A reformátor útja

Otrokocsi Fóris Ferenc 1648-ban Otrokocson született Gömör vármegyében református köznemesi családból.  Családi neve a Flórián egyházi személynév rövidülésének változata, akár a Fóri, Fórika becéző apanév. Szüleitől mély vallásos nevelést kapott és alapvető tanulmányait a sárospataki iskolában végezte. 

1669-ben a szatmári iskolában tanított, ahol a jezsuita Kolics Lukács páter felvetette a fiatal mesternek az alapvető kérdést: „Hol volt a reformált egyház Luther, Kálvin és Zwingli előtt?” A kérdés zavarba hozta Fórist és később is foglalkoztatta.  1667-72-ben az utrechti egyetemen tanul. 1673-ban a doktorok koszorújával ékesítve tért vissza hazájába és elfoglalta a rimaszécsi lelkészi állást.

Ekkor szakadt a magyar protestantizmusra történetének legválságosabb korszaka: a Wesselényi-összeesküvés leleplezését követő országos megtorlások ideje. A felkelőkkel tartott összeköttetés címén a Pozsonyban székelő rendkívüli törvényszék megidézte és felelősségre vonta a protestáns papokat, prédikátorokat és tanítókat. Egyes prédikátorok híveik közt maradtak és a katolikus esperesek felügyelete mellett kereszteltek, eskettek, felolvasták Pázmány, Káldy prédikációit, temettek. Mintegy huszonöt fiatal nőtlen papot pedig, elvégezvén Nagyszombatban a hittudományi tanfolyamot, katolikus pappá szenteltek.

Fóris Ferenc 1674 márciusában megjelent a törvényszék előtt, de sem a fogda, sem a munka nem törte meg szilárd ellenállását, és ama 25-30 közé tartozott, akiket a rendkívüli törvényszék a nápolyi gályákra ítélt. 

Lipótvárról 1675. március 18-án indították el a tíz hónapig tartó útra Morvaországon, Ausztrián, Stájerországon át Triesztig, onnan január közepén a nápolyi gályákra, ahonnan 1676. február 11-én Ruyter tengernagy közbenjárására kiszabadultak, és holland hajókon mentek Velencébe, onnan  Zürichbe. Fóris Ferenc itt röviden leírta száműzetését és kiállott sanyarúságait.

Zürichből társaival Utrechtbe ment, hogy régi ismerőseit fölkeresse, akik segítették tanulmányaiban. Még 1676-ban, hét társával átkelt a tengeren, Angliába ment, ahol az oxfordi könyvtár rengetegébe temetkezett. 1679-ben elhagyta nyugatot és visszatért rimaszécsi lelkészi lakába prédikálni.

Rimaszécs

1681-ben, még az országgyűlés végzése előtt, amely engedélyezte a száműzöttek hazatérését, Gyöngyösön lelkész, ahol Szent Vazul görög egyházatya műveit olvasta. Imakönyvet adott ki hívei számára. Tépelődött, lelke háborgott. Hatással volt rá a spanyol származású de Royas Kristóf tinini püspök békeszózata a magyar országgyűléshez és annak protestáns tagjaihoz, amely a közeledésre és az egyesülésre hívta fel az elszakadt testvéreket.

1687-ben Kassára került két éven át gyakran kereste az eszmecserét a jezsuitákkal és az egri kanonokokkal. Irodalmi művein a megértés, a lelki közeledés, a vonzódás hangjai uralkodnak.

1690. március elején a helvét főkurátor kizavarta őt parókiájából. Nyugatra megy, és a kálvinisták és lutheránusok egyesülésén dolgozott. Ősszel átkelt a tengeren, hogy az oxfordi könyvtárt látogassa. Ott újból a könyvtár rengetegébe temetkezett, kora tudósainak és az ősegyház atyáinak írásait tanulmányozta, amikor “csodálatos fény ragyogott fel elmémben”, amely őt a katolikus vallásba sodorta. Eleinte ördögi kísértésnek vette a rendkívüli élményt és kérte Istent, hogy szabadítsa meg tőle. A belső sugallat után lassan belátta, hogy a pápa nem az antikrisztus, amint azt a harcok hevében hagyományszerűen mondani szokták. Az ősatyák írásai pedig meggyőzték őt arról, hogy az Egyház az evangélium szerves folytatása. Nem kelt ki többé műveiben a katolikus vallás ellen.

1691 novemberében a franekeri egyetem kálvinista tudósait: Burmannt, Esseniust, Boetiust hallgatta, akik megkedvelték a szorgalmas, tehetséges és lelkes magyar ifjút. Az egyetemen folyt heves harcok nyomán a a Biblia minél mélyebb és igazibb megismerésére, a régi felfogás és az újítás között felmerülő ellentétek kiegyenlítésére törekedett. Foglalkozott hittudománnyal, nyelvészettel, történelemmel, elsajátította a héber, káld és görög nyelvet. Itt írta meg nagyobb feltűnést keltő Origines Hungaricae című kétkötetes munkáját, amely összehasonlító nyelvészetünkben hosszú ideig kiváló iskolát nyitott meg. 

1693 májusában Utrechtben tanárát, Leusdent látogatta meg, akinek ajánló levelével Amszterdamon és Németországon át visszatért Kassára.

Protestáns hitsorsosai óvakodtak tőle, ő pedig nyíltan kereste az eszmecserét a jezsuitákkal és az egri kanonokokkal. 

A kassai jezsuita Annuae szerint 1694 januárjától három hónapon át rejtőzködve élt a kassai Kisdi-féle szemináriumban, majd 1694. április 13-án, Húsvétvasárnapot követő kedden, életgyónást végzett és „privatim” megáldozott. A kassai kálvinistáktól félve nem vallotta meg áttérését.

Kassai Szent Erzsébet dóm

Az egri püspök tanácsára gyalog Nagyszombatba ment és ott elmerült Kempis Tamás Krisztus követése című művének olvasásába. A nagyszombati egyetemi nyomda egymás után adta ki legújabb írásait, végül „mint lassan csiszolódó drágakő Isten országának építéséhez”, 1694. augusztus 29-én ünnepélyesen áttért a katolikus vallásra, keze írásával fogadta, hogy ahhoz élete utolsó leheletéig hű marad. A Szent Miklós templom előtt nagy tömegnek mondott beszédében a tévelygő juhokhoz hasonlította magát, amelyet a jó Pásztor megtalált és vállán visszavitte a többihez. A protestáns közvéleményt megdöbbentette a nagy tudós és gályarab átállása, aki egész életében az igazságot követte, kereste, őszinte meggyőződését, tiszta lelkiismeretét követte, és megnyugvást talált a katolikus Egyház kebelén. Az Examen reformationis című munkája őszintén feltárja lelki fejlődését: 

„Magamon tapasztaltam, hogy a lelkek mélyén ott van a szeretet az Anyaszentegyház iránt, pedig akkor még tévedésben voltam. Isten belső megvilágításban megmutatta, hogy a vallási békét csak úgy szolgálhatom, ha megismerem az Anyaszentegyházat és azt teszem törekvéseim központjává. Mélyreható és súlyos kutatások után napról-napra érvek alapján meggyőződtem róla. Ezért ne csodálkozzanak rajtam s ne gyalázzanak protestáns barátaim, hogy szakítva hitegységünkkel, a római Egyházhoz csatlakoztam s most azt óhajtom, hogy ők is kövessék példámat a viszálykodás és elkeseredett harcok feladásával.” A Theologia prophetica című munkájában mondja, hogy a Szentírás, a régi szentatyák és az imádság érlelte meg benne az elhatározást.

1694-ben Nagyszombatban kiadott Apologeticum bonae conscientiae testimonium (A jó lelkiismeret hitvédelmi bizonyítéka) című művének a címében is hangoztatja a protestánsok rágalmai ellen és a katolikusokkal való nyílt tárgyalásának okait: se non aliter, quam unice validis e Scriptura Sacra depromptis argumentia permotum esse a Deo ad dandam Ecclesiasticae pacis Catholicae operam… vagyis: „nem másként, csak egyedül a Szentírásból vett érvényes érvekkel indított el Isten arra, hogy munkálkodjam a Katolikus Egyház békéjén...” 

Fóris Ferenc hő vágya volt, hogy Rómába zarándokoljon és a pápa előtt hódoljon, leszálljon a katakombák mélyére, a vértanúk sírjaihoz, akik életüket adták Krisztusért és az Egyházért, hogy leboruljon a két apostolfejedelem sírjára, a sziklára, amelyre Krisztus az Egyházat alapította. Végül tanulmányozni kívánta az egyházi élet középponti kormányzó szervét, a kúriát, amelyet azért tisztelt, mert a szellemi és fegyelmi bomlással szemben egységet, szilárdságot biztosít, amely a krisztusi tanítás kristálytiszta forrása.

A Rómába utazó Fóris a hatóságoktól útlevelet és ajánló levelet szerezett, s alig másfél hónap alatt, 1696 november elején elérte az Örök várost. A Kongregációnál röviden ismertette múltját. Kérése, hogy a Kongregáció római tartózkodási idejére szerezzen tartásdíjat. A Kongregáció november 12-i ülésén hat hónapra havi 15 scudo segélyt szavazott meg. A scudo 5 aranykoronának felelt meg, amiből Fóris kényelmesen megélhetett és mozoghatott. Érintkezett a város és a kúria híres hittudósaival, a pápa személyes hittudósával, és eltemetkezett a könyvtárakban, ahol főképpen az egyházatyák műveinek kiadásait használhatta. Szorgalmasan látogatta a Sapienza római egyetem bölcseleti, hittudományi és jogtudományi előadásait, hogy eme tudományokból összefoglaló szigorlatban beszámoljon az egyetem tudósai előtt és doktori fokozatokat szerezzen.

Otrokocsi Fóris Ferenc katolikus hitét és jámborságát táplálták a katakombák, a földalatti Róma, a bazilikák ősi egyszerűsége. Közben peregtek a hónapok és kevés volt a hat hónap, ezért a bécsi nunciushoz folyamodott, kinek közbenjárására a Kongregáció április 15-én tartott havi ülésében újabb hat hónapra folyósította a havi 15 scudo segélyt.

Lankadatlan szorgalommal folytatta egyetemi tanulmányait, és a Kongregációhoz fordult, hogy szerezze meg számára, noha nem egyházi férfiú, a pápa hozzájárulását a bölcseleti, a hittudományi és a jogtudományi doktori fokozat elnyeréséhez.

Fóris előrehaladott kora ellenére szerencsésen megküzdött a szigorlatok roppant feladatával. Szeptember 30-án már mint a hittudomány és a vele egybekapcsolt bölcselet, továbbá mint a két jog doktora mondott hálás köszönetet a Kongregációnak, Isten áldását, hosszú életet kívánt jótevőinek, hogy eredményesen munkálkodjanak az Anyaszentegyház javára. A maga részéről azon lesz, hogy hazájában az elszakadt testvéreket az igazság útjára és a Szentlélek adta békességben egy akolba édesgesse. 70 scudo útiköltséggel és három ajánlólevéllel hagyta el Rómát, amely felejthetetlen élményekkel és szilárd hittel töltötte meg a lelkét.

Az egyetemet alapító Pázmány

1698 januárban már Nagyszombatból adott életjelt szerencsés megérkezéséről. Egymás után megjelent munkáiban fel-felbukkannak a római emlékek, élmények. Meghatotta a rend és fegyelem, amely Rómából az egész világegyházra kihat, a katakombák és az őskeresztény bazilikák eredeti kereszténységet lehelő légköre, hiszen már Szent Jeromos megjegyezte – írta Fóris –, hogy a rómaiak vallásosságát és szilárd hitét a vértanúk sírjainak gyakori látogatása táplálta. Ismerte az újkor jelentős hittudósait vagy műveiket, pl. Canisius Szent Péter egyházdoktort, azokat, akik az egyetemes Egyház lelki megújulásának apostolai voltak: Néri Szent Fülöpöt, Loyolai Szent Ignácot, és Kalazanti Szent Józsefet.

Római évének friss benyomásait tükrözi a "Roma civitas Dei sancta", azaz Róma, Istennek szent városa című munkája, amely 1698 őszén jelent meg Nagyszombatban. Még október 17-én öt példányt leküldött a Kongregáció titkárának azzal a kéréssel, hogy egyet ajánljon fel nevében XII. Ince pápának és a pápa hittudósának. A titkár megköszönte a küldeményt, a pápa atyai szeretettel fogadta a neki ajánlott példányt és apostoli áldását küldte szerzőjének.

A Rákóczi-szabadságharc anyagi nehézségeket okozott, ugyanakkor egymás után haltak meg jótevői, munkáinak kiadását vállaló mecénásai. Minden munkájában az ellenfél meggyőzésére törekedett. Kéziratban munkái közül említésre méltó a Historiae Hungarorum Ecclesiasticae című, amely a magyarok megtérésétől saját koráig szövi az eseményeket. 1699-ben a nagyszombati Akadémia jogtanára és a káptalani levéltár őre. Kollonich Lipót érsek megbízásából az esztergomi érseki és káptalani levéltár anyagának feltárásával is foglalkozott. 1713-ban még egyszer Rómába látogatott. Hazatérése után is fáradhatatlanul dolgozott. Két munkáját is kiadta, amely életcéljának foglalata: a kereszténység egyesítése, és a szétszakadt erők összefogása a kereszt ellensége, a török ellen.

Haláláról a nagyszombati plébánia anyakönyvébe feljegyezték, hogy 1717. október 1-jén hunyt el (más forrás szerint 1718-ban), és a Szent Mihály templom cintermében helyezték örök nyugalomra.

Egy kései méltatója így jellemezte: „Otrokocsi Fóris Ferenc, korának egyik legkiemelkedőbb elméje és több irányban úttörője, fáradhatatlan kitartással végig küzdött viharos élet után érkezett meg a nyugalom kikötőjébe.” 

Dicsőség e reformátornak!

(Krisztus Világa 2017. október, 4-6. old.) 
Öszeállította: Darvas-Kozma József