Halottak napja körül kegyelettel emlékezünk elhunyt szeretteinkre. Ilyenkor békés,
édeni kerté változnak a virágborította, ünnepi fényben ragyogó temetők, és eltávozott
szeretteinkért az imádság hullámhosszán a boldogító Istenhez áramlik a szeretet.
1.
Mindnyájan a Jézusban gyökerező hittel járjuk a temetőket és mutatjuk be a
szentmisét. Ma különösen
azokért imádkozunk, akik a földi életből eltávoztak, akiknek üdvössége biztos,
de még a tisztulás állapotában vannak. Ezzel máris kifejeztük az Egyház három
állapotát. A II. Vatikáni zsinat Egyházról szóló dogmatikus konstitúciójában ez
áll: „Amíg tehát el nem jön az Úr a maga dicsőségében és vele
mind az angyalok (vö. Mt 25, 31), és a halál szétrombolása után alá nem lesz vetve
Neki minden (vö. 1Kor 15, 26--27), addig tanítványai közül egyesek a földön zarándokolnak, mások
a földi életből eltávozva tisztulnak, ismét
mások megdicsőült állapotban vannak, és „tisztán látják magát a
háromszemélyű egy Istent, amint van”; más fokon és más módon, de valamennyien
egyek vagyunk Isten és a felebarát ugyanazon szeretetében, és ugyanazt a
dicsőítő himnuszt énekeljük Istenünknek.” (LG 49) Krisztus valamennyi híve
összeolvad az egy egyházban, és egymáshoz kapcsolódik Őbenne. Jómagam nemcsak közeli
családtagjaimért imádkozom, hanem összes felmenőimért, volt híveimért,
ismerőseimért. Hálám mellett az imádságom
minden tisztuló lélekért szól a mennyei Atyához, aki Jézus Krisztusban fogott
össze mindent. Ezért mindaz, amit a szeretet engesztelésképpen szét oszt, az
nem rövidül meg, hanem gazdagabbá válik.
2. Időben bár az
Egyház három seregre oszlik, mégis tagjainak egysége a legkevésbé sem szakad
meg. „Mert Krisztus valamennyi híve az ő Lelkének birtokában összeolvad az
egy Egyházba, és egymáshoz kapcsolódik őbenne (vö. Ef 4, 16).
Az úton lévőknek és a Krisztus békéjében elszenderült testvérek egysége a
legkevésbé sem szakadt meg, sőt erősebb lesz a lelki javak közösségében” (LG
49).
Melyek ezek a
lelki javak?
A szentek, az örök haza polgárai, ott vannak az Úrnál (vö. 2Kor 5,8),
és őáltala, ővele és őbenne szüntelenül közbenjárnak értünk az Atyánál,
bemutatván érdemeiket, melyeket a földön szereztek Jézus Krisztus, Isten és az
emberek egyetlen közvetítője által (vö.
1Tim 2, 5). Nagy segítséget
nyújt tehát gyöngeségünknek az ő testvéri gondoskodásuk, közbenjárásuk és
bátorító példájuk.
A zarándok Egyház az első keresztény időktől kezdve nagy jámborsággal ápolta a holtak
emlékét, és mivel „szent és üdvösséges
gondolat a halottakért imádkozni, hogy megszabaduljanak bűneiktől” (2Mak 12,46), közbenjáró imákat is
ajánlott föl értük. (LG 50)
Mindenszentek nyolcada alatt, és máskor is,
szentségekhez járulunk, imádkozunk, alamizsnálkodunk, önmegtagadást végzünk,
amit felajánlunk a halottakért. Íme ilyen egyszerű a szentek megvalósulóban
lévő szeretet egysége: a menny, a tisztulás és a föld szentjei között. Jóllehet
különböző fokban valamennyien szentek az őket éltető és egyesítő Krisztus
kegyelme által, de együtt teljes a szeretet.
3. Ennek a
vigasztaló valóságnak távlatában a halál többé már nem pusztulás, hanem
átmenet, sőt az örök életre való
megszületés: „hogy ha földi sátrunk összedől, Istentől kapunk lakást: örök
otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített” (2Kor 5,1). A test visszahull
az atomok világába, a lélek azonban Istennél él, az idők végén pedig Krisztus
által a test feltámad, megdicsőült állapotba kerül. Mi a zarándok egyház tagjai
ezt a végső feltámadást várjuk, ami kiteljesedett mértékben részesít Krisztus
misztériumában.
Halottak napján nem a halált magasztaljuk, hanem abban Isten
tervét látjuk, a horizontot. Mert
Krisztus legyőzte a halált és fullánkját, s visszatérve a sírból felragyogtatta
előttünk a föltámadást és az életet. Győztesen mondta apostolainak: „Bízzatok, én legyőztem a halált!”
Ha elfogadtuk a Krisztushoz tartozást, biztosak lehetünk,
hogy övéi sorába fogadott. Ha a kegyelem és a szeretet által Őbenne és Őérte
élünk, akkor semmi, még a halál sem ragadhat ki kezéből: „Én vagyok a feltámadás és az élet: aki bennem hisz, még ha meghalt is,
élni fog. Mindaz, aki belém vetett hittel él, nem hal meg örökre.” (Jn
11,25)
Most Szalézi Szent
Ferenc intelmét idézem: „Lelkem, te
egykor elhagyod a testet. De mikor? Éjjel-e vagy nappal, véletlenül-e vagy
előkészülettel, erőszakos eset vagy betegség folytán, lesz-e gyónásra időd,
lesz-e lelkiatyád? Minden bizonnyal. Egyet tudunk csak, hogy meghalunk, mégpedig
előbb, mint gondolnánk”
Eleink szép szokása volt, hogy archaikus imáikban is beleszőtték a halál gondolatát: „Én lefekszök én ágyamba,/ testi-lelki koporsómba./ Mellém töszöm két karomat,/ misemondó két gyertyámat.”
Ha Európa 19. századi nagyjaira tekintünk, ők is komolyan
vették az Isten jelenlétében élést és haláluk óráján tanúságot is tettek
hitükről.
A neves ifjúsági író, Jules Verne (1828-l905) utolsó
szavai ezek voltak: „Barátaim, én már
megyek. A jutalmazó Isten segítsen célotokhoz és fizesse meg nektek, ami jót
velem tettetek. A halál csak az öröklét kezdete és a földi gondok vége.”
A keresztény hit sugárzott a híres zeneszerzőből, Ludwig
van Beethovenből (1870-1827), amikor azt mondta: „Minden küzdelem végén megérted, hogy valójában csak egy dolog volt
igazán fontos, csak egy dolognak volt igazi értéke, jelentősége és célja, -
annak, ahogyan kerested az Istent olyankor is, amikor ennek tudatában nem
voltál.” 1827-ban halt meg. Halálos ágyán azt mondta: „Hamar fent leszek. Nehéz sors jutott osztályrészemül, de legyen meg az
Isten akarata... a szomorúságon keresztül juthatunk el az igazi örömre.”
K.
T.! E vallomások is segítsenek, hogy minél inkább Istennek tetsző és emberibb
legyen életünk; minél keresztényibb módon törekedjünk élni, hogy Isten országában
találkozhassunk egymással és elhunyt szeretteinkkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése