A szegények szentje - Isten éltesse az Antalokat

Maga a megtestesült Ige, egy szegény családban született. A gyermek Jézus bemutatásakor Szűz Mária és Szent József a szegények áldozatát mutatta be (Lk 2,24). A názáreti évek kemény ácsmunkával teltek. Nyilvános működése idején Jézus a vándortanítók szegény életét élte; az evangéliummal a szegényekhez fordult (Lk 7,22; Iz 61,1), az első boldogságot róluk mondta (Mt 5,3), s ezzel oltalmába vette őket. 

A lelki szegénység hirdetésével a kizárólag anyagi javakban bízó lelkülettől határolta el tanítványait, hogy a lélek szempontjaira figyeljenek.

A szegénység megnyilvánul a külső egyszerűségben, a feltűnősködés kerülésében, hagyománytiszteletben. 

A szegénység jele az összeszedettség, megfontoltság, a gondolkodás tárgyilagossága, beszédben a szabatos, mindenki számára érthető kifejezések használata, a lelki életben a rendkívüliségek kerülése, a liturgia (közösséghez alkalmazkodás) szeretete. 

A lelki szegény ember nem sértődékeny, nem terheli felesleges ötleteivel és aggályaival a környezetét, nem követelőző. 

- A szegénységre nevelésben nagy szerepe van az első éveknek, a környezetnek, melynek egyszerűségét a gyermek magába szívja.

A keresztény szerzetesség lényeges motívuma a szegénység. A Krisztustól kapott „Kövess engem!” (Mt 9,9 stb.) felszólítás teljesítése, az élet odaajándékozásával adott válasz (Jn 8,12; 10,4-5). A hivatás megvalósításához el kell szakítani a rokonsági kapcsolatokat és le kell mondani a földi javakról (Lk 14,26-33; Mk 8,34). Így lettek Jézus követői az apostolok, a remeték, a szerzetesek. Páduai Szent Antal ezt valósította meg, így lett szent, és lett a bajbajutott emberek égi pártfogója.