Isten gabonája - Antiochiai Szent Ignác

Traianus császár alatt a rosszindulatú többségi vélemény lesett a kereszténygyanúsokra. Mindenki az volt, aki a piacon a hús eredéséről érdeklődött, aki a pogány szentély előtt elhaladva nem intett csókot kezével vagy aki nem mutat be áldozatot az isteneknek. Az ilyenre könnyen ráfogták, hogy keresztény és életveszélyessé lett. Ha valakiről tudni akarták szomszédai, hogy keresztény-e, akkor feljelentették.

Erre a sorsra jutott a birodalom harmadik világvárosának püspöke, az Isten-hordozó Antiochiai Szent Ignác. Valószínűleg Szíriában született az első század közepén, mert neve mellett mindenütt szerepel a Nourani szír név is, ami pontosan azt jelenti, amit az Igneus, Ignatius: "Tűzből való". Azt akarta megvalósítani amit Szent Pál: terjeszteni a kereszténységet, és vére hullásával példát adni másoknak.

A pogány város légköre életveszéllyel övezte, amely a kereszténység megvallását váltotta ki belőle. Antiochiában Euodiosz püspök után Szent Péter második utóda volt. Tudós volt és író. Az antiochiai keresztény biblikus iskola irányát képviselte, amelyből még Aranyszájú Szent János is merített (+407), és aki a legszebb prédikációját éppen Ignácról mondta. Antiochiában a pogányságból megtért keresztényekből alakult először egyházközség, de mellette létezett egy zsidó-keresztény csoport is. A konfliktusokat az első század körül csak gyarapította a gnosztikusokkal való küzdelem is. Ignácot 107-ben tartóztatták le. S minthogy nem volt római polgár, viszont feltűnő termetű, és külsejű férfi volt, ezért a római törvény egyik Digestája (XIX,31) így rendelkezett: “Ha erejük és szépségük méltó rá, magának a római népnek legyenek megmutatva (ti. cirkuszi szereplésben.)” 

Így került tehát ő Rómába, tíz katona kíséretében végigszállítva Kisázsia, Makedónia, Görögország partjain. Szent Pál óta talán ez a legdiadalmasabb hódító útja a kereszténységnek. A ragyogó és szenvedélyes szíriai püspök, elfogadva a vértanúi halál kihívását, Szent Pál útjánál nagyobb szenzációval tudta tenni a magáét. Mintegy diadalútja közben fogadták a parti városok összes püspökei. Minden állomásáról leveleket intézett Efezus, Tralles, Philadelphia, Szmirna híveinek, s más városoknak is. A szmirnaiakhoz írt levelében tesz utalást arra, hogy valami keresztény ellenes tömegzavargás kapcsán fogták le. Sokat szenvedett a kísérő katonák önkényessége miatt. Útközben írt levelei közül sok elveszett, de ránk marad hét. Ezekben tanított Krisztusról, az Egyház szervezetéről és a keresztény életről. Végül írt a Rómaiaknak. Ezt a levelét szerte az egész világban ismerték, kívülről tudták, idézték. Ez gyakorolta a legnagyobb hatást a korai kereszténység közszellemére. Leveleit latinul és kétszer magyarul elolvastam. És életelvem lett, amire intett: “Sta firmus ut incus quae percutitur!” Állj helyt, mint a kovácsüllő, amelyre ráver a pöröly. 

Rómában Traianus a dákok felett aratott győzelmére 123 napos állami ünnepet ült, és Ignácot a Vespasianus építtette Kolosszeumban a nézők szeme láttára tépték szét a vadállatok 107. december 20-án. Halálát bátran fogadta. Beteljesedett, amit magáról vallott: “Isten búzája vagyok én, és kell, hogy megőröljenek a vadállatok fogai, és így Krisztus tiszta kenyerének bizonyuljak.” 

Földi maradványait a keresztények Antiochiába vitték. Hazaérkezése napját, október 17-ét a 4. századtól fogva megünneplik.

Leveleiben így búcsúzott: Valete in Christo Jesu communi spe nostra! Köszöntelek közös reményünkben, Jézus Krisztusban.