány sikh tulajdonképpeni hivatása a katonáskodás. Az angol hadsereg
legjobb indiai ezredeit belőlük alkották. Egyrészt támogatták az angol
hatalmat, másrészt fenntartják saját örökölt elsőbbségüket Elő-Indiában. Sundar
első vallásoktatása alapos és kiadós pogány hittan volt. Elsősorban a
szikh-biblia, a Granth. Nemsokára égő kíváncsisággal kutatott a hinduk többi
szentkönyveiben is. A sikh fiú a mohamedánok koránját is elővette az
összehasonlítás kedvéért, de békességet nem talált. Még megértő anyja sem
segíthette tovább annál a pontnál, ameddig ő eljutott. A lélek éhsége már
feltámadt benne, amikor apja a helybéli missziói iskolába adta. Itt kötelező
volt a vallásoktatás és az iskolai áhítat. Sikh büszkesége és pogány buzgósága
felébredt: „Minek olvassam a Bibliát? Én sikh vagyok.” Az újszövetségi
Szentírást összetépte és elégette.
Ugyanazzal a
buzgósággal, mellyel ellenállt az evangéliumnak, egy jóga iskolába ment és bele
vetette magát a jóga gyakorlatokba, melynek segítségével egészen független
akart lenni a testétől. Ezek a gyakorlatok idegeit is megtámadták s egészsége
nagyon leromlott. Ekkor édesapja visszavitte a missziós iskolába. A büszke
sikhnek nem ment, hogy kicsinnyé, alázatosnak kell lenni. Viszont az élet
kérdései között gyötrődött. Egy
alkalommal megvillant előtte, talán a keresztények könyvében van a békesség
igazgyöngye elrejtve, az a békesség, melyről édesanyja beszélt neki.
Balzsamként hatottak sebzett szívére Jézus igéi: „Gyertek ide hozzám
mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve és én felüdítlek
titeket.” (Mt 11,28) Ezek a szavak belemarkoltak lelkébe, majd Jézus kereszthalálának története egészen rabul ejtette
gondolatait. És János evangéliuma nála sem tévesztette el hatását lelkébe. „Mert úgy
szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne,
az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Ekkor kételyei kínozták: - Vajon
nekem is szól ez? Én is azok közé tartozok-e, akiket Isten szeret? - Tudni még
nem tudta és hinni még nem hihette. - Hát örökké fognak kínozni a kételyeim?
Vagy vessek véget ennek erőszakkal? - Elhatározta, hogyha ezen az éjszakán nem
találja meg lelke békességét, a szürkületben a sínekre dobja magát a vonat elé.
A pogány nem látott ebben semmi bűnt. Megfürdött, azután szobájába ment az Újszövetséggel,
olvasta és imádkozott. Vívódva, Istenhez kiáltva térdelt a földön. S ekkor,
éppen, mikor derengeni kezdett odakinn a hajnal, egy világos felhő töltötte be
a helyet s benne ott tündöklött a töviskoronás Jézus Krisztus alakja. Hallotta,
hogy a jelenés hindusztáni nyelven így szól hozzá: „Miért üldözöl engem?
(ApCsel 9,4), Gondold meg, hogy a kereszten odaadtam érted az életemet.”
Ennek az arcnak isteni szeretettel és irgalommal teljes tekintete minden
ellenségeskedését örökre semmivé tette. Benső erővel vette birtokába a lelkét
az a bizonyosság, hogy bűnbocsánatot nyert és Jézus elfogadta őt. Ebben a
pillanatban szívébe sugárzott az a nagy békesség, amit olyan régen keresett. A
kert alatt elrobogott a gyorsvonat.
Mikor térdeiről felemelkedett, a látás
eltűnt, azonban Krisztus és az Ő üdvössége megmaradt benne. Túláradó szívvel
felkereste az édesapját, hogy megmondja neki, hogy kereszténnyé lett. Apja nem
tudta elhinni, hogy fia komolyan beszél. De a dolgon már nem lehetett
változtatni. Sundar a Mesterére talált. Ez 1903-ban történt, amikor még csak tizennégy
éves volt. Még nem űzték ki a szülői házból. Az indiai törvény szerint ez csak
akkor következhet be, amikor betölti a 16. életévét és felveszi az
életközösséget a keresztyénekkel és végleg szakít a pogánysággal. Az övéi iránt
érzett szeretete forró és tiszta volt akkor is, ha ők nem értették meg őt.
Hiszen ő nem akarta elhagyni őket. De nem tehetett mást, minthogy hű maradt
Krisztushoz, aki kiválasztotta és elhívta. Komolyan vette a Mester felhívását: „Aki
jobban kedveli apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám” (Mt 10,37).
Megkeresztelkedése előtt elbúcsúzott családjától, és nagybátyja – a
keresztények iránti gyűlöletből halálos mérget tett ételébe. Mikor eltávozott,
útközben beteg lett, egy ismerőséhez
ment be, de életben maradt. 1905. október 6-án, 16 éves korában az anglikán
kápolnában megkeresztelkedett. Megkeresztelése után harminchárom nappal
felöltötte azt a sáfránysárga ruhát, melyet egész Indiában a zarándokok
viselnek megkülönböztetésül. Könyveit, s amije még volt, hamar szétosztotta.
Attól kezdve mezítláb, pénz és táska nélkül kezdte meg keresztyén
zarándokútját. Sadhu Sundar Singh, akinek Jézus megjelent keresztény vándorprédikátorként
járta az országot. Elment Láhszába, ahol a buddhisták a halálkútba dobták. A
halálkút fedelét lelakatolták és azt az egyetlen kulcsot a tibeti láma derekán hordta.
Sundar a csontok és a bomló testek között, törött karral Jézushoz imádkozott,
és egyszer mennyei fény árasztotta el, és félkézzel a leereszkedő kötélbe
kapaszkodott. Felhúzták, de nem látott senkit a halálkútnál. Ekkor elment a
piacra és hirdette Krisztust. Jelentették a lámának, akinél a halálkút kulcsa
volt, maga elé hozatta Sundart. A láma felismerte, hogy olyan nagy hatalommal áll
szemben, akivel nem tud ellekezni, ezért távozásra kérte Sundart. Ez a
hithirdető 1929-ben 40 évesen elindult Tibetbe, és nyomtalanul eltűnt. Ő mondta
el az alábbi történetet.
Egy királynak
nagyon művelt minisztere, aki megtért, az ország népe előtt bátran megvallotta,
hogy hisz Jézus Krisztusban, aki azért jött a világba, hogy megmentsen
bennünket a bűntől és a haláltól.
A
király azonban ezt nem értette. Okoskodva megkérdezte: „Ha valamit akarok,
akkor parancsot adok szolgáimnak, és ez elegendő. Miért kell Istennek, a
Királyok királyának személyesen eljönnie e világra?” A király el akarta
bocsátani kereszténnyé lett miniszterét. De mivel nagyon tisztelte, megígérte,
hogy megkegyelmez neki, ha kérdésére meg tud válaszolni.
A
miniszter 24 órát kért és azt ígérte, hogy meg lesz a válasza. A király
rábólintott. A miniszter magához hívatott egy ügyes fafaragó mestert. Megbízta
azzal, hogy gyorsan készítsen egy bábut, de ügyeljen arra, hogy pontosan olyan
ruhába öltöztesse, mint amilyenbe a kétéves királyfi jár. Másnap a király és
kísérete sétahajózásra indult. A fafaragó a miniszter utasítására a bábut a
folyóba dobta. A király abban a hitben, hogy a fia esett a vízbe, utána ugrott.
A
miniszter erre megkérdezte, miért akarta a saját kezével kimenteni a fiát,
hiszen egyetlen utasítására kimentették volna a szolgák?
„Mert
az apai szív nem tehetett mást” – hangzott a felelt.
„Isten
nem elégedett meg azzal, hogy csak üzenetet küldjön az embereknek – magyarázta
a miniszter -, végtelen szeretete arra késztette, hogy megmentésünk végett
személyesen jöjjön le a mennyből.” Eddig a történet.
„Úgy
szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne,
az el ne vesszen, hanem örökké éljen!” (Jn 3,16). „Én azért jöttem, hogy életük
legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10). Mindezt értünk emberekért tette Jézus,
mert az isteni szív nem tehetett mást! Az Ige lett emberré és ő lett az Atya
üzenete számunkra. Benne egészen tükröződik az Atya teremtő és üdvözítő terve.
Ezért Krisztus világosság a világ számára. Akik hittel elfogadják őt, azok
egyesülnek vele és Isten gyermekeivé válnak, s így öröklik az isteni életet is.
„Mindnyájan az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva.
Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus
Krisztus által lett osztályrészünk (Jn 1,1-18).
Testvéreim! Ilyen nagy
szeretet láttán, senki kétségbe nem eshet. Hitetlenségre senkinek nem lehet
oka, mert Isten nagyon szeret minket. Ha sorsunk néha nem úgy alakul, ahogy azt
mi szeretnék, egy pillanatra se veszítsük el a reményünket, mert dolgaink
nélkül is szeret az Isten. Ha az életünk a szeretetlenségek miatt
elviselhetetlennek tűnne, akkor is öröm töltsön el, hogy így is, szenvedve is,
de mindig szeret az Isten, és megosztja velünk életét, hogy örök életünk
legyen.