A szerzetesek

A kereszténység első évtizedeitől kezdve mindig akadtak emberek, akik kiemelkedően, az átlagnál nagyobb odaadással kívánták követni Krisztust, nagyobb odaadással akarták szolgálni Őt. Jézus fel is világosít ennek módjáról, amikor az eléje álló ifjúnak mondja: „ha tökéletes akarsz lenni, add el vagyonodat, oszd ki a szegényeknek és kincseket szerzel a mennyben. Ezután jöjj és kövess engem!” Krisztusnak kívánt szolgálni a két nővér, Mária és Márta, mindegyik a maga módján. Az egyházban már a kezdet kezdetén alakultak ki csoportok, melyek több-kevesebb szervezettséggel keresték a lélki tökéletesedés útját. Az utak olykor nagyon is eltértek egymástól. Néhány dologban azonban nagyon is megegyeztek ezek a csoportok. Először is abban, hogy Krisztusnak a szavait komolyan vették és lemondtak a vagyonról, szegénységben éltek. Ne gondoljuk, hogy a vagyonról való lemondás könnyű dolog, hiszen a birtoklás vágya elemi igénye az embernek; a gyermek még nem is tud beszélni, de már megkaparint minden mozgatható, kezeügyébe eső dolgot. A tökéletesség útján nemcsak a vagyonról mondtak le, hanem önakaratukról is. Alávetették magukat a csoport fejének; a szerzetesi közösség vezetőjének engedelmességet fogadtak. Nem kell magyarázni, hogy ennek a fogadásnak megvalósítása is nagy lelki erőfeszítésbe került. És a harmadik a szerzetesi fogadások közül, hogy elállnak a házasélettől, de nem azért, hogy ezzel is kínozzák magukat, mert talán a legerősebb ösztönt kellett legyőzniük, hanem azért, hogy minden erejüket, egész energiájukat az Isten szolgálatába állítsák. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a nemi megtartóztatásnak úgy van értelme, hogy ha az valamilyen nagyobb jó érdekében történik. Ha önzésből fakad, akkor még esetenként bűn is lehet.

Az első keresztény századokban az ilyen visszavonult, magányban élő közösségeknek nem volt más céljuk, mint lelkűk megszentelése, az imádság, és az önfegyelmező aszkétikus gyakorlatok által. A mai ember szemében is imponáló az a hősiesség, ahogyan tűrték az idő viszontagságait, ahogyan böjtöltek, lemondva mindenféle kényelemről. Későbbiek során aztán olyan közösségek is alakultak, melyek az imádság és a Jézus tanítása feletti elmélkedés mellett egyébbel is foglalkoztak. Tanították a népet betűvetésre, írásra, olvasásra, földművelésre, vagy éppen betegeket gondoztak, szegényeket, elhagyatottakat ápoltak. És ezek mellett részt vállaltak Isten országának terjesztésében. Jézus evangéliumát vitték a még pogány, barbár népeknek. Szelídségre, megbocsátásra, becsületességre, igaz emberi jóságra vezették őket. A szerzetesek tehát alaposan kivették részüket az apostoli munkában is. Az istenország terjesztésében nem egyszer az első vonalban fáradoztak és ilyen módon már nemcsak az egyéni megszentelődésüket szolgálták, hanem szolgálták Krisztus nyáját, Isten népének pásztorai lettek.

A jó pásztor, hivatalánál fogva, Krisztus képviseletében folytonosan új életre szüli a rábízottakat, a szentmise és a szentségek révén beléjük oltja az isteni életet, vagy pedig növeli és erősíti azt. Az igazi pásztormak, a jó papnak valójában egyetlen gondja van, minden egyéb mellékes, másodrendű, ez az egyetlen gond, hogy megszülessék a rábízottakban Krisztus, az új ember, aki az ítélet napján bontakozik ki bennünk, a maga teljességében. Jézus Krisztus szavából az következik, hogy a jó pásztor maga is élje az istenfiúi életet, oldódjék fel az egyetlen, mindenkit betöltő krisztusi életben, mert hisz csak így adja, osztogatja a maga életét, a lelkében eleven krisztusi életet. Munkáját, törekvéseit, imádságát, a rábizottakért végzi. Legalábbis így kívánja tőlük Krisztus, aki küldte őket.

 

Július 20-án, szerdán Szécsenyi kirándulás elsőáldozóknak és ministránsoknak. Gyülekező a plébánia udvarán. Indulás 9 órakor gyalogszerrel. Szalonna és kolbász sütés... Vizet, labdát hozni kell... 17 órakor visszatérés...