A földi gondok vége

Visszakéri a föld, ha megért a búza. Ha megért az ember, a föld visszahúzza.

Halottak napja körül kegyelettel emlékezünk elhunyt szeretteinkre. Ilyenkor békés, édeni kertekké változnak a virágba borult, gyertyafényben ragyogó temetők, és eltávozott szeretteinkért az imádság hullámhosszán a boldogító Istenhez áramlik a szeretet.

1. Mindnyájan a Jézusban gyökerező hittel járjuk a temetőket és mutatjuk be a szentmisét. Ma különösen azokért imádkozunk, akik a földi életből eltávoztak, akiknek üdvössége biztos, de még a tisztulás állapotában vannak. Ezzel máris kifejeztük az Egyház három állapotát. A II. Vatikáni zsinat Egyházról szóló dogmatikus konstitúciójában ez áll: „Amíg tehát el nem jön az Úr a maga dicsőségében és vele mind az angyalok (vö. Mt 25, 31), és a halál szétrombolása után alá nem lesz vetve Neki minden (vö. 1Kor 15, 26--27), addig tanítványai közül egyesek a földön zarándokolnak, mások a földi életből eltávozva tisztulnak, ismét mások megdicsőült állapotban vannak, és „tisztán látják magát a háromszemélyű egy Istent, amint van”; más fokon és más módon, de valamennyien egyek vagyunk Isten és a felebarát ugyanazon szeretetében, és ugyanazt a dicsőítő himnuszt énekeljük Istenünknek.” (LG 49) Krisztus valamennyi híve összeolvad az egy egyházban, és egymáshoz kapcsolódik Őbenne. Jómagam nemcsak közeli családtagjaimért imádkozom, hanem összes felmenőimért, volt híveimért, ismerőseimért.  Hálám mellett az imádságom minden tisztuló lélekért szól a mennyei Atyához, aki Jézus Krisztusban fogott össze mindent. Ezért mindaz, amit a szeretet engesztelésképpen szét oszt, az nem rövidül meg, hanem gazdagabbá válik.

2. Időben bár az Egyház három seregre oszlik, mégis tagjainak egysége a legkevésbé sem szakad meg. „Mert Krisztus valamennyi híve az ő Lelkének birtokában összeolvad az egy Egyházba, és egymáshoz kapcsolódik őbenne (vö. Ef 4, 16). Az úton lévőknek és a Krisztus békéjében elszenderült testvérek egysége a legkevésbé sem szakadt meg, sőt erősebb lesz a lelki javak közösségében” (LG 49).

Melyek ezek a lelki javak?

A Szentek, az örök haza polgárai, ott vannak az Úrnál (vö. 2Kor 5,8), és őáltala, ővele és őbenne szüntelenül közbenjárnak értünk az Atyánál, bemutatván érdemeiket, melyeket a földön szereztek Jézus Krisztus, Isten és az emberek egyetlen közvetítője által (vö. 1Tim 2, 5). Nagy segítséget nyújt tehát gyöngeségünknek az ő testvéri gondoskodásuk, közbenjárásuk és bátorító példájuk.

A zarándok Egyház az első keresztény időktől kezdve nagy jámborsággal ápolta a holtak emlékét, és mivel „szent és üdvösséges gondolat a halottakért imádkozni, hogy megszabaduljanak bűneiktől” (2Mak 12,46), közbenjáró imákat is ajánlott föl értük. (LG 50)

Mi is Mindenszentek nyolcada alatt, és máskor is szentségekhez járulunk, imádkozunk, alamizsnálkodunk, önmegtagadást végzünk, amit felajánlunk a halottakért. Íme ilyen egyszerű a szentek megvalósulóban lévő szeretet egysége: a menny, a tisztulás és a föld szentjei között. Jóllehet különböző fokban valamennyien szentek az őket éltető és egyesítő Krisztus kegyelme által, de együtt teljes a szeretet.

3. Ennek a vigasztaló valóságnak távlatában a halál többé már nem pusztulás, hanem átmenet, sőt az örök életre való megszületés: „hogy ha földi sátrunk összedől, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített” (2Kor 5,1). A test visszahull az atomok világába, a lélek azonban Istennél él, az idők végén pedig Krisztus által a test feltámad, megdicsőült állapotba kerül. Mi a zarándok egyház tagjai ezt a végső feltámadást várjuk, ami kiteljesedett mértékben részesít Krisztus misztériumában.

Halottak napján nem a halált magasztaljuk, hanem abban Isten tervét látjuk, a horizontot.  Mert Krisztus legyőzte a halált és fullánkját, s visszatérve a sírból felragyogtatta előttünk a föltámadást és az életet. Győztesen mondta apostolainak: „Bízzatok, én legyőztem a halált!”

Ha elfogadtuk a Krisztushoz tartozást, biztosak lehetünk, hogy övéi sorába fogadott. Ha a kegyelem és a szeretet által Őbenne és Őérte élünk, akkor semmi, még a halál sem ragadhat ki kezéből: „Én vagyok a feltámadás és az élet: aki bennem hisz, még ha meghalt is, élni fog. Mindaz, aki belém vetett hittel él, nem hal meg örökre.” (Jn 11,25)

Most Szalézi Szent Ferenc intelmét idézem: „Lelkem, te egykor elhagyod a testet. De mikor? Éjjel-e vagy nappal, véletlenül-e vagy előkészülettel, erőszakos eset vagy betegség folytán, lesz-e gyónásra időd, lesz-e lelkiatyád? Minden bizonnyal. Egyet tudunk csak, hogy megha­lunk, mégpedig előbb, mint gondolnánk" (Kat. Kincses Kat., 1982. 37)

Eleink szép szokása volt, hogy archaikus imákba is beleszőtték a halál gondolatát: Én lefekszem én ágyamba,/ testi-lelki koporsómba./ Mellém teszem két karomat,/ misemondó két gyertyámat.

Ha Európa 19. századi nagyjaira tekintünk, ők is komolyan vették az Isten jelenlétében élést és haláluk óráján tanúságot is tettek hitükről. A neves ifjúsági író, Jules Verne (1828-l905) utolsó szavai ezek voltak: „Barátaim, én már megyek. A jutalmazó Isten segít­sen célotokhoz és fizesse meg nektek, ami jót velem tette­tek. A halál csak az öröklét kezdete és a földi gondok vége.” (Cserháti: Mindennapi kenyér, 1975. 141).

A keresztény hit sugárzott a híres zeneszerzőből, Ludwig van Beethovenből (1870-1827), amikor azt mondta: „Minden küzdelem vé­gén megérted, hogy valójában csak egy dolog volt igazán fontos, csak egy dolognak volt igazi értéke, jelentősége és célja, - annak, ahogyan kerested az Istent olyankor is, ami­kor ennek tudatában nem voltál.” 1827-ban halt meg. Halálos ágyán azt mondta: „Hamar fent leszek. Nehéz sors jutott osztályrészemül, de legyen meg az Isten akarata... a szomorúságon keresztül juthatunk el az igazi örömre.” (Hitélet, 1975. június 11)         

Ez vallomások is segítsenek, hogy minél emberibb legyen életünk; minél keresztényibb módon törekedjünk élni, hogy Isten or­szágában találkozhassunk egymással és elhunyt szeretteinkkel.Ámen.