Miki Szent Pál és társai japán vértanúk

A szeretet indította el a misszionáriusokat, hogy mindenki megismerje Isten szeretetének gazdagságát, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban van. Ezelőtt, pontosan 1597. február 5.-én Nagasakiban kivégeztek huszonhat keresztényt. 

Japánban Xavéri Szent Ferenc kezdte meg a hittérítést. Ő maga nem sok eredményt láthatott, de a következő évtizedekben seregestől tértek meg az emberek, és 1587-ben már mintegy 250.000 lelket számláló katolikus közösség élt Japánban Nagasaki központtal. Az ország ura, Toyotomi Hideyosi (1582–1598), a kudarcba fulladt koreai háború miatt a keresztények ellen fordult, a jezsuitákat kiutasította az országból. 

Nagaszaki 1597. február 6.

Majd 1596 decemberében elfogatta a hat külföldi ferencest, s velük együtt három japán jezsuitát és tizenöt hívőt, s miután megkínozták, halálra ítélték őket. Az ítélet úgy szólt, hogy Nagasakiban kereszten fognak meghalni. Nyomban mindegyiküket megcsonkították: levágták a bal fülüket, és hármasával kocsira kötözve körülhurcolták őket Meakóban, hogy a nép csúfolhassa a keresztényeket és elrettentse a keresztényeket a hitüktől. Ezután elindították a huszonnégy halálraítéltet Nagasaki felé. Az út egy hónapig tartott. A vértanúságra kiválasztottak mindenütt erőt öntöttek a hívekbe, azok pedig, különféle módokon, s ahogy csak lehetett, szolgálatukra voltak. E szolgáló keresztények közül ketten csatlakoztak is a rabokhoz, hogy mindig mellettük lehessenek, ezért a parancsnok egyszerűen besorolta őket a kivégzendők közé. Február 5-én Nagasakiban, a kikötő előtti dombon az egész városnak szánt látványosság volt a kivégzés. 

Nagaszaki 1597. február 6.

Az áldozatokat keresztre kötözték, ők pedig a Te Deumot énekelve készültek a halálra, majd a keresztről buzdították a hívőket. Életüket két-két katona lándzsája oltotta ki, keresztben szúrták át mindegyikük szívét. Szemtanúk beszámolói alapján a következőket tudjuk még e vértanúkról: a huszonhatból húsz volt a japán, három jezsuita pap és tizenhét világi hívő. A legfiatalabb 11 éves volt. Most két fiatal vértanúságát idézem fel. A tizennyolc éves Ferenc, amikor a keresztről meglátta édesapját, így szólt hozzá: - ,,Apám, te jól tudod, hogy a lélek üdvössége mindennél előbbre való. Ezért legyen rá gondod, hogy üdvösséged dolgában semmit el nem mulassz!'' 

- Apja így válaszolt neki: ,,Fiam, köszönöm a buzdítást. Ami engem és anyádat illet, szintén készek vagyunk meghalni a hitünkért.'' Ferenc a rózsafüzérét adta atyjának emlékül, anyjának pedig azt a kendőt, ami a fejét fedte. Édesapja akkor sem mozdult a kereszt mellől, amikor a katonák átszúrták fia oldalát, annak vére reá hullott.

A tizenhárom éves Antal szülei, a vértanúságra buzdították gyermeküket. A kisfiú pedig így válaszolt: ,,Bízom abban, hogy Isten megadja a bátorságot, és győztesen kerülök ki ebből a küzdelemből.” A kivégzés előtt kék színű kimonóját szüleinek adta emlékül. Mielőtt a keresztre kötözték, forrón magához ölelte lelkiatyját, és fenn a keresztről intonálta a Laudate pueri zsoltárt, és a mellette megfeszített ifjakkal végigénekelték. Amint a dicsőséget befejezték, megölték. 

 (Forrás: Diós: A szentek élete, I.)

 

Arad 1849. október 6.