batétel alatt, vagy egy olyan fájdalom örömét, amelyről tudja, hogy Istentől való?
Azok a kegyelemben gazdag lelkek, akik átélhettek
misztikus élményeket, mindenki másnál jobban ismerik az öröm és a fájdalom
titokzatos elegyét. Minél mélyebbre hatol a fájdalom, annál magasabbra tör az
öröm ebből a hasadékból. A vezeklőktől tudjuk, milyen mérhetetlen béke áradt
szét bennük a legnagyobb nélkülözések közepette.
Ezért van az, hogy – amilyen mértékig Isten engedi –
majdhogynem keresik a fájdalmat: saját akaratuk teljes alárendelésével jutnak
el ahhoz a boldogsághoz, amely az önfeladásból származó szabadságból születik.
Ezeknek a tényeknek az analógiájára próbáljuk meg felfogni, hogy mi megy végbe
a tisztítótűzben Szenvedő Lelkekben.
A titokzatos tűz maga Isten, akinek a jelenléte bár
érezhető, de a vele való egyesülés még nem lehetséges. Ebből a szemszögből a
tisztítótűz az érlelődés állapota (talán csak egyetlen pillanat, amelyet – ha a
minőséget a mennyiséggel helyettesítjük be – csak napokban vagy években tudunk
kifejezni), amelyben lényünk a fájdalom által megtisztul. Itt folytatódik
jobbá, nemesebbé válásunk folyamata, amelyet már földi életünk során is beteljesíthettünk
volna; és amelynek során már nem fenyeget bennünket az a veszély, hogy nem
élünk a kínálkozó alkalommal.
„Kínokon” csak azt a fájdalmat kell érteni, ami a
lelkiismeret-furdalásunkból fakad: a többi nem szolgált rá, hogy ezzel a szóval
illessük, hiszen olyan boldogság kíséri őket, amelyet csak a szentek ismernek.
Milyen kifejező alázatos reménységében a Sainte-Beuve által de Saci úrnak
tulajdonított utolsó felsóhajtás: „Ó, boldogságos tisztítótűz!”
A tisztítótűz időtartamát emberi mértékkel mérjük,
ahogy ez a tökéletességet nélkülöző természetünknek megfelel. Közben azt súgja
az értelmünk, hogy itt másfajta időszámításról lehet szó: az akadály nélküli
előrehaladás, a kínok nélküli megtisztulás, a lázadás nélküli szenvedés
idejéről: egy olyan időfogalomról, amelyben csak a fejlődés létezik. Kell
lennie egy olyan időszaknak, amelyben az emberi lélek önként vállalt
sorscsapásokkal küzd meg; egy olyan időszaknak, amely semmit nem ront el,
inkább megjavít; amelyet nem terhel meg sem az emlékezés egy szörnyű múltra,
sem pedig a jövőtől való félelem: ugyanis minden pillanata egy
még szebbe torkollik, hiszen mindegyik egyre nagyobb
bizonyosságot hoz az üdvösségről. Saját tapasztalatunkból tudjuk, hogy a
szenvedésnek két fajtája létezik.
Ha egy sorscsapás ér bennünket, fogadhatjuk abban a
tudatban, hogy a megtisztulásunkat szolgálja: ez a katarzis földi leképezése,
ahogy ez a tisztítótűzben végbemegy. De az ember be is zárkózhat a fájdalmába,
tiltakozhat, fellázadhat ellene. Ez a lázadás változtatja aztán a fájdalmat
gyötrelemmé.
A tisztítótűzben átélt szenvedés az első fajtához
tartozik. Ezzel szemben a pokol a magába zárkózó és elhatalmasodó fájdalmat
jelenti, ahol nem fogadja el a szenvedést a lélek. Az örök szeretet elvére épül
az a három állapot, amelyet mennynek, tisztítótűznek és pokolnak nevezünk. Ahol
ezzel a szeretettel semmi nem szegül szembe, ott az tiszta fényként jelenik
meg, és tökéletes örömet hoz. Ahol észleli az ellenállást, ott tűzzé változik.
De itt is két lehetőség van.
A tisztítótűz esetében az ellenállás passzív, olyasmi, mint a „lélek reumája”, mint egy betegség, bénult állapot. A másik esetben aktív ellenállásról van szó, amely uralja a lelket, igent mond a Gonoszra, és lázad. A tisztítótűz az öröm tüze, a pokol tüze pedig a kínoké. A szeretet körülvesz bennünket: rajtunk múlik, hogy fénnyé vagy tűzzé változik.
- - folytatjuk
–
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése