Jézus a jó Pásztor

Április 25-én Szent Márk evangélista napján szokás a búzaszentelő körmenet, vagy egyszerű formában a búzaszentelés. A hagyomány már a 4. század közepétől ismert. Magyarhonban a búzaszentelés a középkorig vezethető vissza. A búzaszentelő körmenet a plébániatemplomból indult a határba, közben a Mindenszentek litániáját énekelték, megfelelő helyre érve a celebráns megáldotta a mezőt, és visszatértek a templomba. A búzaszentelés szertartása közben vagy után tépett zöld gabonaszálaknak a néphagyomány szentelményi erőt tulajdonít. A II. Vatikáni zsinat utáni törvények szerint a búzaszentelést a templomban végzik, ahol a pap a mezőről hozott vagy erre az alkalomra csíráztatott búzát áld meg. Az asszonyok a szentelt búza füvét imakönyvbe vagy szentképek mögé tették. Vetéskor a vetőmaghoz keverték, viharban pedig egy-egy szálat tűzre vetettek vagy az eresz alá dugták, hogy Isten áldása óvja.

– Húsvét 4. vasárnapja a papi és szerzetesi hivatások vasárnapja. Jézus Krisztus, mint jó Pásztor ismeri nyáját, és vezeti az üdvösség útján. (Jn 10,11-18) Földi működése élete odaajándékozásával véget ért, és élete folytatását tanítványaira bízta: „én választottalak titeket, hogy elmenjetek és tegyetek tanítványommá minden embert.” Azóta van így, hogy Jézus hív szolgálatára. A Krisztus által hívott tanítványokra hárul az evangélium szolgálata. A hivatás kezdetén rányitunk Istenre, de elérni Őt csak az áldozatos szeretet útján lehet. – Jézus sajátjának vallja azokat, akik hisznek benne, akik meghallják hívását és követik őt, a jó Pásztort. A mai vasárnapon ennek a hivatásnak részeseire tekint az anyaszentegyház.

Ezt a hivatást ma sem a tanítványok választják maguknak, hanem Isten adja az erre alkalmassá teremtett embereknek. A hivatást elfogadni és az életet mindegyre Istenhez igazítani ehhez kell az ember közreműködése. Az Istennel való kapcsolat kizárólag arra a Jézusra épülhet, aki összekötötte a földi és természetfeletti világot. (ApCsel 4,8-12) Péter apostol, aki megértette Krisztus titkát, a főtanács előtt mondott missziós beszédében tanúskodik arról, hogy az Egyház minden kegyelmi ereje a feltámadott Krisztustól ered. Aki hittel segítségül hívja az Ő nevét, az részesül az örök életben. Péter, aki Jézus nevében a beteggel jót tett, azt is hangsúlyozza, hogy ő olyan egységben él a Megváltóval és ő olyan eszköze, akin keresztül a jó Pásztor most is cselekszik. Aki ezt megtapasztalja, az hirdeti is az evangéliumot. A hívő ember képes behatolni abba a titokzatos egységbe, amelyben Jézussal él és cselekszik az egyház. (1Jn 3,1-2) A gyakorló hívő átlátja Krisztus és az Egyház egységét, jövőjét: „hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van.” Csak az örömhír hirdetésével, a szentségek vételével, az Eukarisztia ünneplésével és a ránk bízottak pasztorálásával üdvözülhetünk. „Nem adatott más név az ég alatt az embernek, amelyben üdvözülhetünk.” ApCsel 4,12.