Az Eucharisztia szerzését, Jézus új és örök, felbonthatatlan szeretetszövetségét ünnepeljük. Az apostolok az Úr Jézus halottaiból való feltámadása után visszatekintve értették meg az utolsó vacsora történéseinek egyedülálló voltát. Így vagyunk most mi Istennek a gyöngéd szeretetével. Nézzük meg miért is adta nekünk magát Jézus az Eukarisztiában.
1. A húsvéti bárány feláldozása Jézus áldozatának előképe
(Kiv 12,1-8. 11-14). Az olvasmányok a húsvéti
vacsorára összpontosulnak. Isten, a húsvéti bárány vére által – amely
helyettesítő áldozat volt – Egyiptomban megőrizte a választott nép
elsőszülötteit és elindította népét az ígéret földje felé. A zsidóknak ezt a
szabadítást felidéző, és közösségteremtő szertartását minden évben meg kellett
ismételniük. Ez nemcsak visszatekintés volt, hanem ébren tartotta a jövő
reményét, amit a Messiás valósít meg.
Jézus jeruzsálemi bevonulásakor Isten országának kegyelmeit hozza, mint békefejedelem, mint igazi zarándok, aki kész engesztelést nyújtani népe bűneiért. Jézus az ószövetségi húsvét ünnepét választja az ő húsvétja megalapítására, amikor őt, az igazi „tökéletes bárányt” áldozzák fel a világ megváltásáért. Ezzel a bűnből való megszabadítás és a csodatétel is bekövetkezett, csak másképpen, mint ahogy azt a nép várta.
2. Jézus megcselekedte a csodát az utolsó vacsorán. Ez a csoda az Eucharisztia, melyben szentségi módon a kenyér és bor
színében önmagát adta apostolainak. Ez a legnagyobb csodának, Jézus
keresztáldozatának és feltámadásának elővételezése. Szent Pál közli, hogy az
Úrtól kapta kinyilatkoztatásban az utolsó vacsora tényét. Az Egyház megértette,
hogy Jézus önmagát tette áldozati báránnyá, amikor értünk életét adta.
Aki áldozatot hoz másért, az valamiben lemond a
maga éltéről.
Aki áldozatul adja
magát másokért, az egészen lemond az életéről.
Jézus
istentisztelete az ő teljes engedelmessége és önátadása a mennyei Atyának.
Az Egyház azt is megértette,
hogy Jézus bevont a maga önfeláldozásába a szentmise rendelésével, hogy
ajánljuk fel Őt magunkért és vele együtt saját magunkat az Atyának. Amikor az
utolsó vacsora emlékét ünnepljük, misztikus módon megadjuk Istennek az Őt
megillető dicséretet és hálát, s kieszközöljük magunknak a bocsánatot és Isten
segítségét egész életünkhöz. Ezzel együtt kijutunk a földi vándorút
megpróbáltatásai közepette a bűn rabságából Isten gyermekeinek a szabadságára.
Atyánk gyermekeinek tekint, így
közvetlenül Neki adhatjuk magunkat Jézussal egyesülten.
Az áldozat az
újszövetségben az ember részéről önátadás, az Isten részéről elfogadás. Az
áldozattá válás a legteljesebb élet megtalálása, szeretet partnerség Istennel,
Atyánkkal. Emiatt lesz otthonunk ez a világ, amelyben istengyermekeként tudunk
élni.
3. A szentmisén azt kell tenni, amit Jézus tett (Jn 13,1-15). Az utolsó
vacsorát úgy jellemzi János evangélista a másik három evangélista írása
ismeretében, hogy ott Jézus különlegesen kifejezte szeretetét övéi iránt. A
szeretet szentségével együtt Egyházára hagyja szeretete végrendeletét. Szent
János az első század végén az emberi kapcsolatot, a lábmosást emeli ki, mert
ezzel kezdődik a Jézushoz tartozás. Előbb légy ember, utána keresztény! Innen
lehet az önátadó-befogadó partnerségbe lépni az Atyával a Szentlélek által.
A szentmisére
életünket kell elhoznunk, és mise után az életbe kell visszamennünk, hogy
legközelebb gazdagabb, istengyermekségben érettebb életet hozzunk. A magunk
életét és feladatait kell vállaljuk, az Istenemberrel egyesülten. Ahogy Jézus
beletestesült emberségünkbe, hogy megszentelje, úgy mi is a szentmise
megcselekvése és az áldozás által egybeasszimilálódunk Jézus életével, hogy a
világot megszenteljük.
Jézus megtiszteli
tanítványait, hogy példája nyomán a szeretet tettei megmaradjanak az Egyházban.
Az Oltáriszentség ünneplése pedig legyen az ő szeretetének szentségi jelenléte és
életük egészen azonosuljon az ő szolgáló életével. Így növekszik a „titokzatos
test” az egyház és jut el egyre inkább világunk a „teljességre”.
Jézus Krisztus
mivel jelen van az Oltáriszentségben, ezért van templomunk, oltárunk,
papságunk, liturgiánk, mert minden az Eucharisztiában jelenlévő Krisztustól és
Krisztusért van, Krisztus meg értünk. Krisztussal van életörömünk,
életgazdagságunk. Ezért az Úr imájának kérését mondjuk: mindennapi kenyerünket,
add meg nekünk ma.
Gyulafehérvártól
délre, Alvinc szomszédságában, a Maros nyugati partján fekszik Borberek. Mára
csak a történelmi múltja magyar. Amikor Alvincen járok felkeresem a Hunyadi
János által kijavított gótikus, tető nélkül maradt, nyolc évszázados templomot.
Oda belépni csak a templom oldalsó ablakán lehetett. A bent csupa bozotot
néhány éve kitakarították. Halott templom, maholnap teljesen rom lesz. Hívei
nincsenek. Csak leltári tárgyként szerepel az egyik protestáns püspökségen. A
reformáció után az Eucharisztia ünneplése benne megszűnt. Ott nem kérték, mint
az emmauszi tanítványok: maradj velünk Uram, mert esteledik, és lemenőben van
életünk napja. Ott nem cselekedték meg Krisztus parancsa szerint a szentmisét. Borberek
magyar közössége nem tudott csak igével megmaradni, ezért teljesen elpusztult. Most
a templom is halódik, a földbe hal el. A zord idők során a szemét is felvette,
pontosan a falba épített szentségtartófülke aljáig ért. Amikor odamementem sajgó
szívvel, csupasz kézzel kisepertem a szemetet. A velem levőknek csak ennyit
mondtam: Így pusztul el a nép, amely nem tudja az eucharisztikus Jézust maga
között tartani...
Nemzet sorvasztó
világunkban, hogy ne járjunk úgy, mint a borberekiek, kérjük: maradj velünk, Urunk,
légy életünk és feltámadásunk.
4. A papság szentségének, az egyházi rend alapítását is
ünnepeljük, amely által a Jézus Krisztustól apostolaira
bízott küldetés teljesítése folytatódik az Egyházban az idők végéig. A
szolgálati papság, az egyházi rend az általános papság, vagysi a hívek
szolgálatában áll, hogy a keresztségben kapott kegyelmeket mindenki tudja kibontakoztatni
és ezáltal üdvözüljön.
Szent II. János Pál
pápa 2005. év nagycsütörtökre a papoknak írt levelében arra kért, hogy ápoljunk
magunkban a hálaadó lelkületet. Legyünk hálásak az életünk folyamán kapott
ajándékokért: különösképpen a hit ajándékáért, amelynek köszönhetően a hit
hirdetőjévé válhattunk, és a papi hivatás ajándékáért, amely bensőleg
felszentelt Isten Országának szolgálatára.
Ezt a szolgálatot
szentségi módon végezzük, de fizikailag is kifejezzük, amikor Jézus iránti
szeretetből 12 elsőáldozásra készülő gyermek lábát megmossuk. Ekkor bizonyosan megérzünk
valamit abból a szeretetből, amelyet Jézus hagyott ránk.
Jézus az Ige
liturgiával felkészít misztériumainak, elsőként az Eucharisztia befogadására. A
Vele történő találkozás, a szentáldozás kiteljesít, mert az Ige világosságát
követi az a világosság, amely "az élet kenyeréből" fakad. Krisztus
ezzel teljesíti leginkább ígéretét: „Veletek vagyok minden nap a világ
végezetéig” (vö. Mt 28,20) úgy a tanításával, mint az Eucharisztiában.
Amikor a
Miatyánkban imádkozzuk: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” (Mt 6, 11) –
gondoljunk arra, hogy Jézus válaszolt. Az Eucharisztiában Ő a mindennapi
kenyerünk. Ő az Egyház életének középpontja.
A szentáldozásban
személyesen „az égből alászállott élő kenyeret” kapjuk (Jn 6,51), aki egyben az
örök élet záloga. Csakis őáltala lehet részünk a mennyei Jeruzsálem lakomáján.
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése