Karácsony - Szenteste 2025

Az utcák fényfűzérei a betlehemi puszta világraszóló eseményére emlékeztetnek, hogy 2025 évvel ezelőtt megszületett Jézus, az emberiség Megváltója. Születésének ünnepe azóta lázban tartja az emberiség többségét. Karácsonykor csillognak az emberi szemek és egymást örömmel köszöntik az emberek. Fényárban úsznak a templomok és a krisztushívők ajkáról magasan száll az ének: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek.” Mindez azért van, mert egykor történelmünk egén eltörölhetetlenül felragyogott az üdvözítő név: Jézus. Ő kisbabaként jött közénk, mint bárki emberfia, akit édesanyja polyába takart, jászolba fektetett. Ő a békesség szerzője, a mennyei Atya ajándéka. Ezzel jelezte, amit később hangosan hirdetett: nem a gazdagság, a hatalom vagy pillanatnyi dicsőség teszi boldoggá az embert, hanem a nekünk ajándékozott békéje és szeretete. Az ádventi időben készültünk a karácsonyra, és most templomunkban elkezdődött karácsonyi ünnepünk méltó legyen Jézushoz, mi is legyünk kis fényforrások. Bánjuk meg bűneinket és fogadjuk szívünkbe Jézust.

                Karácsony Isten szívéről beszél

A jászol közelében valahogy más embereknek érezzük magunkat. Tapasztaljuk és átéljük, hogy bennünk él a négy alapérték: az igazság, a jóság, a szépség és a szentség utáni vágy. És ez nem hangulat csupán, hanem valóság, Jézusban istengyermekek lettünk. Kararácsonykor azért lett emberré az Isten Fia, hogy mi Isten gyermekei lehessünk, és részesüljünk Isten életében. Egy indiai vándorpredikátor története, hogymiért lett Isten Fia emberré - évekkel ezelőtt megragadta szívemet, és az elmúlt napokban elolvastam a hithirdető életrajzát, ami mégjobban Jézushoz kötött. Ő Sabdu Sundar Singh (1889–1929).

Sundar 1889. szeptember 3.-án született Rampurban, Patiala államban, Pandsab földjén. Atyja gazdag földbirtokos volt ott, Sundar a legfiatalabb gyermeke. Bátyái régen befolyásos pozíciókat töltenek be India hadseregében vagy állami szolgálatában. A pogány sikh tulajdonképpeni hivatása a katonáskodás. Az angol hadsereg legjobb indiai ezredeit belőlük alkották. Egyrészt támogatták az angol hatalmat, másrészt fenntartják saját örökölt elsőbbségüket Elő-Indiában. Sundar első vallásoktatása alapos és kiadós pogány hittan volt. Elsősorban a szikh-biblia, a Granth. Nemsokára égő kíváncsisággal kutatott a hinduk többi szentkönyveiben is. A sikh fiú a mohamedánok koránját is elővette az összehasonlítás kedvéért, de békességet nem talált. Még megértő anyja sem segíthette tovább annál a pontnál, ameddig ő eljutott. A lélek éhsége már feltámadt benne, amikor apja a helybéli missziói iskolába adta. Itt kötelező volt a vallásoktatás és az iskolai áhítat. Sikh büszkesége és pogány buzgósága felébredt: „Minek olvassam a Bibliát? Én sikh vagyok.” Az újszövetségi Szentírást összetépte és elégette.

Ugyanazzal a buzgósággal, mellyel ellenállt az evangéliumnak, egy jóga iskolába ment és bele vetette magát a jóga gyakorlatokba, melynek segítségével egészen független akart lenni a testétől. Ezek a gyakorlatok idegeit is megtámadták s egészsége nagyon leromlott. Ekkor édesapja visszavitte a missziós iskolába. A büszke sikhnek nem ment, hogy kicsinnyé, alázatosnak kell lenni. Viszont az élet kérdései  között gyötrődött. Egy alkalommal megvillant előtte, talán a keresztények könyvében van a békesség igazgyöngye elrejtve, az a békesség, melyről édesanyja beszélt neki. Balzsamként hatottak sebzett szívére Jézus igéi: „Gyertek ide hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve és én felüdítlek titeket.” (Mt 11,28) Ezek a szavak belemarkoltak lelkébe, majd Jézus kereszthalálának története egészen rabul ejtette gondolatait. És János evangéliuma nála sem tévesztette el hatását lelkébe. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Ekkor kételyei kínozták: - Vajon nekem is szól ez? Én is azok közé tartozok-e, akiket Isten szeret? - Tudni még nem tudta és hinni még nem hihette. - Hát örökké fognak kínozni a kételyeim? Vagy vessek véget ennek erőszakkal? - Elhatározta, hogyha ezen az éjszakán nem találja meg lelke békességét, a szürkületben a sínekre dobja magát a vonat elé. A pogány nem látott ebben semmi bűnt. Megfürdött, azután szobájába ment az Újszövetséggel, olvasta és imádkozott. Vívódva, Istenhez kiáltva térdelt a földön. S ekkor, éppen, mikor derengeni kezdett odakinn a hajnal, egy világos felhő töltötte be a helyet s benne ott tündöklött a töviskoronás Jézus Krisztus alakja. Hallotta, hogy a jelenés hindusztáni nyelven így szól hozzá: „Miért üldözöl engem? (ApCsel 9,4), Gondold meg, hogy a kereszten odaadtam érted az életemet.” Ennek az arcnak isteni szeretettel és irgalommal teljes tekintete minden ellenségeskedését örökre semmivé tette. Benső erővel vette birtokába a lelkét az a bizonyosság, hogy bűnbocsánatot nyert és Jézus elfogadta őt. Ebben a pillanatban szívébe sugárzott az a nagy békesség, amit olyan régen keresett. A kert alatt elrobogott a gyorsvonat.

    Mikor térdeiről felemelkedett, a látás eltűnt, azonban Krisztus és az Ő üdvössége megmaradt benne. Túláradó szívvel felkereste az édesapját, hogy megmondja neki, hogy kereszténnyé lett. Apja nem tudta elhinni, hogy fia komolyan beszél. De a dolgon már nem lehetett változtatni. Sundar a Mesterére talált. Ez 1903-ban történt, amikor még csak tizennégy éves volt. Még nem űzték ki a szülői házból. Az indiai törvény szerint ez csak akkor következhet be, amikor betölti a 16. életévét és felveszi az életközösséget a keresztyénekkel és végleg szakít a pogánysággal. Az övéi iránt érzett szeretete forró és tiszta volt akkor is, ha ők nem értették meg őt. Hiszen ő nem akarta elhagyni őket. De nem tehetett mást, minthogy hű maradt Krisztushoz, aki kiválasztotta és elhívta. Komolyan vette a Mester felhívását: „Aki jobban kedveli apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám” (Mt 10,37). Megkeresztelkedése előtt elbúcsúzott családjától, és nagybátyja – a keresztények iránti gyűlöletből halálos mérget tett ételébe. Mikor eltávozott, útközben  beteg lett, egy ismerőséhez ment be, de életben maradt. 1905. október 6-án, 16 éves korában az anglikán kápolnában megkeresztelkedett. Megkeresztelése után harminchárom nappal felöltötte azt a sáfránysárga ruhát, melyet egész Indiában a zarándokok viselnek megkülönböztetésül. Könyveit, s amije még volt, hamar szétosztotta. Attól kezdve mezítláb, pénz és táska nélkül kezdte meg keresztyén zarándokútját. Sadhu Sundar Singh, akinek Jézus megjelent keresztény vándorprédikátorként járta az országot. Elment Láhszába, ahol a buddhisták a halálkútba dobták. A halálkút fedelét lelakatolták és azt az egyetlen kulcsot a tibeti láma derekán hordta. Sundar a csontok és a bomló testek között, törött karral Jézushoz imádkozott, és egyszer mennyei fény árasztotta el, és félkézzel a leereszkedő kötélbe kapaszkodott. Felhúzták, de nem látott senkit a halálkútnál. Ekkor elment a piacra és hirdette Krisztust. Jelentették a lámának, akinél a halálkút kulcsa volt, maga elé hozatta Sundart. A láma felismerte, hogy olyan nagy hatalommal áll szemben, akivel nem tud ellekezni, ezért távozásra kérte Sundart. Ez a hithirdető 1929-ben 40 évesen elindult Tibetbe, és nyomtalanul eltűnt. Ő mondta el az alábbi történetet.

Egy királynak nagyon művelt minisztere, aki megtért, az ország népe előtt bátran megvallotta, hogy hisz Jézus Krisztusban, aki azért jött a világba, hogy megmentsen bennünket a bűntől és a haláltól.

A király azonban ezt nem értette. Okoskodva megkérdezte: „Ha valamit akarok, akkor parancsot adok szolgáimnak, és ez elegendő. Miért kell Istennek, a Királyok királyának személyesen eljönnie e világra?” A király el akarta bocsátani kereszténnyé lett miniszterét. De mivel nagyon tisztelte, megígérte, hogy megkegyelmez neki, ha kérdésére meg tud válaszolni.

A miniszter 24 órát kért és azt ígérte, hogy meg lesz a válasza. A király rábólintott. A miniszter magához hívatott egy ügyes fafaragó mestert. Megbízta azzal, hogy gyorsan készítsen egy bábut, de ügyeljen arra, hogy pontosan olyan ruhába öltöztesse, mint amilyenbe a kétéves királyfi jár. Másnap a király és kísérete sétahajózásra indult. A fafaragó a miniszter utasítására a bábut a folyóba dobta. A király abban a hitben, hogy a fia esett a vízbe, utána ugrott.

A miniszter erre megkérdezte, miért akarta a saját kezével kimenteni a fiát, hiszen egyetlen utasítására kimentették volna a szolgák?

„Mert az apai szív nem tehetett mást” – hangzott a felelt.

„Isten nem elégedett meg azzal, hogy csak üzenetet küldjön az embereknek – magyarázta a miniszter -, végtelen szeretete arra késztette, hogy megmentésünk végett személyesen jöjjön le a mennyből.” Eddig a történet.

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen!” (Jn 3,16). „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10). Mindezt értünk emberekért tette Jézus, mert az isteni szív nem tehetett mást! Az Ige lett emberré és ő lett az Atya üzenete számunkra. Benne egészen tükröződik az Atya teremtő és üdvözítő terve. Ezért Krisztus világosság a világ számára. Akik hittel elfogadják őt, azok egyesülnek vele és Isten gyermekeivé válnak, s így öröklik az isteni életet is. „Mindnyájan az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk (Jn 1,1-18).

Testvéreim! Ilyen nagy szeretet láttán, senki kétségbe nem eshet. Hitetlenségre senkinek nem lehet oka, mert Isten nagyon szeret minket. Ha sorsunk néha nem úgy alakul, ahogy azt mi szeretnék, egy pillanatra se veszítsük el a reményünket, mert dolgaink nélkül is szeret az Isten. Ha az életünk a szeretetlenségek miatt elviselhetetlennek tűnne, akkor is öröm töltsön el, hogy így is, szenvedve is, de mindig szeret az Isten, és megosztja velünk életét, hogy örök életünk legyen.