Hasonló szeretetre késztet

A szenvedés eredete és titka mindig foglalkoztatta az emberiséget. A kinyilatkoztatásból ismerjük, hogy az ősszülők „ballépése” után reánk törtek az embert gyötrő nyomorúságok, a szenvedés és a halál. A halál előtt, az elválás közeledtével megtorpanunk. Mi értelme van a szenvedésnek? Mit kezdjünk a halállal? Mire való az élet, ha meg kell halni? Találkozunk-e Istennel és egymással? E kérdésekre próbáltak valamilyen választ keresni a különböző kultúrákban. 

A Biblia bölcsességi irodalmára és az ókori Kelet életfelfogására jellemző volt a létkérdéseknek a megválaszolása. 

Ezt a szellemi igyekezetet bölcsességnek nevezték, ami által életüket helyesen próbálták alakítani. A bölcsesség alapja a Teremtőbe és a teremtésbe vetett hit volt. Bölcs volt az ember, ha magatartása megfelelt a Teremtő akarta rendnek. A bölcs mindig ezt az isteni akaratot fürkészte és életét a világ jelenségeivel igyekezett összefüggésbe hozni. A léleknek súlypontra van szüksége, hogy az embert ne fújja el minden szél. Ez a súlypont az Isten. Ezért a bölcsesség alapfeltétele az istenfélelem volt, más szóval az istenszeretet. 

A hívő ember magatartásának alapja az Istenbe vetett bizalom (Jób 38,1. 8-11). A Jób könyve egy kerettörténet, amely az élet égető kérdéseit tárgyalja. Jób és három barátjának túlzó és terméketlen vitája végén, Isten felelt a viharból, hogy ő teremtette a világot és törvényt szabott a természet erőinek, tudja, hogy mit akar és hová vezeti a mindenséget. Jób és társai felismerik, hogy a szenvedésnek pedagógiai célja is van. A szenvedés gyümölcsei az erények gyakorlása, főleg az alázaté és a türelemé. Jób pedig bűnbánatot tart és hittel Istenre bízza magát még akkor is, ha lelke nem kapta meg nyugalmát.

A szenvedés problémája nyitott kérdés maradt a Krisztus előtti embereknél. Jézus Krisztus tudtunkra adta, hogyha hiszünk benne, akkor a rosszat le tudjuk győzni (Mk 4,35-41). 

A tanítványok gyönge hitét, az éjszakai háborgó tenger okozta félelem sodorta veszélybe. A félelem elfeledtette velük Jézus bátorító szavait és csodáit, melyeknek tanúi voltak. Megnyugtatásukra Jézus isteni szavával: „Hallgass el, nyugodj meg!” – lecsendesítette a háborgó tengert, kinyilvánította isteni hatalmát a természet erői felett. „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” – apostolait elgondolkoztatta saját személyére vonatkozólag. 

Napjainkban is ezt kérdezi Jézus: Miért féltek? A kishitűség rossz gyümölcsei, mint a csüggedés, a félelem és a közömbösség miért honol a lelketekben? – Krisztus megváltó művét a mi nevünkben vitte véghez. A szenvedő Jóbnál mi fönségesebb isteni kegyelemmel bírunk, Jézussal, aki értünk van, velünk van mindennap a világ végéig. Ő megadja az élet folytatását azoknak, akik hisznek benne (2Kor 5,14-17). Krisztus mindent legyőző szeretete késztessen minket hasonló szeretetre.

„Isten meglátogatta az ő népét.” Lk 7,16.