Kereszténydemokrácia 3.

A kereszténydemokrácia legfontosabb elvei:

I.     perszonalizmus  vagyis személyesség. A személyt középpontba állító filozófiai és teológiai irányzat. Az ember Isten képmása, feladata a világ átalakítása, a kegyelemből fakadó istengyermekség pedig a személyes szabadságra való felszabadulás.

Perszonalizmus (a lat. persona, 'személy' szóból). A teológiában a perszonalizmus tanítása két forrásból táplálkozik: Egyik a szentírási antropológia, mely szerint az ember Isten képmása, feladata a világ átalakítása, a kegyelemből fakadó istengyermekség pedig a személyes szabadságra való felszabadulás.  
A másik forrás a legújabb korban végbement „fordulat a szubjektum irányában”, amiben keresztény gondolkodók a Szentírás emberközpontúságának és alanyra-irányultságának igazolását láthatták. A teológiának a kinyilatkoztatás által radikálisan képviselt személy-központúságra kell támaszkodnia.

II.    szubszidiaritás vagyis a kölcsönös kisegítés elve. 

A szubszidiaritás latin szó jelentése: kisegítés, felsegítés. A kereszténydemokrácia egyik alapelve, mely szerint amit egy adott szervezeti szint meg tud oldani, abban magasabb szint nem jogosult dönteni. A magasabb szervezeti szintek feladata a kisegítés, az önszerveződés támogatása, és döntés a helyi szinten bizonyíthatóan nem kezelhető kérdésekben.

- A szubszidiaritás a személyi szabadsággal és a közösségi életből szükségképpen folyó kötöttséggel kapcsolatos feszültségek feloldására is szolgál. Szabályozza az egyes emberek, a kisebb-nagyobb közösségek, a társad. és az államhatalom kölcsönös viszonyát.

- A szubszidiaritás azt kívánja, hogy mindazt, amit az egyes ember vagy egy kisebb közösség céljának megfelelően meg tud valósítani, azt a nagyobb közösség vagy az államhatalom ne sajátítsa ki önmagának. Ha ezt tenné, megsértené az ember személyi szabadságát, felelősségtudatát, és lehetetlenné tenné az öntevékenységet. Az államhatalom támogassa az embert és a kisebb közösségeket, amennyiben rászorulnak és tevékenységük megfelel a közjó érdekeinek. Egészséges társad-ban a közösségek és társad. mozgalmak száma döntő jelentőségű. Ezekben fogalmazódik meg a közjó gyakorlati tartalma. Ezek jelentik a különböző pol. pártok részére is a társad. alapot, és rájuk tartozik azok tevékenységének ellenőrzése.

A szubszidiaritás elvéből következik:

1) a társadalom (egyén, család, egyházközségek, lakóhelyi és munkahelyi közösségek, települések, régiók, nemzeti szervezetek, állam, nemzetközi közösségek) életének hierarchikus rendezőelv szerinti szemlélete;

2) országos és nemzetközi területi szinten a föderalista berendezkedés;

3) állami szinten széleskörű önkormányzati rendszer;

4) pluralizmus a szellemi életben és az oktatásban;

5) demokratikus módszerek alkalmazása a legalacsonyabb közösségektől a legmagasabbakig;

6) az egyének joga és kötelezettsége a társadalom életében való cselekvő részvételre és a hatalom ellenőrzésére.

III. A szolidaritás – testvériség: az Isten képmására teremtett ember társas lény és természetéből fakadó adottság, hogy közösséghez tartozik és felelősek egymásért. A közösség nemcsak fogalmi képzet, hanem erkölcsi valóság, és úgy viszonylik az egyénekhez, mint egész a részeihez. A közösség létét megalapozó igazság, az összekötő elv a szolidaritás. Az egyén és közösség kapcsolata  kölcsönhatásokból szerveződik, melyeket az írott vagy hagyományos jogrend, a szokás és az erkölcs szabályoz.

Szolidaritás a lengyel Solidarnosc, a legnagyobb független lengyel szakszervezeti mozgalom neve. - Az 1970-es években a gdanski hajógyárakban kristályosodott ki. Hivatalosan 1980. szptemberében alakult meg, miután a július-augusztus-i nagy sztrájkok hatására a kormánnyal kötött megállapodásban a munkások elérték a szabad szakszervezetek alapításának jogát és a komm. rezsim némi liberalizálását. Vezetője 1980-90 között Lech Walęsa. 1981-ben a szükségállapot bevezetése után betiltották, vezetőit bebörtönözték, de illegalitásban tovább működött. Az 1980-as években folytatta a harcot, s képviselte Lengyo. munkástömegeit. A kormánnyal folytatott tárgyalások eredményeképpen 1989. áprilisában legalizálták, a júniusi választásokon egy híján az összes szabadon megszerezhető parlamenti mandátumot elnyerte, s szeptemberben koalíciós kormányt alakított.

Boldog II. János Pál pápa részese és szereplője volt a lengyel szolidarításnak. Helyén való, hogy a Sollicitudo rei socialis enciklikáját (1987. december 30.)  idézzük: “A szolidaritás gyakorlata minden közösségben akkor hatékony, ha különböző tagjai személynek ismerik el egymást. Akiknek nagyobb a befolyásuk, mert nagyobb vagyonnal és több szolgáltatással rendelkeznek, érezzék magukat felelősnek a leggyengébbekért, és legyenek készek részt adni tulajdonukból. Viszont a legszegényebbek – ugyanezen szolidaritásnak megfelelően – nem különülhetnek el és nem lehetnek társadalom-ellenesek, ellenkezőleg, miközben küzdenek törvényes jogaikért, tegyenek mindent, ami rájuk tartozik, a közösség javára. A társadalom középrétegeinek nem volna szabad csupán a saját egyéni hasznukat nézniük, hanem figyelembe kell venniük mások érdekeit is.

A mai világnak pozitív jele a szegények egymás iránti szolidaritása, ennek növekvő tudata, a kölcsönös segítségre törekvés, a társadalmi méretű megmozdulások, amelyek nem folyamodnak erőszakhoz, hanem saját igényeiket és jogos követeléseiket fejezik ki az államhatalom tehetetlensége vagy korrupciója miatt. Evangéliumi küldetése alapján az Egyház hivatottnak érzi magát arra, hogy a szegények tömegeinek szószólója legyen, hogy jogosnak ítélje követeléseiket és segítse azok teljesítését, anélkül, hogy más csoportok javát sérelem érné.

A szolidaritás segít bennünket abban, hogy a „másikat” – személyt, népet, nemzetet – ne valamiféle eszköznek tekintsük, akinek munkaképességét és testi erejét csekély bérért kizsákmányolhatjuk, és magára hagyhatjuk, ha már nem hajt hasznot; hanem hozzánk „hasonlónak”, mintegy „segítő társnak” (vö. Ter 2,18.20), aki hozzánk hasonlóan részt vesz az élet lakomáján, amelyre Isten minden embert egyformán meghívott. Ebből is kitűnik, mennyire fontos felébresztenünk az emberek és a népek vallásos lelkiismeretét.

Ezen az úton kizárható a visszaélés, az elnyomás, mások megsemmisítése. A jelenlegi világban, amely ellentétes tömbökre oszlik, az ilyen törekvések felidézik a háború veszélyét és a saját biztonság túlzott féltését, ami gyakran azon gyengébb nemzetek szabadságának, önrendelkezésének,területi sérthetetlenségének csorbításához vezet, melyek mások „befolyási övezetébe” vagy „biztonsági zónájába” esnek.

A „bűnök struktúrái” és a hozzájuk vezető bűnök ugyanolyan erővel fordulnak a béke és a fejlődés ellen, amennyiben a fejlődés – VI. Pál enciklikájának megállapítása szerint – „a béke új neve”.

Az általunk javasolt egyetértés tehát a békéhez és a fejlődéshez vezető út. Az egész világ békéje el sem gondolható anélkül, hogy a felelősök el ne ismernék, hogy a kölcsönös függés már önmagában megköveteli a szembenálló tömbök politikai fogalmának elvetését, a mások feletti uralom elvetését, akár gazdasági, akár katonai, akár politikai jellegű legyen is az. Legyen a kölcsönös bizalmatlanságból együttműködés, amely az emberek és nemzetek közötti szolidaritás sajátos jele.

Nem kétséges, hogy a szolidaritás keresztény erény. Hiszen már a fentebb elmondottakból kimutatható kapcsolata a szeretettel; ez utóbbi Krisztus tanítványainak ismertetőjele (vö. Jn 13).

A hit fényében a szolidaritás arra törekszik, hogy felülmúlja önmagát, hogy felöltse a sajátos keresztény vonásokat, a teljes odaadást, a megbocsátást és a kiengesztelődést. Akkor a felebarát már nem csupán egy emberi lény, akinek jogai vannak és mindenkivel alapvetően egyenlő, hanem az Atya képmása, aki Jézus Krisztus vérével van megváltva és állandóan a Szentlélek hatása alatt áll. A felebarátot akkor is szeretni kell, ha ellenségünk, azzal a szeretettel, amellyel az Isten szereti, és késznek kell lennünk nagy áldozatokra, még a legnagyobb áldozatra is: „életünket adni testvéreinkért” (vö. 1Jn 3,16).

Az a tudat, hogy Isten közös atyánk, Jézus Krisztusban pedig minden ember a testvérünk – fiak vagyunk a Fiúban – és a Szentlélek éltető jelenléte és tevékenysége van bennünk, arra késztet minket, hogy a világot új szemszögből nézzük és értelmezzük. Túl az emberi és a természetadta kötöttségeken, amelyek annyira erősek és szorosak az emberi nem számára, hogy az egység új formája bontakozik ki, amelyből a szolidaritásnak végső soron indítást kell kapnia. Az egységnek ezt a legmagasabb fokú példáját, amely mintegy az egy és háromszemélyű Isten benső életének visszfénye, nevezzük mi keresztények közösségnek, „kommuniónak”.

Az ilyen sajátos keresztény közösség, amelyet gondosan kell ápolnunk, terjesztenünk és mélyítenünk Isten segítségével, ez volna az Egyház hivatásának lelke, hogy a már említett módon mintegy szentség legyen.

A szolidaritásnak ezért hozzá kell járulnia ennek az isteni tervnek a megvalósításához, mind egyéni, mind pedig nemzeti és nemzetközi szinten. (Sollicitudo rei socialis, 39-40)

-        folytatjuk -