Áldozócsütörtök: Krisztus sorsában jövendő sorsunk

A 20. század műszaki forradalmának egyik hatékony részét a műholdas rendszer kiépítése képezte. Ennek segítségével felgyorsult a hangos-képes kapcsolatteremtés a földrészek lakói, majd az űrutasok között. Ezt tartalmazza a holdralépő Amstrong mondása: „Kis lépés az embernek, nagy lépés az emberiségnek!” Nagy lépés, hogy a technika segítségével a csíksomlyói pünkösdszombati nagybúcsút Európától Amerikáig, sőt Ausztráliáig, s bárhol nézhették, akik velünk akartak imádkozni. Krisztus megtestesülése és mennybemenetele az emberiség két legnagyobb lépése, amely sok igazságot köt egy csokorba. Elsődleges jelentése az, hogy a második isteni személy ahonnan jött a megtestesüléskor, most oda nem tért vissza üresen, hanem magával vitte megdicsőült emberi természetét, emberségünket. Elsőként lép be a Szentháromság egy Isten világába, és ezzel új létmódot nyitott nekünk. Igaz, megvonta látható jelenlétét, mégis isteni módon itt maradt közöttünk. Ez egyszerre jelenti emberségünk mennyei diadalát, és az ember fogadott istenfiúságát a földön. Jézus Krisztus sorsában jövendő sorsunkat szemléljük, amíg újra el nem jön. Ebben a közbülső időben mélyítjsük el kapcsolatunkat Jézussal, mert csak általa jutunk az Atyához.

Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük Jézus húsvéti misztériumát.

Testvéreim! A Hiszekegyben valljuk: „Jézus fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján.” A mennybemenetel egyszerre történeti és transzcendens eseménye az átmenetet jelenti az egyikből a másikba. Krisztus teste föltámadásának pillanatától megdicsőült, amint azt az új és természetfölötti tulajdonságai mutatják, melyekkel attól kezdve állandóan rendelkezik. Mégis negyven napon át megjelent tanítványainak, velük együtt evett és ivott, és őket az Isten országról tanította. Jézus dicsősége még a megszokott emberség körvonalai alatt elfátyolozott maradt. Utolsó megjelenését az zárja le, hogy embersége visszavonhatatlanul belép az isteni dicsőségbe, melyet a felhő és az ég jelez.

Jézus mennybemenetele szoros egységben marad az elsővel, azaz a mennyből való alászállással, ami a megtestesülésben valósult meg. Csak az "térhet vissza az Atyához", aki az "Atyától jött ki": Krisztus. Az emberség saját természetes erőire hagyva nem képes bemenni az "atyai házba", Isten életébe és boldogságába. Ezért Jézus az Egyház feje, előttünk ment be az Atya dicsőséges országába, "hogy nekünk, az Ő tagjainak megadja a reményt, hogy mi is eljuthatunk oda, ahová Ő elsőként előrement".

Jézus Krisztus, az új és örök szövetség egyetlen Papja "nem emberi kézzel épített szentélybe lépett be (...), hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt közbenjárjon értünk" (Zsid 9,24). Krisztus a mennyben szüntelenül gyakorolja a maga papságát: hogy közbenjárjon azokért, "akik általa járulnak Istenhez" (Zsid 7,25), és aki állandóan árasztja ránk a Szentlelket. Mint "az eljövendő javak főpapja" (Zsid 9,11), középpontja és főcelebránsa annak a liturgiának, amely az Atyát az égben dicsőíti.

Az Atya jobbján ül kifejezéssel, azt az isteni tiszteletet és dicsőséget jelezzük, amelyben Isten Fia testi módon is helyet foglal. Az Atya jobbjára ülés a Messiás országának kezdetét is jelenti. Beteljesedett Dániel prófétának az Emberfiára vonatkozó látomása: "és hatalom, tisztelet és ország adatott neki; és minden nép, törzs és nyelv neki szolgált: hatalma örök hatalom, mely nem vétetik el, és országa nem fog megsemmisülni." (Dán 7,14). Ettől az időponttól kezdve az apostolok tanúi lettek annak az "országnak, melynek nem lesz vége".

1. Krisztus mennybemenetele szorosan kapcsolódik az Egyház világba küldésével (ApCsel 1,1-11). Az olvasmány beszámol Jézus jelenéseiről, mellyel bebizonyította, hogy él. Tanításának lényegét átadja, mert csak Húsvét után képesek megérteni. Mégis annyi emberi számítás van az apostolokban, hogy Jézus szándékát még az utolsó pillanatokban is félreértik. Ekkor lelkükre köti, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, amíg el nem jön a Szentlélek. „Amikor leszáll rátok a Szentlélek, erő tölt el benneteket, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” E bejelentés és megbízatás után távozik övéi szeme láttára az égbe. A két angyal közlése oldotta fel feszült figyelmüket, hogy „ez a Jézus, aki közületek az égbe emelkedett, úgy jön el ismét.”

Az apostolok visszatértek az utolsó vacsora termébe és Jézus meghagyása szerint imádkozva várták az Atya ajándékát, a Szentlelket. Az első Pünkösdtől kezdve Krisztusról beszéltek. Az Istenember titkába vonták be az embereket igehirdetéssel és szentségek kiszolgáltatásával.  Munkájuk közben felismerték, hogy Isten és a világ érintkezési pontja mindig ott van, ahol ők élő hitükkel jelenvalóvá teszik Krisztust itt a földön. Felismerték, hogy Jézus velük van.

2. Minden ember az Egyház által részesül Krisztus kegyelemében (Ef 4, 1-13). Szent Pál - akinek Jézus rendkívüli módon és egyedülállóan mutatta meg isteni dicsőségét -, arra kér bennünket, hogy az Egyházban éljünk méltóan ahhoz a hivatáshoz, amelyet Krisztustól kaptunk. Az Egyház egységének belső biztosítéka a Szentlélek, aki gondoskodik arról, hogy egy legyen a hit, a remény és a szeretet.

A Szentlélek irányítja az Egyház szervezetét, ő adja a kegyelmi indíttatásokat, hogy az egyház eleven szervezet, Krisztus teste maradjon. Ő láttatja meg: milyen reményre hívott meg Isten, milyen gazdag örökséget szánt nekünk az örök életben, és milyen nagyszerű az ő ereje, amellyel ígéretét megvalósítja (Ef 1,17-23). Vezetésével mindenki eljut hitben és Krisztus megismerésében az egységre, s eléri a krisztusi nagykorúságot.

3. Jézus különös védettséget és örök életet biztosít elkötelezett híveinek (Mk 16, 15-20). Márk evangélista Jézus mennybemenetelét röviden közli, hogy Isten őt megdicsőítette, jobbjára ültette. Jézus küldetését átadta apostolainak azzal, hogy minden teremtménynek hirdessék az evangéliumot. Kifejezetten megmondta, hogy ő az egész világ Megváltója és az üdvösség egyedüli közvetítője. „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki nem hisz, az elkárhozik.” A hit Isten felkínált kegyelme, melyet az ember szabadon elfogad. Ez a hit megkívánja életünk teljes odaadását Krisztusnak. A hit által részesei leszünk annak, ami Krisztussal történt, és ami a világgal történik Krisztus erejében.

Az elkötelezett hithirdetők részesülnek Krisztus mennyei védelmében, melyet itt a földön birtokolt: „Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak.” Ezek a csodajelek megmutatkoznak a hívők életében, hogy a még nem hívők is meggyőződhessenek arról, hogy valóban új erő birtokába jutottak, azok, akik hisznek Krisztusban. A hitet karizmatikus erők is kísérni fogják, amelyek bizonyítják, hogy Jézus valóban a mennyben van, és maga irányítja az Egyház életét.

A hívő ember a Szentlélek működése által megbizonyosodik Krisztus szeretetéről, és megmarad benne. A hűségesnek senki és semmi nem árthat, mert mindene Krisztusban van. Prohászka Ottokár püspök írta: „Most a jövőnek képe már nem homályos. Krisztussal leszek, otthon leszek, és ő az én uram. Nem vagyok sötét, kóbor hazátlan lélek. Vándor vagyok, de nem örömtől idegen, sőt reményem halhatatlansággal teljes.”

Halhatatlansággal teljes két papot említek a 187 bebörtönzött katolikus pap közül. Sándor Imre (1893-1956) gyulafehérvári titkos ordinárius - 1951. március 10-én hurcolták el -, aki 1956. február 7-én megfagyott a Râmnicul Sărat-i börtönben, de akkor sem lett hűtlen Krisztushoz. A másik Dr. Bogdánffi Szilárd Ignác (1911) nagyváradi püspök, a nagyenyedi börtönben halt meg 1953. okt. 1-én. Halálos betegségében becsempészett gyógyszereket rabtársainak adta, hogy rajtuk segítsen.

Életünket úgy fejezték be, mint Szent Márk evangéliumát: „Az Úr Jézus, miután ezeket elmondta nekik, felvétetett a mennybe, és helyet foglalt az Isten jobbján. Ők pedig elmentek, és mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr együtt munkálkodott velük, és az igehirdetést megerősítette a jelek által, amelyek kísérték őket.” Ámen.