Szent Antal üzenete - Az önmegtagadásról

Az önmegtagadás (lat. mortificatio, abnegatio sui): küzdelem az érzékek, az érzékelés szervei: szem, fül, kéz, száj, orr rossz hajlandóságai ellen, hogy engedelmeskedjenek az akaratnak, az akarat pedig vesse alá magát Istennek.  

1.Az önmegtagadás küzdelem az érzéki vágy ellen, amely az ember érzéki természetének a szabad erkölcsi döntést megelőző, rendetlen törekvése. Rendetlensége abban áll, hogy egyetlen érzéki szempont szerint szeret (akar valamit birtokba venni), vagy gyűlöl (utasít el valamit), függetlenül az erkölcsi rend egészétől: egyetlen tárgy válik úrrá a személy fölött. Ha az akarat beleegyezik, akkor a bűn forrása.

Az önmegtagadás küzdelem a szenvedélyek ellen azért, hogy engedelmeskedjenek az akaratnak, az akarat pedig vesse alá magát Istennek.

- Az ószövetségi Szentírásban az önmegtagadás alapformája volt a böjt, ami a kovásztalanok hetében az egyiptomi nyomorúságra emlékeztette Izraelt (vö. Kiv 12,15). A böjtnek a bűnbánat részeként, az engesztelés napján a vezeklés értéke volt (vö. Szám 29,7; 30,14).

Hosszabb időre is vállaltak önmegtagadást a nazírok, akik Istennek szentelt emberek voltak az Ószövetségben. Eredetileg Istennek szentelt személyek voltak, vagy pedig Isten választotta ki őket (ilyenek voltak a birák, Sámuel próféta), akiknek küldetésük teljesítése érdekében bizonyos dolgoktól, pl. bortól, hajvágástól tartózkodnia kellett. Életmódjuk különös volt, és amikor Isten Lélek indította, akkor a nép szabadítójaként cselekedtek. Később a nazireátus intézményes formát öltött; a nazír fogadalmat tett, mely rendszerint csak egy időre kötelezte el magát, hogy önmegtagadást végez.

- Az újszövetségben alapszabály: „aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl a keresztjét” (Lk 9,23). Szent Pál apostol felsorolja, ami részleteiben a test sanyargatása (Kol 3,5; Róm 8,13), kívánságainak megtagadása (Gal 5,24), meghalni a világnak, a régi ember levetése (Kol 3,3), küzdelem a jóért (Róm 6,4).

- A belső önmegtagadás vonatkozik a fantáziára, a képzelőerőre, amely a lélek képessége a jelen nem lévő tárgy megjelenítésére. Föladata az, hogy amit érzékekkel észleltünk, megőrizzük, tartósan és külső élmény nélkül is megjelenítsük.

- A belső önmegtagadás vonatkozik az emlékezetre, a lélek képességére, amely megőrzi és fölidézi a múltban tanult és észlelt dolgokat, a léleknek az a helye, ahol az ember Istennel találkozik, ahol Isten és az ember közelségbe kerül, mert lényegileg vannak közel egymáshoz. E tanítás teológia alapja az emberi lét részesedése az isteni létben, mely szerint az ember az emlékezetében őrzi eredetének és életének forrását.

- A belső önmegtagadás az értelem és az akarat használatára is vontakozik, elsősorban sajátos erényeik az igazság és a jó gyakorlása által.

Összefoglalva az önmegtagadás küzdelem az érzékek rossz hajlandóságai, az érzéki vágy és a szenvedélyek ellen azért, hogy engedelmeskedjenek az akaratnak, az akarat pedig vesse alá magát Istennek.

2.Az önmegtartóztatás pedig egy erkölcsi erény gyakorlása, pozitív hozzáállás. Latinul continentia, önmegtartóztatás a mértékletesség erényének gyakorlása. A mértéktartás (latinul temperantia), erkölcsi erény, mellyel az ember a maga testi és lelki erőit, s a rendelkezésére álló más javakat a természet és az igazságosság rendje szerint használja és adja tovább. 

- Tág értelemben egy önmagában jó és jogos igény beteljesítéséről való lemondás. A fegyelmezetlenség, a szétszórtság és a mértéktelenség elleni harc és a kiegyensúlyozottság megszerzésének eszköze. Erkölcsi értéke az indítéktól függ (sport, diéta, vezeklés).

- Szoros értelemben a személy javáért, üdvösségéért vállalt önmegtagadás. Szent Ágoston szerint „az önmegtartóztatás összeszed minket, és elvezet arra az egységre, amelyből sokfelé szétszóródtunk.” A személy elsődleges java ugyanis az Istennel való egyesülése, melynek alapfeltétele a lélek uralmának biztosítása a test fölött. A önmegtartóztatás a test megfékezését, a lélek uralmát jelenti. Két fő természete az étkezés és a nemiség, de fontos a beszédben való önmegtartóztatás, a nyelv és a gondolatok csapongásának megfékezése, az egyszerűségre (öltözködés, viselkedés) és pontosságra törekvés, s általában az erényekre törekvés.

- A mértéktartást minden területen apró dolgokban kell kezdeni (Lk 16,10: „aki hű a kicsiben, hű lesz a nagyban is”), és fokozatosan, mértéktartással szabad csak előbbre jutni. A mértéktartáshoz könnyen társul a hiúság kísértése, az eredményekben való tetszelgés, mellyel az ember különbnek tartja magát a másiknál (vö. Lk 18,10-13). Ezért a „rejtekben” (vö. Mt 6,4-6), a magamutogatás lehetősége nélkül, egyedül Isten színe előtt kell végezni. Mindig emlékezni kell rá, hogy a mértéktartás is kegyelem, amit a szükséges erővel együtt kérni kell Istentől, s az előrejutást neki meg kell köszönni. Ez feltétele az alázatosságnak, amely nélkül nem lehet mértéktartásról beszélni. Amint a mértéktartás célja a szeretet növekedése, mert ez egyesít Istennel, úgy a helyesen végezett mértéktartásnak is ez a bizonyítéka. Ha az ember azt tapasztalja, hogy figyelmetlenebb, ingerültebb, szeretetlenebb lett, fölül kell vizsgálnia mértéktartását, kevesebbet kell vállalnia, vagy más területen kell próbálkoznia. Tapasztalt lelkivezető sokat segíthet, főként az első kudarcok feldolgozásában.  

- Az egyházjog 1966 előtt a húsra vonatkozó mértéktartásnak 3 formáját írta elő: szigorú böjt, enyhített böjt és hústilalom. A püspöki karok joga, hogy a húsra vonatkozó mértéktartást más bűnbánati cselekménnyel (imádság, felebaráti szeretet gyakorlása) pótolják. Magyarországon ez utóbbi 1976 óta van érvényben. A mértéktartás alól jogos okból fölmentést adhatnak az ordináriusok, a plébánosok és a szerzetes elöljárók. Eleve föl vannak mentve a szegények, betegek, terhes és szoptató anyák, a nehéz testi munkát végzők, s mindazok, akiknek csak húsétel áll rendelkezésükre (függő helyzetben lévő családtagok, vendéglőben és üzemi konyhán étkezők, ha mást nem kapnak, vendégek, ha nem utasíthatják vissza).

- A tisztaságért, ill. a fegyelmezett nemi életért vállalt mértéktartás lehet időleges (házasság, természetes családtervezés), vagy végleges (cölibátus, József-házasság, szüzesség).

3. Szent Antal az önmegtagadásban és a mértéktartásban is példaképünk. Ma, Gyermeknapon különös jelentősége van a Gyermek alakjában tisztelt Jézusnak is. A legenda megőrizte, hogy a gyermeki tisztaságú Antal karjaiban tarthatta és dédelgette Jézust. Minden templomban így ábrázolják őt szobrai, könyvén a Gyermek Jézussal. A kisgyermekek lelkületét dicsérő, és az ártatlan gyermeket példaképül állító Jézus evangéliuma is a minket szerető szelíd és alázatos szívről szól. Antal, aki a legnagyobb népszónokok közül való, szerény alázatban is csodálatos hatással lépett föl, és az evangéliummal együtt be tudott vonulni különösen Közép- és Észak-Itália egyszerű népének szívébe. Ez azért történhetett így, mert élete hitelesítette mindazt, amit hirdetett az ajka. Több volt mint egyházi szónok. A törékeny alkatú szónok nem az érzelmekre akart hatni, hanem a parasztság érdekeiért harcolt, a hatalmasok ellen és a városi magisztrátusok kizsákmányolása, a kisembereket segítő törvényhozásért. Az elnyomott emberek özönleni kezdtek predikációira. A róla szóló legendák is egyfajta rejtett nyelvet és kulcsrendszert jelentenek. Szavai záporoztak mindenki felé, de csak a halak hallgatták meg! A legenda kettős irányba szól, hogy akik a predikációt hallgatták. A tirannusok süketek és némák maradtak, mint a halak. Mégis kimondta a tirannusok ellen Isten fenyegetését. A néma és hatalom nélküli nép pedig Isten vigasztalását hallja. Antal nem egy kegyes szólamokat mondó valaki, hanem az evangélium legbensőbb tűzmagját hordozó, az Úr népéért küzdő, misztikus ember. Predikációira előbb Pádua változtatta meg rendelkezéseit, aztán e szociális rendelkezés végig söpört egész Itálián. Ekkor fogadták szívükbe őt a kicsinyek és elnyomottak.

Önmegtagadásról is beszélt, ami küzdelem az érzékek és az érzékelés szerveinek rossz hajlandóságai ellen, hogy engedelmeskedjenek az Istennek. Már tízéves kora óta a könyörtelen akarat szentje, aki mindig a saját útján járt, Istent akarta szolgálni. Szokatlanul korán, tíz évesen került a székesegyház káptalani iskolájába, és a koraérett, világoseszű és erősakaratú fiú szokatlanul korán végezte el. Tizenötödik évében meg tudta győzni szüleit arról, hogy pap lesz. Tonzúrát nyíratott fejére és megkezdte teológiai tanulmányait az ágostonos kanonokok körében, ahol Remete Szent Antalról nevezett Antal nevet kapta. A teljes összeszedettségre törekvő és tudományéhes szerzetes rokoni- és baráti látogatásoktól zavarva, a nagyobb fegyelem és ismeretszerzés végett Coimbraba megy tanulni. Mint fiatal papra hatással vannak szegény Jézust követő ferencesek. Ezért engedéllyel ferences lesz, mindent oda hagy, kész életét is feláldozni a misszióba. Betegsége és itáliai sorsa elmékyítik az alázatban, az önmegtartóztatásban és önmegtagadásban. Az 1221-ben tartott káptalanra úgy megy: „Semmit nem kérni és semmit vissza nem utasítani!” Tanult, imádkozott és dolgozott. Amire felkérték azt végezte, de abba saját lelkületét, költészetét is bele vitte (Bologna). A tudós és szónok önmagához kegyetlenül viszonyult, csak annyit fogadott el, hogy életben maradhasson. Ezért 33 évesen asztmában és szívbajban kellett elmennie. Krisztusnak olya korban volt a tanúja, amikor egyaránt szükség volt mind a tanúkra, mind a tanítókra.

Ez Szent Antal üzenete számunkra. Ámen.