Az Erdélyi Országgyűlés 1788-ban a töröktámadás hírére elrendelte, hogy a havasi ösvényeket be kell vágni, s lármafákat kell felállítani. Már az előző évben, 1787-ben leírták, hogy minden puskalövésnyire meggyújtható lármafákat állítanak fel. A lármafa egy öt ölnyi magasságú pózna vagy rúd (9-10 m), melynek felsőrészét szurkosszalmával bekötik, a rúd tövéig egészen lenyúló száraz szalmakötelet gyújtották meg, azon a tűz felszaladt és meggyúlt a lármafa.
A lármafákat mind a dombok és hegyek tetejére ásták. Mindenik mellé egy-egy strázsát rendeltek. Mihelyt észreveszi valamelyik, hogy jön az ellenség, azonnal meggyújtja a lármafát. A többi strázsák is hasonlóképpen cselekednek. A lármafákat főképpen éjszaka szokták meggyújtógatni.
Ma őrtüzeket gyújtunk, hogy a Székelyföld autonómiájának gondolatát el ne feledjük! Szent István óta a 20. század elejéig a rendtartó székely nép a sajátos törvényeit őrizte. Trianon után javainktól és jogainktól megfosztottak. Csak a belső autonómiánk maradt meg: hitünk, kultúránk és nyelvünk őrzése. Ma ez is veszélybe került.
Mindazt, amit Istentől és elődeinktől kaptunk drága örökséget őrizzük és adjuk tovább a jövendő nemzedéknek. Ez tőlünk fögg, ebben senki sem akadályoz bennünket. Ha a belső autonómiánk erős, akkor a külső autonómia is megvalósítható. Az egri kapitány kijelentése érvényes ma is: …a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében!
Mindezekért imádkozzunk, a jó Isten áldását kérve székely-magyar népünkre....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése