Nb.1.C-év Tavaszi nagy tisztogatás

Tavaszi nagy tisztogatás - Nagyböjt 1. vasárnapjának könyörgésében kérjük: „Add meg nekünk, mindenható Istenünk, hogy a nagyböjti szent időszak évenként visszatérő gyakorlatai által eljuthassunk Krisztus titkainak megértésére, és méltó keresztény élettel igazodjunk hozzá.” Urunk megkeresztelkedése és nyilvános fellépése között van egy lényeges mozzanat, hogy Jézus a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. (Lk 4,1-13) 

A puszta hallatán, először elhagyatott, kietlen helyre gondolunk, amelyre Isten nem adott áldást, nincsen vize, növényzete, még eső sem hull rá. Aki odamegy negyven napra, negyven évre vagy akár csak egy hétre, az számoljon azzal, hogy komoly kísértésben lesz része. Különös lélektani állapot, amikor az ember kimegy a sivatagba, a semmibe, hogy ott egyedül legyen (mint, aki meg akar halni), s elgondolkozzék élete különböző helyzeteiről, sorsának alakításáról és alakulásáról, ám ott aztán begyűrűzik minden és mindenki. A korai remeték is azért vonultak el, hogy a sivatagban egyedül legyenek, de éppen, hogy nem voltak egyedül, mert az egyedül való Isten ott is jelen van. 

Az a világ, amely a zajban nem érzékelhető és nem látható, feléled a csendben, az ürességben, a semmiben. Amint a csillagok, melyek nappal is az égen vannak, de csak a nap nyugtával tündökölnek a tiszta éjszakában, úgy a sivatagi magány is közel hozza azokat a gondolatokat, történeteket, lelkeket, amelyekkel valakik a közelükbe férkőznek. A látható és a láthatatlan világ horizontja a sivatag, a puszta, ahol láthatatlanul a teremtő Isten is jelen van. Mózesnek is a puszta mélyén jelent meg Isten angyala az égő csipkebokorban, ott adott küldetést Mózesnek, hogy kivezesse népét. Illés próféta is Jezabel királynő bosszúja elől a sivatagba menekül, negyven nap és negyven éjjel nem eszik. Egy holló jön végül, és  kenyérrel táplálja, amitől erőre kap, s így indul az Istennel való találkozás hegyéhez. 

Jézus mielőtt nyilvános működését megkezdi, a sivatagba megy negyven nap és negyven éjjel böjtöl. A végén jön a kísértő, és kenyérrel, hatalommal, hírnévvel csábítgatja, hogy adja fel önátadásban élt egzisztenciáját. Jézus hűséges maradt Atyjához: többet ér neki az Atya szava a kenyérnél; Isten szolgálata minden földi uralom reményénél; a bizalom a bámulatba ejtő csodánál. Jézus mindenben az Atyáért van, az ő akaratát teljesíti, és áldozat-vállalásának értéket is az önátadó szeretet adta. Mindezt értünk tette. Aki Krisztusban hisz, megvallja hitét. (Róm 10,8-13) A hit örök életet szerez, amikor Jézus örök áldozatát, a Szentlélek által mutatjuk be az Atyának. (MTörv 26,4-10) A nagyböjti visszavonulás a zajos világból, az elcsendesedés, segítsen meghallani Isten szavát, indítson bűnbánatra és tökéletesítse szeretetünket.

„Dicsőség és hála légyen néked, Urunk, Jézus.”