Meghívtak a menyegzőre - 28.A.

Az ókori keleten a királyság intézménye mindig szorosan összefonódott az isteni királyság mitikus elképzeléseivel, amely közös a kölönböző korabeli civilizációkban. Emiatt a királyság szent intézmény – mert minden hatalom onnan felülről származik –, amely különböző fokozatok szerint az isteni világhoz tartozik. Ezért a királyi tisztség az Isten(ek) és emberek közti született közvetítővé tette a cím viselőjét. Amikor Izrael a királyság képét kezdi alkalmazni Istenére, egyszerűen azt mondja ki, hogy Isten uralkodik Izrael felett a szövetség révén, de egyetlen emberi király sem testesíti meg jelenlétét népe körében. 

Az Isten országának gondolata mindkét szövetségben központi helyet foglal el, amely Jézus Krisztus királyságának meghatározására szolgált. Az eszme azonban mindkét részről gyökeres tisztuláson ment át, amely teljesen vallási jellegű és összhangban van az egyetlen Isten kinyilatkoztatásával. Izajás próféta a messiási kor boldogságát a királyi lakoma képével festi le. (Iz 25,6-10a) Isten annyira kimutatja szeretetét és megbecsülését az igazak iránt – akik közé zsidók és megtért pogányok egyaránt tartoznak –, hogy a kövér falatokat, amit Istennek kellett átadni, elégetni, azt Isten az áldozaton résztvevőknek adja. A pogányok szeméről leveszi a leplet, a fátyolt és eljuttatja az istenismeret világosságára, a zsidókat pedig megtisztítja bűneiktől és elvezeti az Isten gyermekeinek szabadságára. Mindez Jézus Krisztusban teljesedett be, ahogyan az agg Simeon mondta: „látta szemem üdvösségedet, melyet minden népnek megadtál, világosságul a pogányok megvilágítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek.” 

Jézus példabeszédében, az Izajástól származó messiási lakoma képének megvilágításában ábrázolja a mennyek országát. (Mt 22,1-10) A papi fejedelmeknek és a nép véneinek szóló beszéd három részből áll: a megfelelő vendégekhez intézett meghívás, a kitaszítottakhoz intézett meghívás és a vendégek szétválasztása a menyegzőn. A király az Isten, a hivatalosak a zsidók, szolgái a próféták, az apostolok, a menyegző a Fiában kötött szövetség az emberiséggel. A zsidók elutasító magatartása nem teszi néptelenné a menyegzőt. Az elutasítók, gyilkosok városait megbünteti, ez utalás Jeruzsálem pusztulására. Az irgalmas Isten a keresztutak mellől, a hontalanokat hívja a kiteljesült emberi vágyak otthonába. 

Mindenkit hív. Az eszmék és hitek nélkül tengődőket, akik elszakadtak a szeretet bármiféle közösségének gyökereitől. És ezeket a féresodrodott embereket viszi üdvösségbe. 

A meghívás elfogadása kötelezettség vállalást, közreműködést is jelent. A menyegzős ruha a jócselekedetekkel teli élet. Isten ehhez is erőt ad, mint Pál apostolnak. (Fil 4,12-14. 19-20) Ha Istent szolgáiban megajándékozzuk, ő mindent viszonozni fog az örök életben.

 

„Világosítsa meg lelkünket, hogy megértsük, milyen reménységre hívott meg.”  Ef 1,18.